„Majd amikor a gyerekek nagyobbak lesznek…”
„Majd amikor már nyugodtan tudunk aludni éjszaka és nem kell őket mindenben kiszolgálni…”
„Majd amikor munkahelyet tudok váltani, jobban fogok keresni és végre nagyobb lakásba költözhetünk..”
„Majd amikor már felsősök lesznek és egyedül közlekednek… amikor már túl leszünk a felvételin… amikor leérettségiznek…

…akkor könnyebb lesz! Majd meglátod!

Ha nem is éppen betűről-betűre ugyanezek a mondatok, de a fentiekhez nagyon hasonlóak valószínűleg már mindannyiunk száját elhagyták egyszer-egyszer a felnőtt éveink alatt.

Pedig manapság nem divat küzdeni a mindennapjainkkal, nem trendi, ha valami nem megy könnyedén és erőfeszítések nélkül, hiába tapasztalja meg ezt gyakorlatilag minden ember valamilyen formában.

Kimondani még véletlenül sem szabad, isten őrizz, hogy beszéljünk róla, mert olyankor rendre előkerülnek azok, akik kötelességüknek érzik, hogy megjegyezzék: „dehát neked semmi okod panaszkodni!”

Az örökzöld „Afrikában bezzeg éheznek” érv, ugyebár.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az összes hócipőm tele van ezzel a logikával. Nem vagyok debil, tisztában vagyok én is vele, hogy MINDIG van az enyémnél nagyobb probléma, MINDIG lehet találni rosszabb körülményeket és nehezebb sorsokat, de ettől az én érzéseim semmissé válnak?

Én nem érezhetem szarul magam, nem gondolhatom azt, hogy pillanatnyilag nehéz helyzetben vagyok, mert másoknak sokkal rosszabb?

Külön kategóriát érdemelnek a „nem kötelező…”, mindenre IS frappáns reakcióként használható szófordulatot ismételgető károgók.

Köszönjük szépen, Nyilvánvaló Kapitány, mi is tudjuk, hogy senki nem tartott a fejünkhöz fegyvert, hogy gyereket vállaljunk, de ha tudatosan, a következményeket a lehető legjobban felmérve mégis a családalapítás mellett döntünk, akkor onnan kezdve mind kussoljunk, egyetlen rossz pillanatunk sem lehet, mert „nemkötelezőszülni”?

Jó, hogy szóltál, ettől már rögtön remekül is érzem magam!

Nagyjából olyan ez, mintha a gyerekünk lehorzsolná a térdét és azzal vigasztalnánk, hogy „kellett neked játszani!” vagy „inkább örüljél, hogy van lábad!”

Szürreális, nem?

Felnőtt emberekként feltételezhetnénk egymásról, hogy a másik képes perspektívában látni a gondjait, tudja, hogy nem neki a legszarabb a világon, de ettől függetlenül igaz a gyakran emlegetett mondás, hogy „mindenkinek a saját baja a legnagyobb”.

Nem vagyok örök elégedetlen és a panaszkodásból sem űzök sportot, pontosan tisztában vagyok vele, hogy ezer és egy dologért lehetek hálás az életemben, de ettől függetlenül néha nekem is lehet nehéz időszakom és olyankor bizony elhagyja a számat, hogy „majd amikor…” miközben várok arra, hogy könnyebb legyen.

Aztán persze amikor a korábban bűnbakként elkönyvelt probléma enyhül vagy megszűnik, akkor sem érzem úgy, hogy „most már könnyebb”, mert addigra előkerül egy új gond, egy újabb aggódni- vagy megoldanivaló és ez az ördögi kör soha nem ér véget, soha nincs olyan, hogy csak lógatjuk a lábunkat a szivárványon ülve.

Az utóbbi időben sokat gondolkoztam a fentieken. Én csinálok valamit rosszul vagy tényleg „jogtalanul panaszkodom”, kardinális kérdést csinálva a first world problémáimból? Lehet, hogy igazából tök jó nekem és a gondjaim nem is igaziak, csak én vagyok túl gyenge vagy alkalmatlan ahhoz, hogy úgy is érezzem?

Aztán arra jutottam, hogy nem velem, hanem az elvárásaimmal van a baj.

Egyszer valaki nagyon elgondolkoztatott azzal, amikor azt mondta, hogy ez az életfelfogás tudat alatt belénk van kódolva, hiszen gyerekként számtalanszor meghallgattuk, hogy a herceg és hercegnő egymásra találtak, majd boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Éppen ezért mi is erre várunk, hiszen úgy tanultuk, hogy ez az élet rendje.

Van szerető pár, van szép gyerek, van hol lakni, van mit enni – mégis mikor jön az a rész, hogy nincs semmilyen problémánk, nincs mit megoldani, nincs min aggódni, hátradőlhetünk és boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk?

Az a helyzet, hogy gyerekkorunk óta szisztematikusan át vagyunk baszva. Nincs olyan, hogy boldogan élünk, amíg meg nem halunk, mert az élet nem így működik és mindenképpen át kell kalibrálnunk az elvárásainkat, ha boldogok szeretnénk lenni.

Láttatok már gátfutást? Na, én nagyjából úgy képzelem el ezt az egészet, csak a pálya nem párszáz méter, hanem maraton hosszúságúra van nyújtva.

Onnantól kezdve, hogy befejezzük a tanulmányainkat és „kirepülünk a fészekből”, mindig van valami „átugranivaló”.

Munkát kell keresni, pénzt kell gyűjteni, lakni kell valahol, aztán párt találunk, családot alapítunk, éjszakázunk, pelenkázunk, bölcsibe szoktatunk, iskolát választunk, tanulni segítünk, felvételin agyalunk, kamasszal harcolunk, idős szülőket ápolunk és a lista a végtelenségig folytatható.

Mint a gátfutásnál, ideális esetben két akadály között van egy-egy szusszanásnyi idő, amikor fellélegezhetünk és kicsit beleélhetjük magunkat a szivárványos láblógatásba, de aztán – hamarabb, mint gondolnánk – jön a következő ugrás és egy darabig megint nehezebbek a napok annál, mint amit a tündérmesék alapján elképzeltünk magunknak.

…és szerintem ez a legnagyobb tanulság: az életünk során nincs semmiféle „paradicsomi úticél”, nincs olyan, hogy ha ezt és ezt megvalósítjuk, akkor „megérkeztünk” és innentől kezdve hátradőlve élvezhetjük az eddigi erőfeszítéseink eredményét.

Nem. Igazából évtizedeken keresztül folyamatosan megyünk, futunk, ugráluk át a kisebb-nagyobb akadályokon és mindannyian próbáljuk a lehető legjobban élvezni és a legtöbbet kihozni a saját utazásunkból, mert a gátfutást is lehet ám őrülten szeretni.

Viszont az is belefér, ha néha szarul érezzük magunkat, ha éppen nehéz az élet, ha magunk alatt vagyunk és várjuk, hogy mikor lesz már végre egy kicsit könnyebb.

Jogunk van panaszkodni, kimondani, hogy pillanatnyilag küzdünk, akkor is, ha mások problémái nagyobbak és jelentősebbek, mert nekünk úgyis a sajátjainkat kell megoldani és nem mindig segít a tudat, hogy vannak, akiknek sokkal nehezebb.

Sőt, sokszor csak még szarabbul és még alkalmatlanabbnak érzi magát az ember, ha folyamatosan arra emlékeztetik, hogy illene csöndben maradnia, hiszen az ő gondjai gyakorlatilag semmiségek.

Az afrikai éhezéshez képest egészen biztosan.

Salty