Nem is emlékszem, hogy mikor locsolt meg utoljára valaki.

Ha az öcsém-féle vízipisztolyos baromkodások nem érnek, hanem csak a „húsvét hétfőn becsengetős, ünneplőruhás, versetmondós, kölnis, piros tojásos” locsolókkal kalkulálunk, akkor talán alsós lehettem, amikor utoljára vártam a fiúkat rakott szoknyában az ünnepi asztal mellett.

Vidéken mindenféle vendége volt az ember lányának.

Ott voltak a rokongyerekek, az unokatesók, az apjuk által, illendőségből elcitált osztálytársak, szomszédok, de persze megjelentek a szebb napokat látott kempingbiciklit tekerve a falu kocsmabútorai is, a hetvenes évekből megmaradt, jellegzetes lila öltönyben, borvirágos arccal és reggel fél kilenckor már kissé üveges szemekkel.

Sosem értettem, hogy a fiúk-férfiak honnan tudják, hogy melyik háznál várják őket a lányok. Nekik ezt megüzenik valami locsolkodó-forródróton vagy csak simán becsöngetnek mindenhová?

Mindenesetre én évekig szerettem ezt a húsvéti színházat játszani.

Kicsit olyan volt, mintha valami hercegnő lennék a legdíszesebb torony, legmagasabb szobájában és csak azok a szerencsés lelkek vethetnének rám egy pillantást, akik elmondják, hogy zöld erdőből jöttek és lespriccolják a parkettába font hajamat valami kimoshatatlan vegyifegyverrel.

Azzal persze már 7-8 évesen is tisztában voltam, hogy a már érkezéskor sem éppen szomjas, középkorú, daliás legények nem az én rendkívüliségem, hanem anyám decis pálinkáspohara miatt jönnek, de nem bántam, mert minél több locsoló csengetett be, annál menőbbnek éreztem magam.

Tudom, tudom, szexista hülyeség és nyilvánvalóan nem a locsolók darabszámában kell(ett volna) mérni a lányok értékét, de képzeljétek, a tavaszi szünet után volt, hogy még az iskolában is megkérdezték, hogy kihez hányan mentek!

Így utólag már világos, hogy a tanárok azért érdeklődtek, hogy ne csak a fiúkon legyen a hangsúly, ne csak ők dicsekedhessenek, hogy mennyi kinder tojást és papír kétszázast kaptak – de megmondom őszintén, engem nem zavart, hogy én nem mehetek locsolkodni.

Úgy voltam vele, hogy ez olyan férfiúi kiváltság, mint az állva pisilés, a megmaradt csokitojásainkat viszont úgyis mindet én fogom felzabálni, ők meg fejenként csak egyet kaptak. …és azokban tuti nem happy hippo víziló volt!

Aztán pár évre rá divat lett utálni a locsolkodást, egyre kevesebb háznál várakoztak a lányok, egyre kevesebb fiú kelt útra és a kétezres évek elejére ez a szokás valahogy kikopott a húsvét hétfőkből.

Félreértés ne essék, kistiniként nekem is elegem volt belőle.

Idegesített, hogy puccba kell vágnom magamat, hogy muszájból jönnek az osztálytársak meg a falubeli kölykök, a szüleink kedvéért kölcsönösen elbábozzuk a locsolkodást, de a fiúk a csokitojást ennyi idősen már le se szarják, így anyám dugdossa nekik az ötszázasokat, hogy ne az legyen az utcában a pletyka, hogy hozzánk nem éri meg becsöngetni.

Aztán ott voltak a lilaöltönyösök, akiket normális körülmények között messzire elkerülnék, de mivel udvariasságra neveltek, így eltűrtem, hogy lelocsoljanak a 87-ben lejárt szavatosságú kölnivel és közben vadul hunyorítottam, nehogy véletlenül a szemembe is jusson és mire Jézus feltámad, én meg megvakuljak.

Most meg bezzeg hiányzik!

Nem tudom, hogy a honvágy vagy a suttyomban patrióta lelkem mondatja velem, de sajnálom, hogy így, kollektíven leszoktunk a locsolkodásról, hogy elveszett ez a generációkon átívelő hagyomány és hogy a lányaim már nem fogják megtapasztalni, milyen rakott szoknyában, izgatottan várni, hogy megszólaljon a csengő.

Tegnap, amikor valami képet kerestem, amivel illusztrálhatnám ezt a cikket (amint látjátok végül Munkácsy lett a kiválasztott 😊), belefutottam néhány település meghívójába „hagyományőrző locsolkodásra”, szóval vannak még helyek, ahol – ha nem is abban a formában, ahogy ez a valóságban zajlott, de – próbálják életben tartani a húsvét hétfői szokásokat.

De közben meg értitek… hagyományőrző locsolkodás… hagyományőrző basszus!

Ilyen rohadtul öreg vagyok? Az én gyerekkoromban ez nem hagyományőrzés, hanem teljesen alap dolog volt, de köszi, ezek után majd igyekszem, hogy NE érezzem úgy magam, mintha egy múzeumfaluba születtem volna.

Most viszont megyek és ezzel az újdonsült tradíciótisztelő lendülettel előtúrok egy-egy szoknyát a lányoknak meg szólok a magyarul nem beszélő, horvát férjemnek, hogy van fél órája megtanulni a zöld erdőben jártamot.

Lila öltöny és kempingbicikli nincs, de kinder tojást (és talán még egy ötszázast is) tudok keríteni.

Salty