
Hú, lányok, hölgyek, asszonyok és mindenki más, aki esetleg idetéved; olyan eseménydús hetünk volt, hogy az elképesztő, így ha a reggeli kávé mellé szoktátok olvasni a keddi naplórészeket, akkor javaslom, hogy kapásból főzzetek egy duplát, mert ez most hosszúnak ígérkezik.
Hétfőn rögtön nagyon tettrekészen ébredtem, a lakás a hétvége után romokban volt, hegyekben álltak a frissen kimosott ruhák arra várva, hogy kivasaljam őket és a munkahelyemen is éppen hajtós napokat éltünk, ezért (vagy inkább ennek ellenére) úgy éreztem, hogy aznap megváltom a világot és szépen ledolgozok a hátrányból annyit, amennyit fizikailag lehetséges.
Meglepően sokat haladtam napközben, még úgy is, hogy csak délig tudtam zavartalanul dolgozni, mert fél egyre időpontom volt a fogászatra. Egy régebbi bejegyzésben már említettem, hogy egy ideje gondolkozom a fogszabályzón, mert a felső fogsorom picit előrébb áll, mint kellene és végül tavaly év végén sikerült egy olyan klinikát találnom, ahol nem kapásból azzal indítottak, hogy húzzuk ki két egészséges fogamat, hanem láttak rá lehetőséget, hogy egy évekkel ezelőtt eltávolított bölcsességfogam helye elegendő a korrekcióhoz, így végül rászántam magam és hétfőn meg is kaptam az első sínkészletet.
Nem rögzített fogszabályzóm lett, hanem a Magyarországon is forgalmazott Invisalign-t választottam, mert amellett, hogy tényleg szinte láthatatlan, jobb esélyekkel indulok a rendelkezésre álló helyet illetően, valószínűbb, hogy időközben sem kell majd fogat húzni az egyenes fogsorért. Nem mondom, elég szarul esett egy használt autó árát kifizetni érte, de a szolgáltatásra egy szavam sem lehet, ennyi pénzért tényleg kinyalják az ember fenekét is.
Nagyon szórakoztató volt, amikor a fogorvosi székben ülve véletlenül kiesett a számból a nyálszívó és hallottam, hogy a doktornő szól, hogy „felvenné a csövet, kérem?”, én meg szó nélkül felültem és lehajoltam érte, mire ő zavartan visszakozott, hogy „jajj, nem Önnek mondtam, hanem az asszisztenst kértem meg!”
A magázódásból én teljesen arra a következtetésre jutottam, hogy biztosan hozzám szól, de úgy látszik, hogy ha ennyi lóvét leszámol az ember, akkor tényleg semmi egyebet nem kell tennie azon kívül, hogy a megbeszélt időpontban megjelenik és aláveti magát a beavatkozásnak.
Maga a sín sokkal kényelmesebb, mint amire előzetesen számítottam, egyáltalán nem zavar beszéd közben, de elég fegyelmezettnek kell a használatához lenni. Naponta minimum 22 órán keresztül viselni kell, étkezésekhez ki kell venni, majd a száj kiöblítése (ideális esetben fogmosás) után visszatenni.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy fogyókúrás eszközként is megállja a helyét, mert azzal, hogy minden falatért „dolgozni kell”, sokkal kevesebbet nassolok, nem tudom csak úgy bekapni a gyerekek maradék két harapás banánját vagy letörni egy-két kocka csokit a konyhába menet, mert fogja a franc ki-be rakosgatni a síneket!
Összességében maximálisan elégedett voltam az első tapasztalataimmal, hazaérve jókedvűen dolgoztam otthon tovább még egy órácskát, majd a délutáni órákban teljesen feldobódva indultam el a Kicsiért a bölcsibe. Már a csoportszoba előtti pici előtérben észrevettem, hogy máshogy van felakasztva a kabátja és máshová van visszatéve a cipője, mint ahogy reggel otthagytuk és a tetákkal egyeztetve ki is derült, hogy délelőtt és alvás után is voltak kinn az udvaron.
Végre!
Hozzá kell tennem, hogy minden körülmény adott volt, szinte tavaszi időben, napsütéses 15 fokban tudtak kinn lenni és mivel a lányom az egyik legkisebb a csoportban, év közben pedig nincs felvétel, valószínűleg már minden gyerek elmúlt másfél éves és elkezdett járni, ezzel is könnyítve a helyzetet, de így is nagyon örültem.
Már teljesen elkönyveltem magamban, hogy március vége – április eleje előtt nem is számíthatunk arra, hogy kiviszik őket, ezért tényleg kellemes meglepetésként ért, hogy kihasználták a január végi szép időt.
Aznap este már észrevettem, hogy a Kicsi a szokásosnál többet matat a szájában és vacsorázni sem nagyon volt kedve, de nem gondoltam semmi különösre, folyamatosan mozgolódnak a fogai, azt hittem, hogy biztosan csak megint ezzel kapcsolatban zavarja valami, mert más tünete nem volt.
Kedden reggel elvittem a lányokat az oviba és a bölcsibe, ahogy egyébként is szoktam, de még tizet sem ütött az óra, már hívott is a Kicsi délelőttös tetája, hogy a gyerek belázasodott, el tudnék-e menni érte.
Na, ennyit arról, hogy milyen produktív akartam lenni a héten!
Rögtön elindultam és amikor odaérve megláttam a lányomat, teljesen megrökönyödtem, hogy milyen állapotban van szegény.
Soha nem szoktam beteg gyereket intézménybe vinni, akkor sem, ha csak egy-egy jelet látok, hogy később gond lehet, éppen ezért ért totális meglepetésként, hogy reggel beadtam egy egészséges totyogót, két órával később meg nem csak tiszta taknyos, hanem még hőemelkedése is volt.
Hazamentünk kettesben és innentől kezdve már nem sok lehetőségem volt bármit is csinálni aznap. A Kicsi rettentően nyűgös és kedvetlen volt, egy pillanatra sem volt hajlandó nélkülözni a társaságomat és hiába kínáltam többféle ételt is neki, szinte semmit nem evett.
Az étvágytalanság miatt kezdtem megint a fogakra gyanakodni és egy óvatlan pillanatban sikerült is belenézem a szájába, akkor vettem észre, hogy felül az ínye teljesen be van gyulladva és mindkét szemfoga egyszerre nő.
Annak idején a Nagy borzasztóan rosszul viselte a fogzást, még a legutolsó fogainál is belázasodott és folyt az orra, de a Kicsivel eddig nem volt ilyen tapasztalatunk.
Oké, valamennyire mindig megviselte a dolog, nyáladzott, nyűgösebb volt és kevesebbet evett, de összességében sokkal jobban tűrte, mint a nővére, viszont úgy tűnik, hogy a szemfogak rajta is kifogtak.
A keddi láz miatt egyértelmű volt, hogy szerdán is itthon marad, de fogalmam sem volt róla, hogy így mire számíthatunk a hétvégi elválasztással kapcsolatban. Vajon addigra felépül? Vagy jobb lenne, ha várnék vele jövő hétig, hogy ne ilyen állapotban vegyem el tőle még a tejet is?
A férjem egyébként is kiemelkedően empatikus, a gyerekeinkkel kapcsolatban meg még inkább, így amikor kedden délután szóltam neki, hogy a Kicsit el kellett hoznom a bölcsiből, azonnal hazaindult és fél órán belül már ketten tutujgattuk a legkisebb ugrifülest itthon.
Nagyon jól jött ki, hogy hamarabb el tudott jönni az irodából és a maradék munkáját home office-ban fejezte be, mert így amint végzett, azonnal át tudta venni a gyereket és ők ketten mentek el felvenni a testvérét az oviból, így nyertem 1-2 óra gyerekmentes időt, amit persze arra használtam, hogy utolérjem magam a munkámban.
Szerdán sajnos már nem tudott itthonról dolgozni, de reggel sokat segített, hogy a Nagyot elvitte az oviba és nem kellett a hisztis, nyűgös Kicsivel együtt átverekednem magam a városon oda-vissza.
A napunk a keddihez hasonlóan telt, a baba egy másodpercet sem akart nélkülem tölteni, én pedig két legótorony építése között a telefonomon igyekeztem a céges üzeneteimre válaszolgatni, hogy mégse tűnjek el teljesen és legalább nagyvonalakban képben legyek vele, hogy mi történik a munkahelyemen.
A gyerekbe semmilyen szilárd ételt nem tudtam beleimádkozni egész nap, csak egy-egy joghurtot és a szívókás tasakos püréket volt hajlandó megenni (innen jött az ötlet a szombati poszthoz), de legalább láza nem, csak minimális hőemelkedése volt és délben pár perc alatt elaludt, miután letettem a franciaágyunk közepére.
Meglepően nyugodtan és hosszan szundított, így sikerült pár órát dolgoznom is, a maradékot pedig akkor terveztem bepótolni, amikor a férjem hazaér a munkából és átveszi a gyerekeket.
Délután, ébredés után megint próbálkoztunk az evéssel, de még a külön neki főzött kedvenc nokedlis zöldségleveséből is csak két kanállal evett és szilárd táplálék helyett megint csak két deci gyümölcspürét tudtam beletölteni.
Sikerült ismét megnéznem a fogait, így vettem észre, hogy a bal szemfoga aznapra áttört, de másik oldalon még mindig az ínye alatt van a kis rohadék. Oké, akkor várunk még pár napot, ilyen durva gyulladással már nem tarthat annnyira sokáig a dolog!
Délután elmentünk a Nagyért az oviba és sötétedés előtt még arra is jutott időnk, hogy sétáljunk egy kicsit az egyik közeli parkban. Éppen a fák között kolbászoltunk, amikor hívott a férjem, hogy mivel másnap csak egy halaszthatatlan tárgyalása van tizenegykor, megint itthonról fog dolgozni és így reggel el tudja majd vinni az elsőszülöttet az oviba, ha nekünk a húgával véletlenül sikerülne tovább aludnunk.
Végül aztán nem jött össze, hogy tovább húzzuk a lóbőrt, így esett, hogy szemtanúja lehettem a csütörtök reggeli drámának. A Nagy és az apja már teljes harci díszben, útrakészen álltak az előszobában, amikor a gyerek a semmiből elkezdett sírni, hogy nagyon fáj a háta.
Édes jó istenem, már csak ez hiányzott!
Gyorsan levetkőztettük és elkezdtük átvizsgálni, de nem láttunk semmilyen külsérelmi nyomot rajta és ő maga is megerősítette, hogy nem esett el, nem ütötte meg.
A dereka felett fájlalta a háta alsó részét, ha megnyomtuk, érzékenyen reagált rá, emiatt én már betegre aggódtam magam és csak az járt a fejemben, hogy nem lehet, hogy a veséje fáj?
Ebben az állapotban nyilván nem ment oviba, így aznap végül mindannyian itthon voltunk.
Biztos, ami biztos, felhívtam az intézményt, szóltam, hogy a gyereket nem viszem, ne várják és rákérdeztem arra is, hogy ők észrevettek-e valamit az előző nap, de az óvónők is megerősítették, hogy egyikük sem látta megsérülni és nem is panaszkodott semmiféle fájdalomra.
Az apja szerint, mivel a lányunk úgy alszik, mint egy ketrecharcos, folyamatosan ficereg és a lehető legképtelenebb pózokban durmol, simán benne lehet a pakliban, hogy az éjszaka során húzott meg egy izmot vagy csak elfeküdte egy kényelmetlen helyzetben, de én ettől függetlenül árgus szemekkel figyeltem, hogy iszik-e eleget és jelentkezik-e valamilyen probléma, amikor pisilni megy.
Szerencsére amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen múlt el a fájdalom és délután, amikor a déli szundi után felébredt, már egyáltalán nem panaszkodott, sőt kicsattanóan energikus volt.
Mivel úgy tűnt, hogy nyomtalanul elmúlt a rejtélyes fájdalom, pénteken reggel elvittem az oviba, de sajnos a húga jobb oldali szemfoga csütörtökre sem tört át, emiatt jobbnak láttam, ha ő viszont inkább itthon marad.
Arra gondoltam, hogy ennek a hétnek már úgyis mindegy, most már akkor sem leszek a munka hőse, ha lehúzok egy háborítatlan tizenkét órás műszakot, fontosabbnak tartottam, hogy a Kicsi itthon legyen velem – hiába nincs már nyoma a láznak –, főleg úgy, hogy még mindig elég nyűgös napjai voltak.
A hétvégére tervezett cici-stoppal kapcsolatban viszont nem tudtam mit csináljak, de végül arra jutottam, hogy előkészítek mindent az elválasztáshoz, aztán meglátjuk mire jutunk, megpróbálkozunk majd vele vagy inkább elhalasztjuk.
Valahol mélyen éreztem, hogy csütörtökről péntekre virradóra fogok utoljára szoptatni, mert még a szokásosnál is érzékenyebb és érzelmesebb voltam és már az előző esti, fektetés előtti pár perces szeánszunkat is végigsírtam.
Fogtam a babát az ölemben, szorosan magamhoz öleltem mind a két karommal, potyogtak a könnyeim a kis testére, miközben el-elcsukló hangon elmondtam neki, hogy ma éjszaka fog utoljára tejet kapni, már olyan szép, ügyes nagylány, most már biztosan vissza tud majd aludni nélküle is és higgye el, hogy neki is sokkal könnyebb lesz, ha nyugodtabban fog tudni pihenni. Ettől függetlenül ugyanúgy fogunk ölelkezni és bármikor hozzámbújhat, nagyon fogok igyekezni, hogy a szoptatás elhagyása ne befolyásolni a kettőnk kapcsolatát.
Pénteken kora reggel persze nem tudtam megállni, hogy még egyszer meg ne szoptassam, a hátam az ágy támlájához döntve ültem a félhomályban, fogtam az gyereket az ölemben, simogattam az arcát és igyekeztem az eszembe vési minden egyes mozdulatát, minden vonását, az érzést, ahogy a kezét a bőrömet keresve befúrja a felsőm alá és próbáltam feldolgozni, hogy – mivel nem tervezünk több gyereket – ebben az életben valószínűleg most szoptatok utoljára.
Miután összeszedtem magamat, elvittük a Nagyot az oviba a nagyszülős hétvégére összekészített batyujával együtt és onnantól kezdve ismét kettesben voltunk itthon a Kicsivel.
Napközben már egyáltalán nem volt hőemelkedése és kimondottan jó hangulatban volt, bár továbbra is minden pillanatban mellette kellett lennem, még azt is igényelte, hogy fogjam a kezét miközben a szőnyegen játszottunk egymás mellett.
Eredetileg azt terveztem, hogy a hét elején előredolgozom, amennyit tudok és pénteken hamarabb leteszem a munkát, hogy tudjak egyet szundítani az esti bevetés előtt, de így, hogy a Kicsi szinte végig itthon volt, amíg ő aludt délben, én megint arra használtam az időt, hogy haladjak a munkámmal.
Aznap délután Bakáék vették fel a Nagyot az oviból, de a férjem végül úgy döntött, hogy itthon marad velünk, ha esetleg megint belázasodik a baba éjjel és segítségre lenne szükségem, akkor ne egyedül legyek itthon vele.
Mivel az esti fektetésig még mindig a normális tartományban mozgott a testhőmérséklete és továbbra is jókedvű volt, arra jutottam, hogy megpróbálom tej nélkül elaltatni, aztán meglátjuk, hogy onnan hogyan tovább. Nincs semmi kőbe vésve, bármelyik pillanatban meggondolhatom magam és megszoptathatom, de arra gondoltam, egy próbát megér, hogy lássam, egyáltalán hogy reagál, ha cici nélkül fektetem le.
Képzeljétek, sokkal simábban ment, mint amire számítottam, szinte szó nélkül elfogadta a tej helyett felkínált cumit és perceken belül elaludt.
Nem akartam elbízni magam meg tartottam attól is, hogy visszatér a láz, így sokáig ébren maradtam, hogy észrevegyem, ha gond lenne.
Végül valamivel éjfél után bújtam be mellé a franciaágyba – addig négyszer ébredt fel, de egyszer sem kereste a cicit, minden alkalommal gond és sírás nélkül elfogadta a cumit, de továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy ha éjjel szükségét érzem, akkor meg fogom szoptatni és legfeljebb újra nekikezdünk az elválasztásnak egy héttel később.
Az éjszaka során még háromszor kelt fel, de mivel magától nem kutatott a tej után, én saját indíttatásból nem ajánlottam fel. Az utolsó, hajnali ébredésnél már valamivel nyűgösebb volt és nem akarta elfogadni a cumit, de mielőtt beadtam volna a derekam, még meg akartam próbálni, hogy először vizet ajánlok fel neki a kulacsából: hálásan kortyolt is párat belőle, majd a cumijára rábukva nyugodtan aludt tovább majdnem hétig.
Szombat reggel el sem akartam hinni, hogy sikerült az egész éjszakát szoptatás (és sírás!) nélkül abszolválnunk, elképesztő önbizalomlöketet adott a dolog, még úgy is, hogy rettentően fájtak a melleim.
Nem igazán gondoltam bele, hogy az éjjeli többszöri szoptatás még mindig ilyen aktív tejtermelést jelent, ezért nem is voltam rá felkészülve, hogy ennyire feszíteni fog a felgyülemlett tej, de annyira borzasztóan éreztem magam, hogy muszáj volt valamit csinálnom. Mivel a Kicsi soha nem ivott cumisüvegből, a mellszívómtól már réges-régen megszabadultam, így jobb megoldás híjján kézzel igyekeztem könnyíteni magamon több alkalommal is, amíg végül megszűnt a feszülés.
Szombaton napközben sajnos még mindig kínozta szegényt a jobb felső szemfoga, továbbra is nyűgös és már-már matrica módon ragaszkodó volt, de mivel a péntek éjszakánk ennyire jól sikerült, úgy döntöttem, hogy szombat éjjel folytatjuk tovább az elválasztást.
A gyerek látszólag már megérett rá, hogy elhagyja a tejet, utólag úgy tűnik, hogy én voltam – ki tudja mióta – egyfajta „megelőző” módban és minden ébredésénél inkább azonnal megkínáltam, nehogy sírni kezdjen, nem is bízva benne, esélyt sem adva neki, hogy talán már nélküle is vissza tudna aludni.
Aznap – az előző éjjeli virrasztás után – már jóval fáradtabb voltam, nem mertem a saját éberségemmel kalkulálni, így felvettem a hét elején frissen beszerzett anti-cici felszerelésemet és úgy indultam aludni.
Ne röhögjetek ki (nagyon), de az a helyzet, hogy egy ideje már megfigyeltem, hogy az éjszakai szoptatásoknál nem mindig vagyok teljesen magamnál, nem feltétlenül vagyok képben vele, hogy mi történik, mert össze sem tudom számolni, hányszor ébredtem úgy hajnalban, hogy a szoptatós melltartóm mindkét pántja ki volt kapcsolva vagy csak nemes egyszerűséggel félmeztelen voltam.
Namármost, a fentieket figyelembe véve nem mertem csak úgy egy pólóban lefeküdni aludni, mert még a végén – a kialvatlan delíriumomban – képes leszek és felrántom az alját (vagy lehúzom a nyakát) és reflexből betömöm a gyerek szájába a beletömnivalót, aztán csak reggel veszem majd észre, hogy basszus, éppen elválasztom a gyereket, erre mégis megszoptattam!
Ezt elkerülendő, még hétfőn – a fogas dráma előtt – elmentem beszerezni a textilpáncélt.
Olyan felsőt kerestem, ami kvázi felnőtt nőknek való body és a lábak között össze lehet kapcsolni, hogy még véletlenül se tudjam éjszaka gyanútlanul felhúzni, de gondoltam, ha lúd, akkor legyen kövér és végül garbós változtatot vettem!
Csak az a biztos, ami tuti, ezt a szerelést magamra öltve tértem szombaton nyugovóra, így még véletlenül sem tudtam az ikreket egy óvatlan pillanatban kipakolni.
Mint utólag kiderült, nem is volt rá szükség, a Kicsi már aznap is csak összesen háromszor ébredt fel, kétszer én adtam neki vissza a cumiját, egyszer pedig ő maga vette le a vizes kulacsát az ágy támlájáról és kortyolt párat, mielőtt visszafeküdt aludni!
El sem akarom hinni, hogy ilyen simán ment a leszoktatás!
Vasárnap reggelre, két szoptatás nélküli éjszaka elteltével a testem is elkezdte venni az adást, ugyan meg voltak duzzadva a melleim, de nem feszítettek vagy fájtak, így aznap már meg sem kellett magamat fejnem!
Hi-he-tet-len!
Az elválasztás sikerét kicsit beárnyékolja, hogy a Kicsi szemfoga vasárnap estig sem tört át és aznap – három lázmentes nap után – ismét hőemelkedése lett, így hétfőn még kénytelen voltam itthon tartani és a saját megnyugtatásomra az orvoshoz is elvinni, de erről már a következő részben fogok írni.
Salty

Örülök, hogy ilyen simán ment, remélem az éjjeli ébredések is hamar rendeződnek! A textilpáncél nagyon profi, még ha nem is volt rá szükség. 😉 (Mennyi anya pólóját rángató kisgyereket láttam anno a játszótéren!)
Az utolsó szoptatásokat és is hasonlóan éltem meg mindegyik gyereknél. A legkisebb emiatt is 3+osként szokott le az esti adagról, igaz, az éjszakával nála nem volt gond.
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszi! Jajj, igen, az nekem is elrettentő volt, amikor ilyesmit láttam, örülök, hogy végül nem jutottunk el odáig, mert a Kicsiből simán kinézem, hogy a rángatós típus lett volna.
Hát igen, egy szavam sem lett volna, ha akár még egy évig is szoptattam volna pluszba, de úgy, hogy ennyire rosszul aludt, egyszerűen nem volt bennem több szufla, hogy kivárjam, amíg magától leszokik. 🙂
Egyelőre az éjjeli ébredések szépen alakulnak, remélem nem csak átmeneti “üzemzavar”, hanem valós változás a dolog. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Gondoltam rátok a hétvégén! Megkönnyeztem a posztot (hormonok… 🙂 ), nagyon szép vége lett, de meg is érdemeltétek. Legyen ugyanilyen szép és gyümölcsöző a következő korszakotok is! ❤
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönjük! ❤️
Eddig egész jónak a tűnik a dolgok állása, bízom benne, hogy ebbe az irányba megyünk tovább. 🙂
KedvelésKedvelés
nagyon profi voltál, kicsit megkönnyeztem. Én is túráztatom már a fiamat h lassan vége a szoptatásnak, mindent elmondtam neki, megbeszéltük, megértő volt kb 2percig… mire elhalo hangon közölte anya én szeretem a cicit… nesze nekem… mondtam neki tudom de akkor se maradhatunk így örökre
KedvelésKedvelik 1 személy
Ah, sajnálom, hogy megsirattalak! 😦
Nagyon nehéz lehet, amikor már ennyire értelmesen beszél és szavakkal is ki tudja fejezni, hogy mit szeretne. Szorítok neked nagyon, hogy amikor rászánjátok magatokat, a lehető legkönnyebben menjen!
KedvelésKedvelés
Szia!
Èn is nagyon drukkoltam, örülök, hogy simábban ment, mint gondoltad. Remélem így is marad ès egy kicsit te is tudsz töltődni. Az ember addig nem is èrzi szerintem, hogy milyen brutális is a kialvatlansága, míg meg nem tapasztalja egy jobban sikerült èjszakai pihenés áldásos hatását.
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszi szépen! Vasárnap tényleg olyan felszabadultság-érzés lett úrrá rajtam, mintha nem is tudom mi történt volna, de jól esik nagyon, hogy visszakaptam a testemet teljes egészében. 🙂
Arra már nem is emlékszem, hogy milyen rendesen aludni, nagyon várom már, hogy újra kipróbáljam! 😀
KedvelésKedvelés
Én is nagyon vártam! Látod, néha mi magunk vagyunk a fejlődés kerékkötői! Bár nálunk ez a probléma nem állt fenn, sokszor jártam úgy én is, hogy bizonyos dologra még nem éreztem érettnek a gyereket, kiderült de. Sosem tudjuk meg, lehet hogy két héttel korábban még más lett volna a helyzet.
Ügyesek vagytok, hajrá fogak!!!
KedvelésKedvelik 1 személy
Meglepően könnyű belesimulni a rutinba és az ember csak csinálja reflexből hetekig-hónapokig, bele sem gondolva, hogy esetleg már készen áll a gyerek a változásra. 🙂
Lehet, hogy sikerült volna 3 hónapja vagy 3 hete is elválasztanom, de mindenesetre nagyon örülök neki, hogy most ennyire jól jöttünk ki belőle.
Azt őszintén nem bánom, hogy a betegségszezon és az intézményesedés idején végig szoptattam, ha csak egyetlen nyavalyát megúsztunk emiatt, akkor már megérte. 🙂
KedvelésKedvelés
Nagyon vártam ezt a posztodat! Sokat gondoltam rátok a hétvégén és drukkoltam, hogy jól sikerüljön a terved.
Örülök, hogy – előzetes félelmeid ellenére – ilyen jól ment az elválasztás. Szerintem megértette Janka amit mondtál neki. / Írtad, hogy a bölcsiben is megérti és az első szóra megcsinálja, amit mondanak neki a gondozónők/.
Lehet, hogy – ebből a szempontból – nem is volt rossz, hogy előzőleg egész héten együtt voltatok, és rengeteg támogatást, szeretetet kapott előtte. Nem csak a szopizás volt a kapcsolódási pont köztetek.
Nem biztos, hogy ez volt életedben az utolsó alakalom, hogy szoptattál. A lányomék baráti körében három házaspár is – már meglévő két tizenéves gyerekkel – “nosztalgia baba” mellett döntött. A tizenévesek mellé vállaltak még egy kisbabát.
Két helyen két-két fiú mellé kislány érkezett, a harmadik helyen két lány mellé kisfiú érkezett. Mivel ismerem őket személyesen, úgy látom, hogy a “nosztalgia babázás” más kategória, mint a nagyobbakkal való babázás. Nagyobb a család, több felé oszlik a babázás. Nyáron az egyik család /ahol a két nagylány van és a kisfiú/ lehozta nyaralni Balatonra a legnagyobb lány fiúját, azzal a feltétellel, hogy ő lesz a kicsi fiú bébiszittere. 🙂
Szóval még vannak lehetőségek…
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon kedves vagy, hogy gondoltál ránk, biztos a sok pozitív energia is segített! 🥰
Igen, én is gondoltam rá, hogy végül nem volt rossz, hogy itthon volt velem, mert így egész nap rá figyeltem, nem maradt benne hiányérzet.
Ezért sem bánom, hogy még mindig itthon van (sajnos ráment a foga gyulladása az arcüregére 😕), kicsit megerősíti benne, hogy minden változatlan, csak tejet nem kap.
Na igen, néha eszembe jut, hogy van még 10-14 termékeny évem, simán belefér, hogy egyszer “megbolondulok”, de ez az egész alvásmizéria annyira taccsra tett minket a férjemmel, hogy kb. duplán védekezünk. 😀
Most azt gondolom, hogy nagyon fogom élvezni, amikor már igazi nagylányok lesznek és nem akarom majd újrakezdeni az egészet, de ki tudja mit hoz a jövő. 🙂
KedvelésKedvelés