
Az előző részben írtam róla, hogy 23-án, hétfőn, a Kicsit reggel még elvittem a bölcsibe, hogy legalább délelőtt kettesben lehessünk itthon a Naggyal és utolérjük magunkat a karácsonyi készülődésben.
Közösen díszítettük fel a fát és fejeztük be az utolsó karácsonyi sütiket, majd elugrottunk a boltba is, hogy a másnapi kései ebédhez-korai vacsorához megvegyük a hozzávalókat.
A szentestére már úgy fordultunk rá, hogy helyeközel minden készen állt az ünnepléshez.
Mióta gyerekeink vannak, általában nálunk jön össze a szűk család, már a délutáni órákban (4-5 körül) „megvacsorázunk”, majd utána átadjuk az ajándékainkat, hogy még a kicsik is részt tudjanak mindenben venni és játszani is legyen idő, mielőtt aludni mennének.
Idén sem volt ez másként, valamivel négy után megérkezett Baka, Deda és az ünnepekre hazalátogató sógorom is hozzánk, természetesen a szokásos menü társaságában.
Horvátországban sokan tartják azt a szokást, hogy szenteste nem esznek „rendes húst”, aminek a katolicizmusban keresendőek a gyökerei, bár ennél pontosabb információt nem találtam róla és mielőtt ideköltöztem, nem is hallottam erről a hagyományról semmilyen formában.
Anyósom – aki hívő, de igazából nem mélyen vallásos – is betartja ezt az íratlan szabályt, bár szerintem nála inkább a sokéves családi tradíció ápolásáról szól a dolog. Náluk már évek óta polipos rizottó ilyenkor a menü (a tengeri herkentyűk és a hal nem számítanak „rendes húsnak”), aminek a felnőttek többsége rendkívül örül, mert ez az étel az év többi napján nem fordul elő az asztalon, hiába szeretik mindannyian borzasztóan.
Talán még emlékeztek, hogy én viszont nem eszem semmiféle vízi élőlényt és a lányok sem szeretik a rágós herkentyűket (bár a halat imádják), így aznap még megcsináltam az itt is megosztott pulled pork receptemet a kedvenc sült édesburgonyájukkal, hogy mi hárman majd abból falatozunk.
Így esett, hogy igazi ünnepi bőségben volt részünk szenteste, az anyósom által készített rizottó, a polipsaláta, a pulled pork, az édesburgonya, a vegyes zöldsaláta és a frissen sült kenyér alatt szinte roskadozott az asztal.
Imádom, amikor mind összejövünk, eszünk-iszunk, beszélgetünk, mindenki egyszerre mondja a magáét, totális káosz uralkodik a lakásban, de valahogy mégis olyan szívet melengető, amikor együtt vagyunk.
Gyorsan ettünk, nem húztuk az időt, de a Nagy már így is alig bírta kivárni, hogy mindenki végezzen az étkezéssel és végre nekikezdjünk az ajándékozásnak. Természetesen idén is ő volt a család fő elosztója, mindannyian nyomtatott nagy betűkkel címkéztük fel a csomagokat, hogy el tudja egyedül is olvasni, ki a címzett és persze segíthessen mindenkinek kibontani is a saját meglepetését.
Általában az a menetrend, hogy lassan indul be a dolog, egyesével osztjuk szét a dobozokat és kivárjuk, amíg a megajándékozott kibontja, mielőtt elveszünk egy újabbat a fa alól, de pár forduló után győz az izgalom és a kíváncsiság, utána pedig már mindenki egyszerre rángatja az ollóval gondosan bebögyörített kötözőket és tépkedi a hópelyhes papírt.
Nagyon örülök neki, hogy idén karácsonyra beért a lassan egy éve hajtogatott mondókám, hogy „a kevesebb több!”, nem kell négyszáz játékot beszerezni a gyerekeknek, nem akarom, hogy az legyen, mint tavaly, amikor a Nagy teljes transzban kiabálta, hogy „mi a következő?”, anélkül, hogy szinte egy hosszabb pillantást is vetett volna a kicsomagolt ajándékra.
Mi is tartottuk magunkat a fentiekhez, tőlünk a lányok csak fejenként két ajándékot kaptak, egy-egy nagyobb értékű, vágyott játékot (Mancs őrjáratos Skye robotot és egy Playmobil farm készletet) és egy-egy ruhacsomagot, amibe olyan holmikat tettem, amiket egyébként is be kellene szereznünk a közeljövőben.
Anyukám és a tesóm korábban elhozta nekik azokat a magyar nyelvű könyveket, amiket kinéztem és persze játékokat is kaptak tőlük, így nem akartam túlzásba vinni az ajándékozást karácsonyra. Főleg úgy, hogy tudtam, hogy a rokonságtól és a barátoktól is fognak még mindenfélét kapni számolatlanul, de most szerencsére mindenki visszavett a tavaly dömping után.
A Nagy már hónapok óta babázik rendületlenül, az egyik legkedvesebb elfoglaltsága, hogy anyukásat játszik, így a millió itthoni baba mellé a sógoromtól kapott egy teljes szett kiegészítőt, kiskáddal, pelenkázó táskával, cumisüvegekkel, mini pelenkákkal, a húga pedig karácsony óta az újdonsült főzési mániáját élheti ki a kiskonyhába való rengeteg új felszereléssel és ételekkel.
Mindketten kaptak kézműves kellékeket is, jó minőségű filctollakat, színes ceruzákat és jumbo zsírkrétákat is, hogy a másfél éves is el tudja kezdeni az ismerkedést a rajzolással és a színezéssel.
Én pedig megkaptam a vágyott korcsolyát és a pihe-puha, plüss köntöst is, amit pár hete már nagyon szerettem volna beszerezni, hogy amikor éjszakára kikapcsoljuk a fűtést és kanosszáznom kell a Kicsihez, akkor ne essen olyan rosszul kimászni a paplan alól.
A férjem ajándékát sem gondoltam túl idén, mivel a nyári műtéte után rengeteget fogyott, amit nem is tervez visszaszedni (most pont 10 kilóval könnyebb), gyakorlatilag használhatatlanná vált a korábbi ruhatára jó része, így pulóvereket és két melegítőnadrágot vettem neki – ezek voltak az utolsó darabok, amiket még nem szerzett be magának.
Mondanom sem kell, hogy az ajándékbontás izgalmaitól teljesen kimerültek a lányok (már a Kicsi is értette, hogy miről van szó és lelkesen tépkedte a saját csomagjairól a papírt!), így este egyiküket sem kellett altatni, hamar kidőltek mind a ketten. A Nagy persze előtte megszoptatta(!) és elringatta a babáját, majd maga mellé fektette – gondolkodtam is rajta, hogy ha már ennyire belejött az anyukás játékba, akkor lehet, hogy fel kellene ébresztenem olyan 8-10 alkalommal az éjszaka során, csak hogy igazán teljes legyen az élmény.
Másnap helyszínt váltottunk, anyósoméknál gyűltünk össze ebédre, hogy a férjem unokatesóival is találkozzunk, természetesen volt ajándékcsere is, így innen is egy nagy szatyornyi holmival mentünk haza.
Karácsony második napját már itthon, négyesben töltöttük és igazából semmi említésre méltót nem csináltunk. Ha jól emlékszem, még a pizsamáinkat sem cseréltük rendes ruhákra a délutáni órákig, közösen megreggeliztünk és a nap nagy részében az új ajándékokkal játszottunk.
Szerencsére a héten a férjem és én is szabadságon vagyunk, így nem kellett kapkodnunk, jutott mindenre bőven idő és felváltva gyerekeztünk, hogy azért mindketten tudjunk szólóban pihenni is néha-néha.
Pénteken délelőtt rögtön a jégpályán nyitottunk, hogy felavassam az új korcsolyámat és folytassuk a Nagy ismerkedését a csúszkálással. Lassan, de biztosan alakul a dolog, most már billegés nélkül, stabilan áll és az egyik kezével a korlátba kapaszkodva haladnia is sikerül, de nem elég kitartó ahhoz, hogy hosszabban próbálkozzon, így az idő legnagyobb részében csak élvezi, hogy a medve formájú tili-tolin üldögél és süvítek vele körbe-körbe a jégen.
Megmondom őszintén, kicsit zavar, hogy nem akarja jobban, hogy ennyire hamar feladja, de nem fogom forszírozni, elfogadtam, hogy ő ilyen, az erőltetéssel úgyis csak az ellenkező hatást érném el.
A délutáni órákban kimentünk még a játszótérre is, de mivel végre ide is megérkezett tél, már bőven kőkemény mínuszok vannak napközben is (a Kicsi pedig nem tűri meg magán a kesztyűt), így nem maradtunk csak másfél órácskát.
Vasárnap délelőtt a férjem elment szavazni (itt nem az Országgyűlés szavazza meg a köztársasági elnököt, hanem a nép), a déli alvás után pedig úgy döntöttünk, hogy a korábbi tragikus szériánk ellenére elvisszük a lányokat a játszóházba.
Az elmúlt években még sosem sikerült ezt az elfoglaltságot úgy kiviteleznünk, hogy utána ne legyen 1-2-3-4 fő beteg, de a kinti hideg miatt most mégis bemerészkedtünk a lepratanyára. Időközben valószínűleg az üzemeltetők is észrevették, hogy muszáj kezdeniük valamit a bacikkal, így most már szinte méterenként van kihelyezve kézfertőtlenítő, én pedig két állomás között bőszen locsolgattam vele mindannyiunkat – remélem, hogy most az egyszer ép bőrrel megússzuk a kiruccanást.
Ha már úgyis házon kívül voltunk, akkor ott helyben meg is vacsoráztunk a játszóház éttermének a kínálatából, de mivel elég sokan voltak, a szokásosnál valamivel többet kellett várni az ételekre.
A lányok már kezdtek türelmetlenkedni és a Nagy is egyre gyakrabban kérdezte, hogy mikor jön már a pizza, amikor eszembe jutott, hogy hátha találok nekik valamit a táskám legmélyebb bugyraimban, amivel el tudják magukat foglalni, amíg várakozunk.
Addig túrtam a túlélőfelszerelésünket, amíg kínomban sikerült előbányászni egy duplo szettből való legófigurát, egy bontatlan kindertojást (a játékot megnéztük, a csokit pedig elosztottuk a vacsi után), egy parafadugótestű, fonalhajú babát és két szem gesztenyét.
Mondom én, hogy mindig minden van nálam!
A vacsora után még visszamentek egy kicsit játszani, így csak a szokásos fektetési idejünk előtt 15 perccel sikerült hazaérni, de biztos, ami a biztos, a férjem azért még elvitte őket gyorsan zuhanyozni, hogy tuti ne maradjon rajtuk semmilyen sunyi, rejtőzködő vírus.
Belőlem is előjött a Covid-túlélő, az összes ruhánkat azonnal bedobtam a mosógépbe, bízom benne, hogy ennyi elég lesz, hogy átvészeljük a kalandot.
Már csak pár nap van hátra az évből és bár kellően eseménydús hónapokat tudhatunk magunk mögött, mégis azt érzem, hogy hamar eltelt 2024 is.
Nem volt könnyű. Az év első felében a szó szoros értelmében túléltünk, a Kicsi óránkénti ébredései éjjel mindannyiunkat kicsináltak, de akkor még nem tudtam, hogy ezzel nem értek véget a megpróbáltatásaink.
Éppenhogy csak megültük a férjem a 40. születésnapját, amikor jött az újabb hidegzuhany a perforált vakbele és az életmentő műtéte képében, majd a hónapokon át tartó regeneráció, amikor szálegyedül próbáltam helytállni és még azt is bevállaltam, hogy közel 800 km-t levezettem az egyéves és négyéves társaságában, hogy meg tudjuk látogatni anyukámat Magyarországon.
Szeptemberben a Kicsi elkezdte a bölcsit, ami eleinte végtelenül siralmas vállalkozásnak tűnt, de aztán belerázódott és most már alig-alig akar hazajönni, amikor a déli alvás után érte megyek.
Visszamentem dolgozni is, hálistennek egyelőre többnyire itthonról, ami utólag visszatekintve bölcs tervezet volt, mert sajnos a kisebbik lányomat is számtalanszor kellett itthon tartanom ilyen-olyan betegségekkel, de összességében szerencsésnek tartom magunkat, mert ez mégsem volt annyira borzasztó, mint annó a Nagy első fél éve az intézményesítés kezdete után.
A férjem állapota is folyamatosan javul, időközben letudta a műtét utáni kontrollokat és vizsgálatokat is, helyrejött a gyulladás terjedése miatt érintett bélszakasza is, most már szinte 100%-os, de azért még idő lesz, amíg teljesen vissza tudja építeni a hasfala összekaszabolt izmait.
A gyerekeink nőnek, mint a gomba, a Kicsi rengeteget fejlődött és egyre többet kommunikál, a Nagy pedig napról-napra okosabb, mindenre kíváncsi, hihetetlenül érdekli a körülötte lévő világ és nála jobb nagytestvért kívánni sem lehetne a kishúgának.
Idén karácsonykor, bár fáradtak és kialvatlanok, de legalább mindannyian egészségesek voltunk és tényleg békés, boldog ünnepeket tölthettünk együtt.
Nem is kívánok semmit jövőre, zajlik úgyis minden a maga útján, de ha az univerzum mégis úgy gondolja, hogy 2025-ben meglep azzal, hogy megtanulják (főleg a Kicsi!) átalaudni az éjszakát, akkor nem fogok ellenkezni!
Nagyon boldog és sikeres új évet kívánok mindenkinek, legyen 2025 pont olyan, amilyennek elképzelitek!
Salty

Salty, rengetegszer eszembe jutsz, így ismeretlenül is, amikor valami miatt elkenődök. A te tolmácsolásodban a legrémesebb gyerekbetegségek is kibírhatónak tűnnek… sokszor elcsodalkozom, ahogy olvasom a naplót, hogy mindezek ellenére időben kint van a bejegyzés, sőt, a heti több tartalom! Csodálatra méltó a kitartásod, a színvonal, amit itt hozol hétről hétre. És persze a szülői hozzáállásotok is nagyon szimpatikus, nem csoda, hogy a lanyaitok ilyen szépen fejlődnek, a saját kis szuperségük nagyon meg van támogatva veletek.
Áldott, sikeres, alvásban gazdag évet kívánok!
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm, nagyon kedves tőled és irtó jól esik olvasni! ❤️
Néha kicsit tartok tőle, hogy mind a két végén égetem a gyertyát, de egyszerűen ilyen típusú személyiség vagyok, feldob egy-egy befejezett feladat, nem tudok megülni a fenekemen.
Örülök neki, ha tudok néhány kellemes percet okozni nektek, amíg elolvastok egy-egy bejegyzést. 🙂
A lányokkal kapcsolatban igyekszünk, bár tudjuk, hogy vannak bőven hibáink és gyenge pontjaink, de bízom benne, hogy tudunk “elég jó szülők” lenni számukra. 🥰
A legjobbakat nektek az új évre és nagyon szorítok, hogy teljesen, maradandó problémák nélkül felépülj, hogy aggodalmak nélkül élvezhesd a családodat! ❤️
KedvelésKedvelés
Én is köszönöm, hogy itt vagy, és hogy hétről hétre megosztod velünk az életeteket:)
Nálunk is voltak nagy változások az évben, a fiam elkezdte a középiskolát (technikum), és bár sajnos most félév előtt sikerült rontania matekból, azért eddig nem megy rosszul neki. A karácsony is jól sikerült, sokkal jobban, mint számítottam rá. 24-én kettesben voltunk a fiammal (férjem dolgozott, így mi 23-án ajándékoztuk meg egymást), 25-én anyukámnál voltunk, ott voltak öcsémék is a 3 gyerekkel + a férjem 20 éves nagyfia is. 26-án hagyományosan anyósomnál gyűlik össze a rokonság a férjemék részéről, de most csak a fele volt ott a társaságnak, mert a sógornőm lebetegedett, belázasodott, így ők nem jöttek, meg a férjem fia sem, mert egyetemre jár, és tanul a vizsgákra. Kicsit aggódtam is, mert a másik 2 sógornőm (az ikersógoraim feleségeik) eddig nem jöttek ki túl jól egymással, és most ugye nem volt ott a férjem nővére, aki az egyiküket általában mindig lefoglalta magának társalgás szempontjából, de szerencsére a 2 nő nagyon felszabadultan beszélgetett egymással. Annyira, hogy megbeszéltük, 30-án ismét összejövünk anyósomnál társasjátékozni. (A 2 sógorom nem játszik semmilyen társast.) Gazdálkodj okosan-t játszottunk, és annyira ment az egymás szivatása, ugratása, hogy nem győztünk kacagni egymáson:) Olyan jó volt látni, ahogy mindenkiből előjött a gyermeki énje:)
A fiammal pedig 28-án elmentünk a szolnoki repülőműzeumba, azt már régóta terveztem megnézni vele, miután a ferihegyi aeroparkban már jópárszor voltunk, így az kissé “unalmas”. Kellemesen csalódtam, azt hittem, kisebb lesz, mint a ferihegyi, de nem, sőt éppenhogy nagyobb volt. Igaz itt csak vadászrepülők vannak kiállítva, utasszállítók nincsenek, és nem is lehet beleülni, de a fiam szerint ez is van olyan érdekes, mint a budapesti. Sőt, pont azon a hétvégén még egy Star Wars lego kiállítás is volt a múzeumban, lehetett fényképezkedni a beöltözött birodalmi rohamosztagosokkal, Darth Vaderrel, fejvadászokkal, Leia hercegnőkkel:)
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm, hogy itt vagy és olvasol! 🙂
Nincs is annál jobb, mint amikor összegyűlik a család és mindenki remekül kijön egymással, nem a szúrka-piszka meg a passzív-agresszív “csak tudjuk le” megy, hanem tényleg jól érzik magukat az emberek! Még sok-sok ilyen ünnepet kívánok nektek! 🤗
Köszi a tippet a múzeumról, ha legközelebb arra járunk, mi is megnézzük! 😉
KedvelésKedvelés
Salty, köszönjük, hogy hétről hétre szórakoztatsz minket a családi kalandjaitokkal. A te tolladból olvasva a hétköznapi nehézségek is kalandossá válnak. Boldog Új évet nektek is!
A húsmentes karácsony eredete: advent a katolikus egyházban hagyományosan böjti idő, pontosabban ez a kisböjt. (Húsvét előtt van a köznyelvben is ismert nagyböjt.) Mivel Jézus a hagyomány szerint 24-ről 25-re virradóan éjjel született, ezért dec 25 és 26 az ünnepnap/szünnap a legtöbb nyugati országban, így hagyományosan addig tart a böjt is. Az egyházban szokássá vált az előesti mise, ünneplés, ennek egyik szép formája az éjféli mise. (A másik a nagyszombati feltámadási mise. A feltámadás ugyanúgy éjszaka történt, vasárnap hajnalban találták üresen a sírt.) Szóval a katolikus hagyomány szerint az éjféli miséig tart a böjt. Sok helyen 24-én este hal a vacsora, majd éjjel, a miséről hazaérve eszik meg a sonkát, egyéb húsos étkeket.
Mi a nagyokat elvittük korcsolya tanfolyamra, kb 4 évesen kezdték, és nagyon élvezték. Jól meg is tanultak korizni. A covid vetett véget a tanulásnak, így a kicsi már a görkori tanfolyamon tanultakból él a jégen. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm, örülök, hogy itt vagy és olvasol! 😘
Megmondom őszintén, hogy a katolikus vallással nem igazán vagyok képben, mi már nem vagyunk vallásosak, de a felmenőim is mind reformátusok voltak (É-K Mo.-n az a jellemzőbb), de örülök, hogy leírtad, most már ezt is tudom! Köszi szépen! 🙂
Nem hiszem, hogy a suli nálunk jól működne, tetszik neki a korcsolyázás, de annyira nem érdekli, hogy tanfolyamra is járjon. Sebaj, ha idén nem tanul meg, akkor majd jövőre, ráér még! 🙂
KedvelésKedvelés
Èn is szeretnèm megköszönni neked, hogy a rengeteg teendőd mellett még mindig tudsz időt szakítani az írásra is. Nagyon szépen köszönöm a sok szórakoztató bejegyzést, tènyleg jó olvasni tèged.
Nagyon boldog, sikerekben gazdag, szerencsès új esztendőt kívánok mindenkinek!
KedvelésKedvelik 1 személy
Köszönöm szépen, mindig olyan szívet melengető ilyen kedves szavakat olvasni! 🥰
A legjobbakat nektek! 😘
KedvelésKedvelés
Nagyon mozgalmas évetek volt, de ahogy nőnek a lányok, egyre szuperebb lesz minden!
Köszönöm hogy ilyen szorgalmasan, szórakoztatóan írsz, nagyon örülök hogy elindítottad a saját oldalakat, jó itt olvasni!
Külön köszönet a sok jó receptért, a lebbebcs leves vissza hozta időszámításunk előtti gyermek koromat. Nagymamám készítette mindig, alföldi asszony lévén, de a recept nem volt meg fejben, csak az íze…
Boldog sikeres új évet kívánok!
KedvelésKedvelik 1 személy
Már nagyon várjuk, hogy a Kicsi is elkezdjen beszélni, aztán, ha a dackorszakot is túléljük, onnantól már tényleg nagyon klassz lesz minden! 🙂
Én köszönöm, hogy itt vagy és olvasol, nagyon megtisztelő, hogy ennyi idő elteltével is érdekesnek találod az írásaimat! 🙂
Ah, a lebbencsleves… anyukám a mai napig emlegeti, hogy ovis koromban nekem az volt a nagybetűs LEVES, egy héten többször is meg kellett főznie, annyira szerettem, aztán valahogy kikopott az otthoni repertoárból (később már a tejfölös zöldbableves volt a kedvenc 😀 ) és én is csak pár évvel ezelőtt kezdtem el újra főzni, most már az én gyerekeimnek.
Tényleg nosztalgikus, nem is ismerek senkit, aki rendszeresen el szokta készíteni. 🙂
KedvelésKedvelés
Az én fiam most 2,5 éves. Lassan indult be a beszéde, a 2éves státuszon “meg is buktunk” mert nem használt szókapcsolatokat. Egyáltalán nem érdekelt a dolog mert tudtam h utol fogja érni magát, másban meg előrébb tart. Most ott tartunk h annyira rákapcsolt az új szavakra meg h mindent mond h rengeteg dolgot érthetetlenül ejt mert siet, hadar, nem ér rá… Ugyh lehet te is úgy jársz mint én: kimegy a konyhába: Anya gyere (eddig ok) kimegyek megkérdem mit szeretne majd közli h, jöjjét. Megismételtetem vele újra: jöjjét. Nem vagyunk előrébb ugyh megkérem mutasson rá mit kér. Hát szerinted? Zsömlét…. én az új évre azt kívánom h artikuláljon rendesen a gyerek 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
Az én Nagyom is elég későn kezdett beszélni, sosem fogom elfelejteni, hogy majdnem 21 hónapos volt, február 20-a volt és egyszercsak a kádban ülve a gumikacsákkal játszva elkezdte hajtogatni, hogy ka-csa, ka-csa, ka-csa!
Még hangfelvétel is van róla, olyan sokszor mondta, hogy fel is tudtam venni. 🙂
Aztán 3 hónappal később, májusból meg már olyan videóink vannak, hogy vagy 10-15 mondókát mond el egymás után sorban, mindkét nyelven. 😀
Azóta se áll be a szája! 😀
Gondolom, hogy nálunk közrejátszik a kétnyelvűség is, de még így is az élbolyban volt a bölcsiben a beszédindulással, pedig én már ijedeztem, hogy elmúlt másfél éves és még sehol semmi. 🙂
A Kicsi már mondja, hogy Ana, Apa, Mama, Tata, Pápá, Gdje? (Hol?), Ajjajj (ha leesik valami), Nem – ez egy kicsit tipikusabbnak tűnik. 🙂
KedvelésKedvelés