Nem vagyok túl szentimentális alkat, de a karácsony valamiért mégis mindig különleges helyet foglal el a szívemben.

Klisé, hogy „jobb adni, mint kapni”, de én ebben az időszakban tényleg azt érzem, hogy már a első, azonnal tovaszálló gondolatok arról, hogy kinek mit ajándékozzak feldobnak és az ünnepek közeledtével nem letudni akarom a meglepetések beszerzését, hanem időt és energiát nem kímélve megyek a gondosan kitervelt ötletek után, hogy minden szerettem arcán valódi boldogságot láthassak szenteste.

Emlékszem minden ajándékra, amit átadtam, talán még jobban is, mint azokra, amiket én kaptam.

Idén is legalább ilyen hévvel készülődöm a karácsonyra, immár ötödik éve szülőként.

Öt év, te jó isten! Már fél évtizede, hogy először tartottam a karomban egy pár hónapos emberpalántát a feldíszített fa mellett és tavaly először már ketten próbálták lepiszkálni az elérhető magasságban lévő díszeket.

Mióta anya vagyok, már nem jut időm augusztusban ajándéklistát írni, ahogy arra sem, hogy napokig kajtassak a tökéletes meglepetés után.

Mióta anya vagyok, az a legfontosabb, hogy megtaláljam a tökéletes rózsaszín biciklit, olyat, amin babaülés is van hátul vagy azt a Mancs őrjáratos robotot, amit igazi szerszámokkal kell összerakni és már hónapok óta csorgatja utána a gyerek a nyálát minden alkalommal, amikor együtt megyünk a boltba.

Mióta anya vagyok, előtérbe került, hogy a legkisebb ugrifüles is olyan ajándékot kapjon, ami nem csak tetszik neki, de fejleszti is, hiába tudom, hogy úgyis a csomagolópapírral és a kartondobozzal fog először játszani.

Mióta anya vagyok, a szorgos és segítőkész kezeknek hála háromszor annyi ideig tart a karácsonyi sütik elkészítése és soha nem olyan tökéletesen komponáltak a díszek a fán, miután tizedjére is visszatettem az elcsórt darabokat.

Mióta anya vagyok, elgondolkozom rajta, hogy megéri-e napokig nagytakarítanom az ünnepek előtt, amikor néhány óra múlva már csak szép emlék lesz a tisztaság és hűlt helye lesz a rendnek.

Mióta anya vagyok, karácsony idején is tele a szennyeskosarunk, közvetlenül a szárítóból öltözködünk és mindent belep a vasalnivaló.

Mióta anya vagyok, az összes adventi dekorációnk derékmagasságban és attól felfelé kerül kihelyezésre, még az oviból hazahozott gyurmadíszek és a bizonytalan kézzel körbevágott papírgömbök is, hiszen azok a legértékesebbek, azokra kell a leginkább vigyázni.

Mióta anya vagyok, minden titokban becsomagolt ajándékra jól látható kísérőkártyát teszek és csupa nagybetűvel írom rá a neveket, hogy el tudja olvasni a család fő elosztója is, hogy kinek kell odaadnia a dobozt.

Mióta anya vagyok, egyetlenegy karácsonyi ajándékomat sem bontottam ki egyedül, mindig van kéznél egy vállalkozó kedvű önkéntes, aki segít és aki mindig ezerszer izgatottabb és kíváncsibb, mint én, hogy mi lapulhat a csillogós papír alatt.

Mióta anya vagyok, nem éri el az ingerküszöbömet, ha koszosak maradnak az ablakok az ünnepekre, mert most olyan szépen süt a nap, sokkal jobb lenne, ha inkább a játszótéren töltenénk az ablakpucolásra szánt időt.

Mióta anya vagyok, iszonyatos kupleráj van itthon, csálé a karácsonyfánk, szétfolyik a citromos pöfeteg és kireped a bejgli, de nem érdekel, mert láthatom, ahogy a gyerekeim a hurkás kis ujjaikon számolják, hogy hány nap van még hátra a Jézuska érkezéséig.

Öt évvel ezelőtt új értelmet nyert a „jobb adni, mint kapni”, mert mióta anya vagyok, nekem az a legszebb karácsonyi ajándék, ha ők őszintén boldogok.


Salty