Nem unatkoztunk ezen a héten sem, annyi szent, bár a december kisgyerekekkel már csak ilyen.

Hétfőn mintha éreztem volna, hogy aznap kell mindent megcsinálnom, amit csak lehet, teljesen „most vagy soha” hangulatom volt és szerencsére a munkahelyemen is meglehetősen laza napunk volt, így egészen sok dolgomnak a végére jutottam.

Az ovi- és a bölcsifuvar után, reggel rögtön leszedtem a függönyöket a hálóban és a gyerekszobában, bedobtam őket egy gyors mosásra és amíg vártam, hogy lejárjon a gép, addig az ablakokat is megpucoltam, mert mégsem tehetem őket vissza a koszos üveg elé.

Biztosan valami isteni közbeavatkozásnak köszönhető, de nem voltak annyira rettenetes állapotban, mint amire számítottam (tavasszal voltak utoljára megpucolva), így meglepően hamar végeztem velük, így még arra is jutott időm, hogy elvigyem az elmúlt hetekben összegyűjtögetett játékokat az egyik közeli adománypontra.

Ez nagyon kardinális kérdés volt már régóta, mert a szó legszorosabb értelmében belepnek minket a játékok, úgy, hogy egy jó részükkel már nem is játszanak a lányok. Nem tudom, hogy Magyarországon hogy van, itt elképesztően nehéz olyan helyet találni, ahol átvesznek ilyesmit, de kidobni mégsem akartam teljesen jó állapotú holmikat, árulgatni meg nem fogom őket, mert a gyerekcuccokkal az a tapasztalatunk, hogy fillérekért is nagyon nehezen kelnek el.

Végül itt a kerületben találtam egy pici jótékonysági szervezetet, akik szép, hiánytalan játékokat gyűjtenek rászoruló gyerekeknek és a spájzban hetek óta összekészített két nagy táska holmit elvittem hozzájuk hétfőn.

Olyan megkönnyebbülés volt, hogy csak csuda! Most annyira szép, szellős a gyerekszoba, átláthatóak a polcok, a kosarak, de gyanítom, hogy nem sokáig fog így maradni, mert karácsonyra megint kapnak majd a lányok a fél várostól mindenféle nélkülözhetetlen kacatot, ami feltölti a jelenlegi hézagokat.

Mielőtt elmentem a gyerekekért, még beugrottam a boltba is, hogy bevásároljak a bölcsis jótékonysági gyűjtésre tartós élelmiszerekből és amint betettem az előtérben kihelyezett gyűjtődobozba a szatyornyi cuccot, képzeletben ezt is lehúztam a tennivalóim listájáról.

Kedden elméletileg fogorvoshoz kellett volna mennem, 11:30-ra volt időpontom, így a szokásos reggeli logisztika után még dolgoztam itthon, amennyit tudtam, majd elindultam lezuhanyozni, mielőtt indulnom kellett a dokihoz. Még jó, hogy bevittem a fürdőbe magammal a telefonom, mert éppenhogy levettem az összes ruhámat, már pucéron, fél lábbal a fürdőkádban álltam, amikor megcsörrent.

A bölcsiből hívtak, a Kicsi belázasodott, el tudnék-e érte menni. Hát persze.

Mondtam én, hogy olyan érzésem volt, hogy csak hétfőn lesz lehetőségem a tennivalóimmal foglalkozni! Gyorsan odatelefonáltam a fogorvosi rendelőbe, hogy új időpontot kérjek és ha már levetkőztem, akkor villámgyorsan le is zuhanyoztam, mielőtt elindultam a Kicsiért.

Nem tudom mi történt vele, még soha nem vittem be gyereket betegen intézménybe, tényleg nem szoktam ilyesmivel kummantani, reggel a világon semmi nem látszott rajta, a szokásos módon viselkedett, egyetlen tünete sem volt – aztán 2 órával később már 38 fokos lázat mérnek nála odabenn.

Így alakult, hogy délelni már itthon tettem le, de legalább amíg aludt, addig tudtam valamennyit előre dolgozni és az időközben megszáradt függönyeket is kivasaltam.

Tervben volt, hogy a nappaliban és az irodában is megpucolom az ablakokat, de úgy, hogy a Kicsi itthon volt, erre már nem jutott időm, jövő héten meg érkezik anyukám, szóval valószínűleg azok idén koszosak maradnak.

A déli alvásból ébredve már hőemelkedése sem volt a lányomnak, de látszott rajta, hogy még nincs teljesen kinn a vízből, étvágya szinte egyáltalán nem volt, pedig egyébként rengeteget eszik.

Amit tudtam, azt elvégeztem vele közösen, megfőztünk és kimostuk az összes szennyest, sőt, még egy babakocsis sétára is futotta az időnkből, mielőtt elmentünk a Nagyért az oviba.

Estére sajnos megint belázasodott, nagyon nyugtalanul aludt már az első pár órában is, hiába vitte le a gyógyszer a lázát, így is nagyon keveset pihentünk egész éjszaka.

Szerdán elvittük a nővérét az óvodába, aztán kettesben töltöttük a nap további részét itthon. Nem tudom, hogy az emlékeim csalnak-e vagy tényleg ez a valóság, de úgy tűnik, mintha vele könnyebb lenne táppénzen lenni, mint annó a Naggyal volt.

Sokkal ügyesebben játszik egyedül, hosszabb időre el tudja foglalni magát, mint a testvére ennyi idősen, így nagyobb lélegzetvételű dolgokba ugyan nem mertem belekezdeni, de egészen kulturáltan tudtam napközben dolgozni, a koncentrációt igénylő dolgaimat pedig igyekeztem az alvásidejére időzíteni.

Aznap estére szervezte a férjem cége a minden évben szokásos karácsonyi vacsorájukat, így miután a Nagyot hazahoztuk az oviból, csak annyi időre találkoztunk itthon, amíg lezuhanyzott és átöltözött, majd egyedül maradtam a lányokkal.

A Kicsinek már nem volt láza, így bevállaltam, hogy együtt megfürdetem őket és viszonylag hamar ágyba parancsoltam mindenkit, hogy a takarodó után még tudjak valamennyit pótolni és előre dolgozni a munkámban is, de összességében nagyon simán és problémamentesen zajlott az esti műsor.

Azt terveztem, hogy csütörtökön még itthon marad a Kicsi, mert egyébként is délutános volt aznap az orvosunk, nehézkes lett volna reggelre igazolást szereznem, na meg meg akartam arról is bizonyosodni, hogy biztosan nem fog éjjel belázasodni.

Szerencsére minden rendben zajlott, éjszaka már semmi baja volt, így másnap teljes erőbedobással vetettük bele magunkat a karácsonyi előkészületekbe és amint elkezdődött a rendelési idő, elmentünk a dokihoz is, hogy megkapjuk az igazolást.

Örültem neki, hogy csütörtökre felgyógyult, mert a férjem munkahelyén aznap tartották a gyerekeknek szóló „karácsonyi bulit”, ahová kimondottan azokat a munkavállalókat hívják meg, akik szülők. Minden évben készülnek műsorral is nekik és persze ellátogat hozzájuk a Télapó is, hogy minden csemetének átadjon egy-egy mikuláscsomagot.

Idén a Hét kecskegida és a farkas nevű klasszikus volt soron élőszereplőkkel és bábokkal. A történetet egy kicsit modernizálták és rengeteg felnőtteknek szóló utalást, poént is elrejtettek a szövegben, így tényleg nagyon élvezetes volt az előadás a szülőknek is.

A Kicsi eleinte összeszűkült szemekkel figyelte a farkast alakító színészt, sőt egyszer-egyszer ijedten a nyakamba fúrta a fejét, de a műsor közepe táján már feloldódott és nagyokat kacagott a csetlő-botló „gonosztevőn” és boldogan tapsolt, amikor véget ért a show.

Ahhoz képest, hogy elég későn, hatkor kezdődött a rendezvény, hamar hazaértünk, valamennyivel nyolc után már le tudtuk tenni a lányokat aludni, így a hétköznapi „kimenő” nem borította fel túlzottan a szokásos napi rutinunkat.

A péntekre már úgy készültem, hogy végre-valahára helyreáll a rend, mindenki meggyógyult, rajtam kívül senki nem lesz itthon, mindenre is jut majd időm, halálosan produktív leszek és lehúzom az összes tételt a to-do listámról.

Ehhez képest a valóság persze kicsit máshogy alakult. Nagyjából dél körül belépett a férjem a bejárati ajtón, azzal hogy eljött a munkából hamarabb, mert lázas.

Cso-dá-la-tos!

Sajnáltam szerencsétlent, hogy pont a hétvégére betegszik le, de magamat még jobban, mert ez azt jelentette, hogy az aznapi születésnapi zsúrra egyedül kellett elvinnem a gyerekeket.

A nagyobbik lányom legjobb ovis barátja volt az ünnepelt és az ő lakásukban volt a buli megszervezve, így semmiképpen nem akartam lemondani, már csak a gyerekek miatt sem.

Elmentem a Kicsiért a bölcsibe, szépen becsomagoltam a kisfiúnak ajándékba szánt táncoló robotot, mellépakoltam a Nagy által saját kezűleg készített szörnyes és dínós képeslapokat is, majd kettesben felkerekedtünk az oviba, ahonnan egyből a zsúrra mentünk.

A férjem az utolsó pillanatig erősködött, hogy hagyjam itthon a Kicsit nyugodtan, majd ő vigyáz rá, de nem volt szívem rábízni azt a totyogót, akiről a szemünket nem lehet levenni, úgy, hogy közben lázas, szóval megvétóztam az ötletet és inkább magammal vittem őt is.

A kis barát odáig meg vissza volt az ajándéktól, egész este össze voltak nőve a lányommal, még a többi vendégtől kapott ajándékokat is együtt bontották ki.

Az ünnepelt szülei, műsor gyanánt felfogadtak egy bohócot, aki először mindenféle bűvésztrükkel szórakoztatta a jelenlévőket, majd az előadás után mindenkinek készített lufiból valamilyen figurát.

Először természetesen a szülinapos kisfiú kapott egy felfújt és formára csomózott kardot, majd a lányomnak csinált rózsaszín léggömből egy szívecskét, de azt az én gyerekem azzal a lendülettel visszaadta, hogy inkább ő is kardot szeretne.

Így végül minden csemete kardot kapott és amíg a tortára vártunk, addig a plafonon is ugrálva „harcoltak” egymással. Közben én nyilván a Kicsit kísérgettem mindenfelé, ő is vadult folyamatosan, mindenre fel akart mászni, ki akarta pakolni a bohóc bőröndjét, bukfencezni próbált a kanapén és természetesen kétszer egymás után sikerült bekakilnia is, csak hogy teljes legyen a káosz és kétszer is át kelljen pelenkáznom a szülinapi zsúr alatt.

A második „adag” már a tortázás után volt, gondoltam is magamban, hogy ez a peluscsere remek végszó lesz, szépen rendbeteszem a vendégszobában, aztán elindulunk hazafelé, amikor meghallottam, hogy a nagylányom keservesen zokog odakinn a nappaliban.

Csak annyit kiabált folyamatosan, hogy „hívd ide az anyukámat!”, én meg, mint akit kergetnek, úgy rontottam ki a szobából a félig felöltöztetett Kicsivel a karomban, miközben olyanok futottak át az agyamon, hogy biztosan elesett, megütötte magát, valaki bántotta – annyira szívszaggatóan sírt.

Szerencsére nem fizikai sérülésről volt szó, hanem egészen egyszerűen bepisilt. Mióta szobatiszta, ilyesmi egyszer sem fordult elő vele, de gondolom, hogy most annyira belemerült a játékba, hogy a kelleténél tovább tartogatta, aztán becsurrant és ettől teljesen összeomlott.

Úgy, ahogy volt, pisisen, őt is felvettem az ölembe, bementünk a fürdőbe és levetkőztettem, aztán amennyire egy idegen helyen tudtam, lemostam deréktól lefelé, majd amikor már megnyugodott, egy törölközőbe csavarva ott hagytam az egyik ismerős anyukával, amíg a Kicsivel ketten leszaladtunk (a hetedikről) az autóhoz az ovis hátizsákjáért, amiben a váltóruhái voltak.

Ez nagyjából fél nyolc környéke lehetett, amikor visszaértünk a lakásba, gyorsan felöltöztettem és megbeszéltük, hogy innen a fürdőszobából egyenesen az előszoba felé veszi az irányt és elkezdi felvenni a csizmáját és a kabátját.

A Kicsi már egyébként is elég fáradt volt, nem láttam értelmét tovább maradni, így villámgyorsan mindkettőt felöltöztettem és elindultunk hazafelé a szatyornyi pisis holmi társaságában.

Útközben a Nagynak a maradék rossz hangulata is elpárolgott, nagyon megtisztelőnek érezte, hogy az volt a különleges küldetése, hogy a húgát ébren tartsa, amíg hazaérünk. Aznap a fürdetést kihagytuk, itthon rögtön pizsamába öltöztettem őket és egy gyors fogmosás és esti mese után azonnal ágyba lettek parancsolva.

Nem meglepő, hogy egyikőjüket sem kellett altatni, de nekem szükségem volt még jó másfél-két órára, mire teljesen helyreállt a lelki békém és én is le tudtam feküdni.

Szombatra szerencsére semmiféle program nem volt bejegyezve a családi naptárba, egész nap itthon döglődtünk, csak délután mentünk ki egy kicsit sétálni és játszóterezni a lányokkal.

Viszont, hogy ne ússzuk meg ezt a napot se békésen, éjszaka, biztos, ami a biztos, a Kicsi megint összehányta magát mellettem a franciaágyban. Úgy tűnik, hogy a hányás az én keresztem.

Szerintem túl sok tejet ihatott aznap éjjel vagy a torkán lecsurgó taknyos trutyi volt a ludas, mert hajnali öt környékén azt vettem észre, hogy köhint kettőt és elkezd folyni a szájából a fehér áldás, pont úgy, mint amikor a kisebb babák buknak.

Nem vagyok rá büszke, de az azonnali reakcióm az volt, hogy reflexből rögtön ráfordítottam a mellkasomra, hogy ne az ágyneműre folyjon a trutymó, mert az én ruháimat könnyebb hajnalok-hajnalán lecserélni. (Az apja másnap reggel meg is jegyezte, hogy „you took one for the team!”)

Ezúttal nem lett belőle akkora pusztítás, mint szokott, az ágy megúszta, mi pedig elég gyorsan átöltöztünk és megmosakodtunk mindketten, bár az esélytelen volt, hogy vissza is altassam.

Vasárnap reggel a férjem még mindig nagyon rosszul érezte magát, a láz jött-ment, fájt mindene és borzasztóan fáradt volt, így jobb híján arra készültem, hogy aznap este, a magyar kisebbség által szervezett karácsonyi ünnepségre is egyedül fogom elvinni a lányokat.

Tavaly még az volt a kérés, hogy minden gyerek hozzon egy darab valamilyen játékot becsomagolva a karácsonyfa alá és a rendezvény végén majd mindenki véletlenszerűen választ egy másikat, amit hazavihet, de én ezt már akkor is elég hülyeségnek gondoltam.

A részt vevő gyerekek életkora pár hónap és 14-15 év között változó, hát mégis milyen meglepetést csomagoljon az ember, ami univerzálisan jó minden korosztálynak?

Idén szerintem rádöbbentek a szervezők is, hogy ez nem éppen ideális, így most az volt a feladat, hogy egy karácsonyfadíszt és valami kis édességet csomagoljunk. Szerencsére volt annyi eszem, hogy ezt már hétközben beszereztem és előkészítettem, de arra már abszolút nem jutott időm, hogy az ilyenkor szokásos sütit is megsüssem.

Semmi gond, a spárban találtam linzert, ami pont olyan műanyag dobozban volt, amilyet én szoktam venni, ha házi sütit viszek az oviba, levettem róla a külső papírborítást és azt vittük el magunkkal a batyus bulira. Hátha lesz, aki elhiszi, hogy én csináltam, de ha nem, az sem baj!

Amikor megérkeztünk a közösségi terembe és bementünk az ebédlőbe, akkor láttam, hogy én – másokhoz képest – még istenesen megoldottam a feladatot, mert a megterített asztalon volt minden: két tábla milka csoki, kakaós jó reggelt keksz, fornettis pogácsa és két ugyanolyan doboz linzer, mint az enyém! 😀

Nagy visszaesés ez a tavalyi, saját kezűleg készült tucatnyi cukrászremekhez képest, de legalább most nem csak én fogtam meg a könnyebb végét a dolgoknak és így is pont olyan jó volt az egész rendezvény, mint máskor.

Hálistennek hamar lement az összes műsor és az ajándékozás is, nyolc előtt itthon voltunk, így még jutott egy gyors zuhanyra és vacsorára is időnk, mielőtt a lányokat lefektettem.

A Kicsi elég nehezen aludt el, de amint kidőlt, kimentem a nappaliba és lehető legnagyobb örömmel töröltem le a falra kifüggesztett naptárunkból az utolsó kötelező megjelenésünket is.

Nálam jobban valószínűleg kevesen szeretik a decemberi nyüzsgést és a karácsonyi káoszt, de két kicsi gyerekkel esküszöm, hogy megkönnyebbülök, amikor végre túl vagyunk az összes rendezvényen és már csak a közös családi ünneplés van hátra.

Salty