
A múlt heti naplót ott fejeztem be, hogy arra ébredtem hétfőn hajnalban, hogy a Kicsi telibehányta saját magát, a franciaágyat és engem is.
A férjem rendszeresen emlegeti, hogy úgy alszunk a babával együtt, mintha valami nagymacskákat nézne egy jobb természetfilmben és ez tényleg így van. A kicsi odakuporodik a mellkasomhoz, bedugja a kis kezét a pizsamafelsőm alá, én pedig álmomban körétekeredek és így szunyókálunk.
Ez alapján el tudjátok képzelni, hogy mekkora pusztításban volt részünk hétfő éjszaka, nem csak az ágyat kellett teljesen áthúzni (szerencsére a vízhatlan huzat legalább a matracot megmentette), de még le is kellett tusolnunk, miután lerángattuk magunkról a csatakos pizsamákat.
A Kicsinek nagyon nem esett jól a langyos zuhany, már amikor lefelé vetkőztettem is éreztem rajta, hogy hőemelkedése lehet, amiről egy gyors lázmérés után meg is bizonyosodtunk.
Szerencsére nem volt túl vészes a dolog, bőven 38 fok alatt maradt a testhője, de ez és a hányás együtt egyértelműen azt jelentette, hogy hétfőn ő mindenképpen itthon marad.
Reggel, amint kinyitott a magánklinika, ahová a cégem leszervezte a szűrővizsgálatokat, rögtön odatelefonáltam, hogy lemondjam a fél kilences időpontomat és egyeztessünk egy újat a hét végére, esetleg jövő hétre, hogy semmiképpen ne maradjak le a (számomra) ingyenes lehetőségről.
Miután sikeresen elintéztem mindent, a Nagyot elvittük az oviba, utána pedig itthon múlattuk a Kicsivel kettesben az időt egész délelőtt. Én próbáltam a munkámra is annyi időt szánni, amennyit tudtam és a gyereknek sem voltak semmiféle tünetei, jókedvűen játszott bármivel, ami a keze ügyébe akadt.
Volt egy olyan érzésem, hogy ez a „táppénz” nem fog annyira simán menni, mint az eddigiek és végül igazam is lett. Éppenhogy lefektettem a Kicsit aludni délben, amikor felhívott a főnököm, hogy lenne egy S.O.S. feladata számomra, nagyon sürgős, ha tegnap kész lett volna, az is késő lenne és tudja, hogy normál esetben ez a munka nagyjából 2-3 hetet szokott igénybe venni, de most péntek délelőttre készen kell lennie.
Már csak ez hiányzott!
Ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem, ami borzalmas a cégemnél, akkor ez lenne az, amit megemlítenék. Minden nagyon rugalmas és a munkaidőm 60-70%-át abszolút flexibilisen tudom szervezni, vannak időszakok, amikor kimondottan laza és könnyű napjaim vannak, viszont amikor kell valami a normál, tervezhető feladataimon túl, akkor az MINDIG sürgős és halaszthatatlan. Sőt, ahhoz képest, hogy az adott projekt mennyi időt venne alaphelyzetben igénybe, általában túl későn kerül hozzám, így rendszeres a kapkodás.
Ezúttal is ott álltam hétfő délután a kihűlt reggeli kávémmal a kezemben és fejben próbáltam valamiféle vállalható akciótervet kitalálni, hogy hogy fogom ezt úgy megvalósítani, hogy rajtam kívül még több másik ember munkáját is össze kell hangolnom (értsd: nem dolgozhatok rajta éjszaka), na meg ugye a gyerekem is itthon van betegen.
Kihasználtam, hogy a Kicsi még aludt és gyorsan végigtelefonáltam a kollégákat, hogy dobjanak el mindent és a héten csak erre a feladatra fókuszáljanak. A férjemmel is megbeszéltem, hogy ha hazaért a munkából, akkor elviszi a lányokat pár órára, hogy a saját részemmel is tudjak valamennyit haladni és majd másnap bepótolom, amire esetleg nem jut időm.
Úgy okoskodtam, hogy a kis betegnek hétfőn egyetlen tünete sem volt, kedden már hátha be tudom vinni a bölcsibe és akkor a kecske is jól lakik meg a káposzta is megmarad.
Amikor azonban felébredt a déli alvásból, megint megcsapott az a jellegzetes betegségszag körülötte. Nem tudom, hogy más is észrevette-e már, de én mindkét gyerekemnél tapasztaltam, hogy amikor betegek (főleg lázzal járó kórságoknál), akkor semmi máshoz nem hasonlítható, kicsit csípős, kicsit édeskés illatú a lehelletük és a Kicsin is ezt a szagot éreztem hétfő délután.
Láza ugyan még ekkor sem volt, de meg voltam róla győződve, hogy este megint műsor lesz (végül nem lett), így arra jutottam, hogy jobban járunk, ha még kedden is itthon marad, biztos, ami biztos.
Mivel elintéztem magamnak plusz egy nap nehezített terepet – már ami a munkámat illeti – másnap reggel a férjem később ment dolgozni, hogy előtte el tudja vinni a Nagyot az oviba és ne vesztegessem én az időmet az autózással.
Így, hogy a Kicsi megint itthon ragadt, igyekeztem ráfeküdni arra is, hogy gyakoroljuk az önálló elalvást délben, ami – el sem hiszem, de – most meglepően jól sikerült.
Igaz, hogy egy darabig fészkelődött, felállt, lefeküdt, ezerszer megigazgatta az összes ágyneműjét és nyunyóját, de nem sírt és talán összesen tíz perc telt el, mire végre sikerült elpillednie.
Amíg aludt, dolgozni is elég hatékonyan tudtam, de a délután persze ismét kiesett, csak este tudtam pótolni, igaz, hogy aznap majdnem éjfélig folytattam a munkát.
Arra ugyan nem jutott időm, hogy hatékonyan dolgozzam, de a gyerekorvoshoz elmentünk egy gyors vizitre, hogy másnap már tényleg le tudjam adni a Kicsit a bölcsibe és hálistennek a doki sem találta indokoltnak, hogy továbbra is itthon dekkoljon, így meg is kaptuk az igazolást a két hiányzó napra.
Attól függetlenül, hogy így alakult a hét eleje, nagyon örültem, hogy a Nagyra nem ragadtak át a húga bacijai, mert szerdán ismét színház volt beütemezve az ovisoknak.
Ebben az intézményben rendszeresen – általában havonta egyszer –, tömegesen átsétálnak a kicsik a kerület legnagyobb gyerekszínházába és megnéznek egy éppen aktuális darabot, de a lányom az előző kettőn sajnos nem tudott részt venni, mert a szeptemberire csak öt éves kor felett lehetett jelentkezni, az októberi alkalommal pedig beteg volt.
Ezek a rendezvények mind igazán nagyszabású látogatások, csak a lányom ovijából 160-180 gyerek szokott láthatósági mellénybe öltöztetve egyszerre vonulni a járdán, ilyenkor még a rendőrség is kirendel melléjük néhány gyalogos járőrt, aki segít oda- és visszakísérni a menetet.
A Nagy persze odáig volt, hogy végre ő is elég idősnek bizonyult, hogy mehessen a csoporttársaival színházba és ugyan azt mondta, hogy a darab eleje elég unalmas volt, de összességében nagyon tetszett neki az előadás.
Aztán persze, amikor már azt hittem, hogy minden visszatér a normál kerékvágásba, akkor csütörtökön délután felhívott az egyik óvónő, hogy a lányom panaszkodik, hogy fáradt, fájlalja a hasát, ráadásul eléggé sápadt is, beküldjék-e a tornaterembe az aznap aktuális sportfoglalkozásra.
Mondtam, hogy így inkább ne, aztán azzal a lendülettel, ahogy letettem a telefont, felnyaláboltam a húgát és el is indultunk érte az oviba a szokásosnál jóval hamarabb.
Elég volt egy pillantást vetnem rá és meghallgatnom a panaszait, hogy megbizonyosodjak róla, hogy megint újraindult – szeptember óta immár ezredjére – a szokásos hasmenése.
Már esküszöm, foglalmam sincs, hogy mit csináljak, összeszámolni sem tudom, hogy hányszor volt már ezzel problémánk, mióta elkezdődött az ovi, de úgy tűnik, hogy egyszerűen nem tudjuk magunk mögött hagyni a gyomorbajokat.
Minden alkalommal, amikor megjelennek a tünetek, akkor persze itthon fogom, diétáztatom, figyelünk az étkezésére, aztán 2-3 nappal később visszaviszem az oviba és nem kell két napnak eltelnie, hogy újrainduljon az egész.
Kértem időpontot allergia- és érzékenységtesztre, sőt még beutalót is székletvizsgálatra, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami brutális ovis vírus körözhet a csoportban, mert itthon sem eszik semmilyen különleges mentes ételt és az óvónők szerint több gyerek is érintett változó rendszerességgel.
Már ott tartottam, hogy felajánlom, hogy ha nincs rá intézményi szinten lehetőség, akkor én nagyon szívesen bezsákolok minden játékot, hazahozom őket a hétvégére, aztán kimosok és letisztítok mindent, mert ez nem állapot, hogy állandóan megy a csiki-csuki a hülye hasmenéssel (úgy, hogy egyébként megkapta a rota elleni ampullákat) és mindenki arra gyanakszik, hogy a csoportban kapják el az ovisok, de mégsem csinál senki semmit a szokásos padló- és asztalmosáson kívül.
Meg is fogadtam magamban, hogy ez volt az utolsó, megcsináltatjuk az összes vizsgálatot, de ha az lesz az eredmény, hogy nagy valószínűség szerint az oviból kap el rendszeresen valami leprapestist, akkor biztos, hogy megkeresem az intézményvezetőt, hogy takarítsanak ki odabenn rendesen, mert istenbizony nem sokáig leszek türelmes.
Csütörtökön, amikor odaértünk az oviba a gyerekért, szóltam a délutános tetának, hogy másnap reggel már nem fogom behozni, mert ennek így a világon semmi értelme, írják fel nyugodtan, hogy hosszú hétvégét tartunk, otthon marad pihenni, hogy ne eszkalálódjon megint a betegség.
Így alakult, hogy hirtelen felindulásból a Naggyal kettesben töltöttük a pénteket.
Eddigre már meglepően jól álltam a munkámmal (meg persze ő már elég idős ahhoz, hogy ha szükséges, tudjak mellette dolgozni), így elkészítettük együtt az adventi koszorúnkat és elővettük a gondosan őrizgetett rénszarvasos adventi naptárat is.
Az étvágya érzékelhetően megcsappant, de legalább hasfájásra nem panaszkodott és nagyon szépen, önállóan játszott órákon keresztül mindenféle matricával és rajzfelszereléssel. Kapóra jött, hogy az egyik kis barátjának hamarosan születésnapja lesz, neki készített mindenféle színes-szagos képeslapot ajándékba.
Anyósomék tudták, hogy a gyerek aznap nem ment oviba, de ettől függetlenül szerették volna elvinni magukhoz, ha elég jól érzi magát és kedve is van menni.
Kiderült, hogy a nagyszülők szomszédjában lakó kis barátnője is otthon lesz péntek este, így meg sem várta, hogy végigmondjam a kérdést, azonnal eldöntötte, hogy szeretne ott aludni és Baka abban a pillanatban elkezdte leszervezni a playdate-et a két kislánynak.
Nem számítottam rá, hogy a körülmények ismeretében is fogadják majd a Nagyot, de ha már így alakult, akkor felajánlottam, hogy a vasárnapi ebédet én főzöm, legalább azzal ne kelljen Bakának foglalkoznia, ha már bébicsőszködnek a hétvégén.
Mivel a Nagy nem itthon aludt pénteken, aznap újabb kísérletbe fogtam a Kicsivel. Este ébren tartottam ameddig fizikailag lehetséges volt, hátha most az egyszer szerencsénk lesz és másnap nem fog hajnalban kukorékolni és képzeljétek bejött! Fél nyolckor kelt fel!
Én már ennyitől is annyira kipihent voltam, hogy ébredés után rögtön elkapott a gépszíj és azonnal nagytakarításba kezdtem, a férjem meg is jegyezte a gyereknek, hogy “látod, anyád ilyen, ha alszik! Ha legalább heti egyszer-kétszer megszánnád éjszaka, már megváltotta volna a világot!”
Aznap délelőtt a férjem és a Kicsi elmentek együtt megvenni az alapanyagokat az ebédhez, addig én befejeztem a takarítást, majd vettem egy forró fürdőt és titokban feltöltöttem az adventi naptárat is. A verseket végül nem tettem bele egyesével a zsebekbe, hanem illusztrációkkal kiegészítve beköttettem egy közeli nyomdában, hogy maradandó formában tudjuk megőrizni Ici és Pici kalandjait.
Vasárnap igazi szép, családi napot töltöttünk együtt, négyesben készítettük el az aznapi menü összes fogását, majd miután megérkeztek a vendékeink, mindannyian körülültük az egyetlen pislákoló gyertyával díszített adventi asztalt.
Este felolvastam a lányoknak az első személyreszóló versikéjüket, majd kíváncsian vártam a reakciókat. A Nagy magán kívül volt a boldogságtól, legalább ezerszer elmondta, hogy ő Ici, a kishúga pedig Pici és aztamindenit, az EGÉSZ könyv róluk szól és olvassuk tovább, ne csak egyet nézzünk meg!
Repesett a szívem a boldogságtól, hogy ennyire pozitív fogadtatásban volt részük a suttyomban írt rímeknek, csak remélni merem, hogy az összes többi is tetszeni fog neki! 😊
Salty

Olyan édik a lányok a képen!!! Nálunk ezek a pillanatok nem tartanak 1 másodpercnél tovább, tehát fotózhatatlanok 😀
Mondtam én, hogy minden naplóra jut hányás 😀 Viccet félretéve, a vizsgálatoktól függetlenül szerintem érdemes lehet a Tetáknak vagy az óvodavezetőnek ténylegesen szólni az extra takarításról. Bár, ha a bacik keringenek, akkor ugye behozza újra a tünetmentes hordozó delikvens.
És végül, ha csak feleennyire lennék képes, mint Te.. sürgős projekt váltóban két gyerekkel otthon, meg versek, meg be is köttetted, meg háztartás és még a férjed sincs szögre akasztva. Irigylésre méltó, igazán!
KedvelésKedvelés
Ez a kép pont valamelyik hajnalban készült, a Nagy ébresztett fel, hogy nézzem meg, hogy hogy ráfeküdt a húga. Teljesen odáig volt! 🙂 Kicsit erősebbre vettem az éjjeli fényt és éjszakai módban lefotóztam őket. 😀
Nappal valószínűleg nem sikerülne megörökíteni, mert nem maradnak egy helyben. 😅
Ez nem új hányás! Ez ugyanaz, mint a múlt heti, csak mivel pont hétfőre virradóra sikerült, így mindkét naplóba bekerült. 😜
Nem várok az oviban steril körülményeket, nyilván nem lehet, meg az az anyuka sem vagyok, aki szúrós szemmel néz minden szülőre, aki beviszi reggel a csepegő orrú gyerekét.
Eddig nem is volt semmi különösebb bajunk, csak most idén került elő a hasmenésesdi és nagyon látványosan az ovival van összefüggésben. A férjem az ottani kajára gyanakszik, de mivel fényképes menü van, látjuk miket eszik a gyerek, szerintem a bacik/vírusok valószínűbbek.
Jaj, nagyon kedves vagy, de azért nem megy nekem sem minden olyan egyszerűen, mint sok más anyának. A munkahelyi projekttel kapcsolatban szerencsém volt, hogy kellettek grafikai dolgok is hozzá, így rendszeresen voltak kisebb-nagyobb szünetek, amikor muszáj volt a grafikusra várnom.
A férjem meg néha sajnos szögre van akasztva, de inkább azt mondanám, hogy egymást akasztjuk szögre, mert neki is állati sok melója van az elmúlt hetekben.
Várom már a karácsonyt azért, hátha akkor kicsit meg tudunk pihenni. 🙂
KedvelésKedvelés