Már a múlt heti részben is említettem, hogy november 18-a ünnepnap Horvátországban, ez a vukovári mészárlás évfordulója, így hétfőn még javában a hosszú hétvégét töltöttük itthon.

A köhögésem még mindig nem múlt el teljesen, de sokat csillapodott és kivételes a lányok is beérték annyival, hogy néha-néha folydogált az orruk, szóval egészen átlagos szabadnapot töltöttünk együtt családilag.

Délelőtt a férjemet felhívta az egyik Németországban élő unokatesója, hogy éppen itthon van pár napig, ráérnénk-e, hogy esetleg találkozzunk meg kíváncsi a gyerekekre is, mert már elég régen látta őket.

Így alakult, hogy a délután folyamán váratlanul vendéget fogadtunk, de mindannyiunknak nagyon jól esett egy kis társaság a múlt heti viszontagságok után.

Ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy az unokahúgnak pont fél számmal kisebb a lába, mint az enyém – éppen akkora, mint amekkora nekem volt a terhességek előtt – így felajánlottam neki, hogy ha gondolja, akkor van több pár, szinte új cipőm is, amit egy ideje már csak rakosgatok egyik helyről a másikra, mert hordani nem tudom őket és szívesen nekiadom bármelyiket, amelyik tetszik neki.

Már régóta tudom, hogy éppen annyit nőtt a lábam, hogy többet nem fogom felvenni egyiket sem, de ahhoz nem volt lelkierőm, hogy nekikezdjek egyesével árulni, kidobni – csak úgy – meg nem akartam őket, mert ahhoz elég drága lábbelikről van szó, hogy pocsékba menjenek, a jótékonysági konténerekbe meg sajnos csak ruhaneműt lehet beledobni.

Nagyon jól jött ki, hogy több pár is tetszett neki, így odaadtam neki mindet, természetesen ajándékba. Ő is örült a gardóbfrissítésnek, én meg annak, hogy nem foglalják itthon azok a cipők a helyet, amiket esélyem sincs hordani.

Kedden már visszatértünk a szokásos hétköznapi mókuskerékhez, mindannyian a megfelelő helyen és intézményben, sőt, többnyire egészségesen.

Minden ment a szokott menetrend szerint, viszont a Nagy ismét nem akart ritmikus táncra menni délután az oviban. Ez már a harmadik alkalom volt, hogy valamilyen mondvacsinált indokkal kihúzta magát a különóra alól, de nyilván nem kényszerítettük, ha nem akar menni, akkor nem kell mennie.

Mindenesetre itthon azért elbeszélgettem vele, hogy mi az oka annak, hogy nincs kedve járni, ő kérte év elején, hogy mehessen táncolni, mégsem olyan a foglalkozás, mint amilyennek elképzelte?

Nem, nem, higgyem el, hogy szuper, csak mostanában inkább a csoportjával szeretett volna maradni, nem akart bemenni a tornaterembe.

Mondtam neki, hogy ez teljesen rendben van, nem mindig van kedvünk a legklasszabb dolgokhoz sem, de ez már a harmadik eset zsinórban, hogy nem megy és mivel a különóra anyának és apának sok pénzébe kerül, ha nem akar többet járni, azzal sincsen semmi gond, de inkább mondja meg, mert akkor kiiratkozunk, hogy ne kelljen a semmire kiadni a havidíjat.

Így végül arra jutott, hogy nem akar többet járni. Biztos, ami biztos, hagytam még neki két nap gondolkodási időt, hátha meggondolja magát, de a 48 óra elteltével még mindig kitartott a döntése mellett, így felhívtam a szervezőket és szóltam, hogy a novemberi hónap már ki van fizetve (előre kell utalni), de decemberre nem kérnénk számlát, mert a gyerek nem fog többet járni.

Másnap reggel szóltam az óvónéniknek is odabenn, hogy tudják, hogy ezentúl nem kell átkísérniük a tornaterembe a szokott időpontban, ekkor derült ki, hogy a kis pajtása, akivel korábban együtt jártak, már több, mint egy hónapja kiiratkozott.

Én erről nem tudtam, a lányom sem mondta, de valószínűnek tartom, hogy ez lehetett az oka, hogy nem akar többet járni, mert így már nincs olyan csoporttársa, akivel együtt tudnának a foglalkozáson bandázni.

Nem bánom, hogy így alakult, kipróbálta ezt is, jó volt, amíg tartott, kicsi még ahhoz, hogy megerőszakoljam, hogy „márpedig ezt a tanévet végigcsinálod!”

Elég régen írtam már róla, de időközben a Kicsi is nagyon gyorsan fejlődik. Megtanult puszit adni, a szemetet összeszedi és kidobja a kukába (még nem tökéletes a rendszer, néha olyan tárgyakkal is megindul a konyha felé, amiket csak ő kategorizált szemétként), folyamatosan figyel mindenre, ami körülötte zajlik és már szinte 100%-ban érti a beszélgetéseinket is mindkét nyelven.

Egyre több szót és gesztikulációt használ, a nevünkön szólít minket (ana, mama, tata, deda stb.), de az önállóság terén és a totyogó korban jellemző rendszeretet kapcsán is sokat lépett előre.

Egyedül veszi le-fel a cipőit, a kabátját ügyesen felakasztja az előszobafalra felfúrt alacsony akasztóra és a bölcsiben is kurjongatva száguld el mellettem minden délután, amikor megyek érte, hogy ő lehessen az, aki leveszi a csizmáját a cipős polcról és előkészíti a kabátját, mielőtt segítenék ráadni.

Néha már-már túlzásokba is esik, itthon – ha nem tökéletesen egyenesen állnak, akkor – rendszeresen  sorba rendezi a lábbeliket a bejárati ajtónál, sőt, múltkor az apját is kézen fogva húzta oda a fotelben lévő hátizsákjához és addig mutogatott kézzel-lábbal, amíg meg nem értette, hogy annak nem ott van a helye, legyen kedves kivinni az előszobába.

Ha azt hiszitek, hogy ez azzal is együtt jár, hogy a játékok is katonás rendben vannak elpakolva a szobájukban, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak titeket, ez egy ún. szelektív rendmánia, a saját maga által összetúrt holmikra nyilvánvalóan nem terjed ki a dolog.

A én köhögésem a hét közepére szinte teljesen elmúlt, viszont nem élvezhettük az egészséges családi légkört túl sokáig, mert pénteken délután már úgy fogadtak az óvónénik az oviban, hogy a Nagy egész nap köhögött, aludni is alig sikerült neki ebéd után.

Remek. Szuper.

Az oviból hazafelé útbaejtettük a gyógyszertárat, hogy beszerezzük a korábban már bevált köhögéscsillapító szirupot (a még mindig adagolt allergiás viszketéscsillapító mellé), hogy legalább éjjelre tudjak neki valami gyógyszert adni.

Hiába itta meg időben, csóri gyerek így is szinte egész éjszaka köhögött, fogalmam sem volt, hogy mire számíthatunk a hétvégén és hogy egyáltalán van-e rá esély, hogy felgyógyuljon hétfőre.

Végül aztán – valami csoda folytán – szombaton napközben már szinte egyáltalán nem köhögött, sőt éjjel is csak minimálisan, de így is meglehetősen fáradtak voltunk mindannyian.

Nem tudom, hogy mi van a lányokkal, de hetek óta mindketten borzasztóan alszanak, a szokottnál is aktívabbak és minden egyes áldott reggel kipattan a szemük már öt-fél hat körül.

Emiatt a hétvégéink teljesen összekuszálódtak, mert a Kicsi ilyen korai kelés mellett nyilván nem bírja ki délig ébren, muszáj lefektetni, de ezzel dől az összes többi dominó, mert akkor a következő lépcső az, hogy túl hamar aludt, késő délután már fáradt, nyűgös, megy az ördögűzés, amíg bírjuk, majd valamennyivel hamarabb letesszük este aludni, így másnap megint hajnalban fog kelni.

Ha alszik még egyet délután is – elég, ha csak fél órácskát –, akkor meg csiripel akár este tízig is, alig lehet elaltatni. Sehogy sem jó.

A rettenetes alvás ráadásul az esti órákra is kiterjed. A Kicsi már kezd teljesen kicsinálni, mert ugye még mindig többször megébred éjszaka, de az elmúlt hónapokban azért az esti 19:30-as takarodó után legalább tíz-tizenegyig nyugalom volt, viszont pár hete már az első óra után felriad és ezt követően 30-45 percenként be kell menni hozzá.

Lehet, hogy a beszédfejlődésével van összefüggésben, amiatt ennyire nyugtalan, nem tudom, de baromira fárasztó az egész.

Esténként emiatt semmit nem tudok csinálni, teljesen felesleges egyáltalán nekikezdenem is bárminek, mert sokszor iszonyatosan nehezen tudom visszaaltatni, miután századjára is bementem hozzá. Az állandó mentális és fizikai készenlét eléggé megvisel és nagyon megterhelő, hogy még este, fektetés után sem tudok leengedni, mert akkor is kanosszázni kell.

Pedig még azt sem mondhatom, hogy az lehet a baj, hogy nincsenek elfáradva és nem használják fel az energiakészleteiket, mert ha csak általánosságban beszélnék a gyerekeimről, senki meg nem mondaná, hogy lányaim vannak.

Próbáltam szalonképesebb szót találni, de nem sikerült, így csak annyit mondok, hogy mindketten vadállatok, de tényleg.

Amikor együtt vannak itthon, akkor folyamatosan birkóznak, kergetőznek, vadulnak – a Kicsi még rosszabb, mint a Nagy!

Emiatt nem nagyon lehet velük megbeszélni, hogy melyik őrültséget hanyagolják, mert ő még nem érti, hogy mi-miért veszélyes, de az is szempont, hogy nem akarjuk elvenni a kedvüket a közös játéktól sem.

Valamelyikünk folyamatosan a nyomukban van, de ezzel csak a saját idegrendszerünket ringatjuk hiú ábrándokba, mert éles helyzetben úgysem tudnánk megakadályozni a bajt. Már mondtam a férjemnek, hogy állítsuk be a balesetit gyorshívóra, mert ennek nem lesz jó vége, csak idő kérdése és tuti lesz valami sérülés.

Ha már úgy látjuk, hogy nagyon elszabadultak, akkor jobb híján szeparáljuk őket, amíg a Kicsi talál magának valami más elfoglaltságot és elfelejti a korábbi ökörködést. A nővére szerencsére már elég nagy ahhoz, hogy ha megkérjük, akkor kiszáll a játékból, de a Kicsi szinte soha nem hagyja annyiban, megy utána, húzza-nyúzza, tolja-vonja, ezért egyelőre az a legjobb ötletünk, hogy elválasztjuk őket, amíg lecseng a móka és a Kicsi bele nem kezd valami másba.

A betegeskedés miatt vasárnapra semmi különlegeset nem terveztünk, délelőtt itthon voltunk, délután pedig elvittük a lányokat az egyik közeli erdőbe sétálni, hogy jusson kellő friss levegőadag is aznapra.

A Nagy átszellemülve gyűjtögette a szebbnél-szebb őszi leveleket, különleges kavicsokat és faágakat, a Kicsi pedig fel-le rohangált, időnként hangosan kurjongatva a sártócsák között. Sajnos nálunk nem esett a hó – hiába ígérték – most hétvégén, de így is nagyon jól éreztük magunkat odakinn mindannyian.  

Aznap este – hetek óta először –, a Kicsi egyhuzamban aludt 19:30-tól 22-ig, mondtam is a férjemnek, hogy tuti most fognak reggel tovább aludni, amikor hamarabb el kell indulnunk a bölcsibe-oviba, mert nekem mennem kell a munkahelyem által leszervezett szűrővizsgálatokra a klinikára.

Erre csak annyit kérdezett: „Fogadjunk?”

Mondom: „Persze, én arra fogadok, hogy holnap is ébren lesznek hat előtt.”

• Akkor én meg arra hogy nem. Legyen az a tét, hogy kettesben elmegyünk valahová ebédelni.
• Várjál, abban mi a vereség?
• Semmi, de megérdemeljük, hogy mindketten nyerjünk. Az választhatja ki az éttermet, aki nyer.

A hosszú nyári táppénz miatt „beszorult” egy csomó szabadnapja, így arra gondolt, hogy kivesz egy hétköznapot jövő héten és amíg a gyerekek házon kívül vannak, csinálunk valamit közösen.

Ugyan nem tartozik szorosan a múlt heti eseményekhez, de idekívánkozik, hogy hétfőn, hajnali fél kettőkor arra ébredtem, hogy a franciaágyban mellettem alvó baba telibehánya a mellkasom és nem elég, hogy minden tiszta dzsuva, de úgy tűnik, hogy még láza is van.

Nagyon úgy néz ki, hogy át kell szerveznem a hétfői klinikai látogatásomat.

Salty