A családommal Horvátországban élünk, ami nem igazán illethető az újabban felkapott „olvasztótégely” szóval. Ezt a kifejezést leginkább olyan városokra, országokra szokás használni, ahol a mindennapokban többféle etnikai- és kulturális hátterű, különböző rasszú emberrel is lehet találkozni a mindennapokban.

Ahogy a legtöbb európai országban, nálunk is egyre gyakrabban lehet látni bevándorlókat, de mégsem annyira jellemző, mint tőlünk nyugatabbra, így talán kevesebb olyan alkalom adódik a hétköznapok során, amikor aktívan felhozódik a „másság”, mint téma a nagyobbik lányommal történő beszélgetéseink közben.

Azt viszont már többször megfigyeltem, hogy egyre kíváncsibb, egyre nyitottabb a világra és nem kell az övétől eltérő bőrszínű embereket látnia ahhoz, hogy észrevegye: nem vagyunk mind egyformák.

Mivel többnyelvű családban nő fel, azt például már pár hónapos korában észlelhette, hogy a hozzá legközelebb álló családtagjai sem feltétlenül beszélik ugyanazt a nyelvet, így az sosem okozott neki különösebb meglepetést, ha esetleg olyan beszélgetést hall, amiből semmit nem ért, de az elmúlt hónapokban elkezdett abba a korba érni, hogy már aktívan felfigyel az emberek különbözőségeire.

Észreveszi az előttük várakozó kerekesszékes hölgyet a boltban és nem szégyelli megkérdezni tőle, hogy „miért ülsz ebben a székben?”, majd érdeklődve hallgatja a végtelenül kedves és gyerekkompatibilis beszámolót arról, hogy sajnos nem mindenkinek működnek tökéletesen a lábai.

Megdicséri az ovi parkolójában látott fekete kislány haját, még másnap is arról beszél, hogy mennyire más az ő frizurája, mint a sajátja, de felkelti az érdeklődését a csoporttársa új szemüvege is.

Említhetném azt is, amikor idén nyáron izgatottan fordult hozzám, mert a belvárosi sétánkon elment mellettünk a járdán egy hidzsábot viselő hölgy, hogy „a néni miért vette fel a sálját a fejére? Most nincs is hideg!”

Már megérti, hogy miért vannak különböző bőrszínű emberek, különböző, számára furcsa szokásokkal és azt is, hogy miért van szükség szélesebb, mozgáskorlátozottak számára fenntartott parkolóhelyekre vagy szemüvegre, de a tanulási folyamat a „másságról” még mindig nagyon az elején jár.

A szakirodalom azt mondja, hogy a gyerekek nagyjából két éves koruk körül kezdik felismeri a különbséget a férfiak és a nők között és nagyjából ekkorra tehető, hogy észreveszik a rasszok közötti, nyilvánvalóbb eltéréseket is (már ha van lehetőségük más bőrszínű emberekkel találkozni).

Három éves kor környékén figyelnek fel a fizikai fogyatékosságokra és egy-két évvel később már tudatosan fiúként vagy lányként igyekeznek viselkedni, úgy, ahogy azt szerintük az adott nemhez tartozóként kell.

Ezek az életkorok biztosan nincsenek kőbe vésve, de nálunk a nagylányom viselkedése eddig nagyjából megfelel a fentieknek.

Éppen három éves volt, amikor először rácsodálkozott a mozgáskorlátozott emberekre, pedig korábban is olvastuk már Bogyó és Babóca történetét a kerekesszékes Holdbogárról, és nagyjából kiscsoportos korában kezdődött nála a „csajosodás”, amikor már nem a sárga markolós póló volt a kedvenc és mindenből lilát, rózsaszínt, masnisat vagy csillogósat szeretett volna.

Mi szülőként meghagyjuk neki a teret, hogy kisebb lélegzetvételű dolgokban szabadon választhasson, megkaphatja az unikornisos bugyiszettet és a szivárványos zoknikat is, bár tudatosan soha nem akartuk Barbie babának öltöztetni.

Beszélgetünk vele az emberek különbözőségeiről, minden kérdésére próbálunk kielégítő és számára érthető választ adni, vigyázva, hogy semmilyen kultúrát és etnikai hovatartozást ne minősítsünk, hogy minél színesebb és nyitottabb elképzelése legyen a világunkról, aminek ő maga is a része.

Fontos, hogy tudja, bármikor előfordulhat, hogy ő fog „kilógni a sorból”, de azzal sincsen semmiféle probléma, mert a különbözőség az élet természetes velejárója.

Az eltérések sora természetesen nem ér véget a a szemmel látható „mássággal”, mi emberek ezer és egyféle módon vagyunk másmilyenek, így talán nem túlzás azt mondani, hogy az elkövetkezendő évek során még rengetegszer fog olyan helyzetbe kerülni, hogy találkozik valakivel, valakikkel, aki(k) nem pont olyan(ok), mint ő.

Mindannyian mások vagyunk, kívül-belül, de ez így van rendjén, mert milyen unalmas, egyhangú világban élnénk, ha mind egyformák lennénk!

A ti gyerekeitek mikor figyeltek fel a különböző emberekre? Hogyan beszéltetek velük róla?

Salty