Elérkezett a hétfő és ezzel együtt az első munkanapom. Ahogy a múlt heti naplóban írtam, a Nagyot a hétvégi láz miatt még nem akartuk oviba engedni, így jobb híján itthon maradt velem.

Talán már beszéltem róla, de elmondom még egyszer, hogy a főnökeimmel hosszasan egyeztettünk a visszatérésem körülményeiről és abban maradtunk, hogy mivel részmunkaidőt nem tudnak biztosítani, így legalább annyival hozzájárulnak a visszarázódásomhoz, hogy az első pár hónapban kifejezetten home office-ban fogok dolgozni, csak rendkívüli alkalmakon kell bemennem az irodába.

Ez nagy könnyebbség, már csak a két különböző intézménybe járó pici gyerekeim és a komplikált reggeli logisztika miatt is, arról nem is beszélve, hogy nem akartam a város másik végében, a Kicsi bölcsődéjétől távol melózni, amikor sosem tudhatom, hogy mikor kell egy-egy váratlan betegség miatt rögtön elhoznom.

A fentiek miatt viszonylag egyszerűen megoldható volt, hogy a nagyobbik lányomat itthon tartsuk, számítottam rá, hogy valószínűleg nem az első munkanapomon fogom megváltani a világot, ráadásul úgy kalkuláltam, hogy ha a vasárnaphoz hasonlóan alakul a napunk, akkor kedden reggel már elviszem az oviba és így a hét hátralévő részében száz százalékban a feladataimra tudok majd koncentrálni.

Kicsit szégyellem, de bevallom, hogy az elmúlt közel másfél évben egyáltalán nem foglalkoztam a munkámmal, nem néztem az emailjeimet, nem követtem az újdonságokat és mivel az egyik legdinamikusabban fejlődő területen (szoftverfejlesztés) dolgozom, hétfőn délelőtt azzal kellett szembesülnöm, hogy nagyon le vagyok maradva a tavalyról az emlékeimben élő állapotokhoz képest.

Úgy éreztem magam, mint egy szűzlány, aki először szemtanúja annak, hogy egy fiú letolja a nadrágját. Ez vajon eddig is ilyen volt? Nekem kellene valamit kezdenem vele? Hogy fog ez mind beleférni?

A pozícióm miatt a teljes körű helyettesítés annó nem is jött szóba, a kollégáim között lettek szétosztva az olyan feladataim, amik nem várhattak, minden más viszont parkolópályára került. Amennyire egy – már nem igazán beteg és rendkívül unatkozó – gyerek mellett az időm engedte, igyekeztem felvenni a fonalat és képbe kerülni a változásokkal, de talán mondanom sem kell, hogy ez nem ment zökkenőmentesen.

A lányomnak hiába engedtem, hogy a nálunk szokásos mesemennyiség sokszorosát nézze meg, így is egyfolytában rajtam csüngött és türelmetlenül várta, hogy mikor tudok vele is valamennyit foglalkozni. Szerencsére több munkatársamnak is vannak kisebb gyerekei, senkit nem ért váratlanul, amikor a háttérből belekotyogott egy-egy meetingbe, de nem mondom, hogy nem volt idegesítő, hogy éppen koncentrálni próbálnék az elhangzottakra, ő meg sutyorog a fülembe, hogy „Mikor lesz már vége, anya? Már olyan régóta tart!” Régóta? Tizenegy perc telt el!

Bár még nem érte el a szokásos energiaszintjét, de egyáltalán nem tűnt betegnek, ezért is ért teljesen váratlanul, hogy hétfő estére megint hőemelkedése lett. Remek.

Nyilván borzasztóan sajnáltam szegényt, hogy két lázmentes nap után megint itt tartunk, de ez ugye azt is jelentette, hogy kedden még semmiképpen nem mehetett oviba. Másnapra a férjem is elintézte, hogy itthonról tudjon dolgozni, ezzel is tehermentesítve engem, amennyire tud, de így sem volt sétagalopp a betegápolás.

Aggasztott az is, hogy pénteken volt először láza, így – hiába maradt ki két teljes nap – ez már a negyedik nap volt, hogy még mindig betegeskedett, emiatt kedden mindenképpen el akartam vinni orvoshoz, hogy megnézzék miért nem gyógyult még meg.

Reggel leadtuk a Kicsit a bölcsiben és onnan egyből a rendelőbe vezetett az útunk. Mivel már elég régen volt annyira beteg, hogy orvoshoz kelljen menni vele, így arra számítottam, hogy biztosan drámázni fog a vizsgálatok miatt, ezért az odaúton megbeszéltük, hogy pontosan mi fog történni és végül végig nagyon ügyes és együttműködő volt odabenn. Beérett a rengeteg itthoni orvosos játék!

A doki nem talált semmit, tiszta volt a tüdeje, nem voltak megnagyobbodva mandulái, de a folyamatos hőemelkedés így is aggodalomra adott okot, szóval be is utalt minket azonnal vérvételre, biztos, ami biztos.

Így esett, hogy a gyerekorvosi rendelő után mehettünk rögtön tovább az SZTK-ba, hogy ott levegyék a vért. Erre eddig egyszer, évekkel ezelőtt volt szükség, amire már valószínűleg nem is emlékezett a lányom, így megint igyekeztem a lehető legjobban felkészíteni.

Azt vallom, hogy ilyen helyzetben nem tanácsos hazudni és elbagatellizálni a dolgot azzal, hogy „észre sem fogod venni” meg „egyáltalán nem fog fájni”, mert amikor bebizonyosodik, hogy mégis, akkor az könnyen megingathatja a gyerek szüleibe vetett bizalmát, így végül próbáltam kíméletesen, de a valóságnak megfelelően lefesteni, hogy mi fog történni.

„Meg fogják szúrni az egyik ujjadat, ami egy icipicit fájni fog, de csak annyira, mint egy szúnyogcsípés és csak pár csepp vért fognak egy kis edénybe összegyűjteni, amit utána megvizsgálnak, hogy rájöjjenek, hogy miért vagy még mindig beteg.”

Eleinte úgy tűnt, hogy ez elégséges magyarázat, de amikor már közeledtünk az SZTK felé, akkor valahogyan odáig jutott a dolog, hogy a vérvétel miatt majd lesz egy lyuk az ujján és félig sírva-félig hüppögve ismételgette, hogy ő azt nem akarja.

Megbeszéltük persze, hogy ezt a vizsgálatot sajnos muszáj megcsinálni, mert lehet, hogy az eredmények alapján a doktornéni valami különleges gyógyszert fog majd adni, ami nélkül nem tudna meggyógyulni és beígértem neki a múlt heti, lemondott szülinapi zsúr ajándékcsomagából megmaradt kék, nyelvfestős cukorkát is, ha ügyesen kibírja az egészet.

Mondanom sem kell, hogy végigsírta a procedúrát, de sikerült levenni a vérét és az eredményt már aznap délutánra meg is ígérték. Mivel a gyerekorvos kedden délelőttös volt, csak a rendelés vége után érkezett meg a labor, ami azt jelentette, hogy szerdán is itthon maradt a kis beteg, mert akkor tudtam leghamarabb beszélni a dokival.

A hétfő esti fiaskó után sem kedden, sem szerdán nem volt hőemelkedése és szerda délután az orvosunk is megerősített abban, hogy a vérképe is rendben van, semmilyen jel nem utalt arra, hogy valami komolyabb kórság terítette le. Egy kicsit még köhögött ugyan, de a doki kiadta az igazolást és jóváhagyta, hogy csütörtökön már mehessen oviba.

Ha azt javasolta volna, hogy a héten még maradjon itthon, akkor persze megoldottuk volna valahogy, de megmondom őszintén, hogy megkönnyebbültem, hogy csütörtökön már be tudom vinni, mert aznap pont be kellett mennem az irodába délelőtt egy megbeszélésre.

Az ovi- és a bölcsifuvar miatt így is extrém körülményes volt az aznap reggel, mert a Nagy óvodájába csütörtökön érkezett a Nemzetközi Bábszínház Fesztivál csapata, akik nem csak egy rövid előadással, hanem bábkészítéssel is készültek a Kicsiknek. Emiatt legkésőbb 8:15-ig be kellett vinni az oviba, a Kicsit viszont nem adhatom le a bölcsiben nyolc óra előtt.

Így a cégem irodája hiába van az óvodától valamivel távolabb, onnan csak nagyjából 5 percre kocsival, az itthonról az oviba vezető, körülbelül fél órás út miatt kénytelen voltam először a Nagyot elvinni, aztán a szokásos reggeli dugón keresztül visszavergődni a lakásunkhoz, hogy a Kicsit is be tudjam adni az utcánkban lévő bölcsibe, majd megint vissza az óvoda irányába, hogy eljussak a munkahelyemre.

Amikor végül beléptem az ajtón, esküszöm úgy éreztem, hogy a reggeli ébredés óta már egy fél életet leéltem és még mindig csak háromnegyed kilenc volt.

Mennyivel jobb lett volna, ha a Nagynak elegendő lett volna valamikor 8:30-8:45 között érkeznie az oviba, de sajnos az élet nem kívánságműsor.

A benti meeting után azonnal haza is indultam, aznap már negyedjére autózva keresztül a város legforgalmasabb csomópontján, hogy a Kicsit a szokásos időben el tudjam hozni a bölcsiből. Persze délután még vissza kellett mennünk a Nagyért is, majd onnan haza, így összesen hatszor tettem meg ugyanazt az utat a lépésben haladó dugóban és estére már ahhoz sem volt kedvem, hogy itthon felálljak a kanapéról.

A férjemmel beszéltünk is aznap róla, hogy ezt a csütörtököt végigtolni pont olyan érzés volt, mintha hétfő lenne, de legalább az pozitív, hogy másnap nem kedd, hanem péntek lesz.

Pénteken végre minden jól alakult, reggel a szokott menetrendben eljutottak a gyerekek az oviba, utána én is hazavonszoltam magam, majd elkezdtem dolgozni.

Már a délelőtt nagy része eltelt, amikor eszembe jutott, hogy erre a szombatra is van egy meghívásunk szülinapi zsúrra és még vissza sem jeleztem az ünnepelt szüleinek! Gyorsan felhívtam az ovis csoporttárs anyukáját, szóltam, hogy a lányom jelen lesz másnap és azt is megkérdeztem, hogy minek örülne az ő csemetéje, hogy még az ajándékot is be tudjam aznap szerezni.

Végül a munka miatti kapkodás és a Kicsi bölcsiből való elhozatala között valahol kifutottam az időből, így akkor jutottunk el a gyerekekkel hármasban vásárolni, amikor már a Nagyot is felvettem az oviból, de így legalább a lányommal együtt tudtuk kiválasztani, hogy mit vigyen meglepetésként.

Ez volt az első zsúr, amit a délelőtti órákban (10-12 között) tartottak, amire ugyan eleinte húztam a számat, de utólag mégis nagyon jó megoldásnak bizonyult. A Nagy remekül kiviháncolta magát a játszóházas bulin, majd hazahoztuk, lecsutakoltuk és azzal a lendülettel le is tudtuk fektetni délután aludni.

A hazaúton csillogó szemekkel számolt be róla, hogy mennyi – elnézést a vulgaritásért – mocskot összeevett a zsúron, a nyalókáktól elkezdve, a ragadós gyümölcskaramellán át a kétféle tortáig, így nem ért különösebb meglepetésként, amikor a déli szundi után úgy ébredt, hogy nagyon fáj a hasa.

Nem számítottam rá, hogy nagyobb baja lesz a hasfájásból, de azért a nap további részében odafigyeltünk rá, hogy minél kímélőbb ételeket etessünk vele és sok folyadékot igyon, de estére bebizonyosodott, hogy ez sem segített rajta.

Fektetés előtt már nagyon fájlalta a gyomrát és miután büffentett is egy nagyot, elővigyázatosságból megkérdeztem, hogy nem érzi-e esetleg úgy, hogy valami ki akar jönni a pocakjából? Erre igennel válaszolt, így rögtön kikaptam az ágyból, ölben kiszaladtam vele a fürdőszobába, összefogtam a haját és insturáltam, hogy hajoljon a wc fölé.

Pár másodperc sem telt el és ki is jött belőle – bocsánat az részletes leírásért – egy nagy adag narancssárga, gyümölcsillatú hányadék. Már csak ez hiányzott erre a hétre.

Utoljára másfél évesen hányt, így fel voltam készülve a legrosszabbra, de egy kicsit sem rendítette meg a dolog, csak megjegyezte, hogy milyen jó, hogy kijött az, ami zavarta a pocakját, majd kiöblítettük a száját és utána mosolyogva indult vissza a hálóba aludni.

A hasát már nem fájlalta, rögtön megkönnyebbült, ezért reméltem, hogy ennyivel meg is oldódott a probléma, de sajnos az éjszaka során még kétszer ki kellett kísérni a vécéhez.

Őszinte leszek, amennyire talpraesett és értelmes a lányom, annyira hirtelen tud átmenni bömbölő drámakirálynőbe a legkisebb bibi miatt is, így hihetetlenül meglepett, hogy a többszöri hányást ennyire lazán és éretten kezelte.

Mellettem (és az előrelátóan bekészített lavór mellett) aludt, de nem történt baleset, minden alkalommal gyengéden megbökdösve ébresztett, amikor érezte, hogy helyzet van és kérte, hogy menjünk ki a mosdóba.

Sajnos az egyik látogatás során a wc csésze mellé és a pizsamájára is fröccsent egy kicsi, ami miatt fel kellett keltenünk a férjemet, mert én sok mindenre képes vagyok, BÁRMIT feltakarítok, de a hányás a személyes gyengepontom. Mint Supermannek a kriptonit.  

Ha nem tudom csukott szemmel, visszatartott levegővel azonnal lehúzni a vécén, akkor végem van, öklendezni kezdek és képes az undorom addig hergelni a testemet, amíg én is rókázni fogok, pedig egyébként egyáltalán nem vagyok az az osztálykirándulásokon mindig a busz első sorában ülő, zacskót szorongató, hányós típus.

A harmadik forduló után szerencsére abbamaradt a dolog és utána már békésen aludt, hogy aztán hajnalban farkaséhesen ébredjen. Az előzmények miatt szó sem lehetett a szokásos ételekről, nagyon szigorú diétára fogtuk, egész vasárnap csak rántott levest, piritóst, háztartási kekszet és vizet fogyaszthatott, de aznap már semmiféle panasza nem volt.

Írásban is igazolom, ha valaki nem hinné el, istenbizony nem tiltjuk itthon az édességet, sőt, szerintem engedékenyebbek is vagyunk ezen a téren, mint amit én ideálisnak éreznék; normális étkezés után kaphat süteményt, jobb minőségű csokit, jégkrémet, dobozos gyümölcsleveket, egyedül a nyalóka és a fogakba pusztítóan beleragadó gyümölcskaramella vannak tiltólistán.

Amikor én voltam gyerek, mi nem engedhettük meg magunknak, hogy rendszeresen legyen otthon valamilyen édesség, ezért amikor az első egész napos osztálykirándulásra kaptam mindenféle nassolnivalót a hátizsákomba, én is hányásig ettem magam a bőségtálból.

Pont ezért nem tiltjuk, kimondottan ösztönözzük, hogy találkozzon ilyesmivel is, ne legyen annyira csábító, mintha soha nem kapott volna még semmilyen cukros cuccot, de azt esküszöm az életben nem gondoltam, hogy még így is elő fog fordulni, hogy szó szerint hányásig falja az édes nyalánkságokat.

Főleg úgy, hogy eddig mindig az volt a tapasztalatunk vele kapcsolatban, hogy képes a csokit, fagyit is félretenni, ha már nem kér belőlük többet, nem eszi meg csakazértis, ha már nem esik jól neki.

Mindenesetre remélem, hogy ez neki is jó tanulólecke volt. Vasárnap sokat beszélgettünk róla, hogy melyek az egészséges-, melyek a nem igazán egészséges, de finom ételek, miért fontos, hogy megfelelő legyen az egyensúly a kettő között és elolvastuk újra A telhetetlen hernyócska című, örök kedvenc meséjét is.

Nagyon remélem, hogy többet ilyen butaságot nem csinál!

Vasárnap délután, a jó időt kihasználva elmentünk négyesben a játszótérre is, ami ugyan tömve volt gyerekekkel, de a lányok így is remekül érezték magukat és órákig játszottunk az előre bekészített homokozójátékokkal és nagy vödör aszfaltkrétával.

Csak egy pillanatra fordultam el a Kicsi mellől, amíg az apjával közösen megtapsoltuk a Nagy falmászó teljesítményét és mire visszanéztem, már az egyik végén egy gyanúsan nedves krétát szorongatott a kezében. Leharapott volna belőle egy darabot? Nem létezik!

Végül aztán a férjemmel megállapítottuk, hogy sosem fog kiderülni, mert aznap pont spenót volt itthon az ebéd és ha esetleg tényleg ráfanyalodott a zöld krétára, akkor a kifelé vezető úton sem lehetünk majd benne biztosak, hogy valóban evett-e belőle.

…de hogy valami pozitívat is írjak a végére: képzeljétek, a Kicsi a harmadik bölcsis hetén van úgy túl, hogy eddig nem volt beteg! Jó, egy kicsit szipog és párszor meg kell napközben törölni az orrát, de ez még így is nagyon nagy szó!

Annó a Nagy az első fél évben, amit intézményben töltött, három napnál többet nem járt egyhuzamban és szó szerint minden elképzelhető kórságot összeszedett (és nekünk is hazahozott), így most kétkedve figyeljük a húgát, hogy eddig milyen jól tartja magát.

Nem tudom, hogy azzal váltottuk-e meg a világot (ha nem is az egész világot, de a miénket mindenképpen), hogy két hónapos korától vittem magammal az oviba, vagy azzal, hogy még mindig szoptatom éjszakánként, vagy esetleg a nyár végén megkezdett vitaminkúra van rá ilyen hatással, de mindegy is, nagyon örülünk neki.

Reménykedtem benne, hogy a jövő hetet is végig tudjuk majd úgy csinálni, hogy nem betegszik le, de sajnos hétfőre virradóra, éjjel belázasodott, így most őt leszek kénytelen pár napig itthon tartani. Apa, kezdőőődik!

Még csak szeptember vége van, de már most melegváltásban betegek a lányok. Mindegy is, legalább a Kicsi három teljes hetet kibírt a bölcsiben, ez már egészen biztosan valamiféle házi rekord!

Salty