Itt ülök hétfő reggel a laptop előtt, még egyetlenegy sort sem írtam a múlt hetünkről, annyira nem volt időm és mentális kapacitásom nekikezdeni. Szerencsére sokat jegyzeteltem, eléggé élénken emlékszem mindenre és tényleg nem a rossz élmények tartottak vissza. 

Sőt, elöljáróban el kell mondanom, hogy bár nem volt egyszerű az első pár nap, volt bőven sírás és nyüglődés, mégis ezerszer jobban kezdődött a beszoktatás, mint amire előzetesen számítottam.

Hétfő reggel 9 órára voltunk „berendelve” a bölcsibe, így bőven volt időnk, hogy a tavalyi rendszernek megfelelően szépen elvigyük a Nagyot az oviba, majd hazaérve szusszanjunk egyet és utána folytassuk az utunkat a Kicsi intézményébe.

Az iskolásoknak még nem kezdődött el a tanítás, a hőség miatt az egész országban eltolták egy héttel a tanév kezdetét, így még nem volt olyan sűrű a forgalom, mint szokott, emiatt jóval hamarabb vissza is értünk a lakásunkba az ovi-kör után. Jutott rá időnk, hogy mindketten békésen megreggelizzünk és az is belefért, hogy autó helyett babakocsival, sétálva tegyük meg a párszáz méter távolságot a bölcsiig.

Odabenn már téblábolt néhány szülő az előtérben, de – hogy ne legyen túl nagy tömeg – a csoport másik fele későbbi időpontra érkezett, így összesen csak 6 felnőtt-gyerek páros várakozott. A szülők és a gyerekek is kaptak a saját nevükkel ellátott matricát a ruhájukra, a kísérőknek – a csoport tisztaságát megőrizendő – lábzsákokat is osztottak, aztán közösen bevonultunk a terembe.

Már az első pillanatban meglepődtem, a Kicsi vissza sem nézett, úgy rongyolt be a saját lábán a szobába és kezdett neki a különböző játékok, a plafonról csüngő dekorációk és a falra aggatott képek felfedezésének.

Az első 10-15 percben nem is igazán keresett a szemével, elvonta a figyelmét a rengeteg újdonság, de később már láttam, hogy félpercenként felpillant, hogy megbizonyosodjon róla, hogy még mindig ott vagyok valahol a szobában.

Azt hittem, hogy szégyenlősebb és magánakvalóbb lesz, de nem illetődött meg akkor sem, amikor a gondozók megközelítették, hozzászóltak vagy csak átnyújtottak neki egy-egy újabb játékot.

A nagyobbik lányom a koronavírus „főműsoridejében” született, vele nem tudtam bemenni a csoportba a beszoktatás idején, így nekem is újdonság volt, hogy pontosan hogyan is zajlik ez az esemény.

Nagyon szimpatikusnak találtam, hogy a teták nem „erőltetik” a társaságukat a gyerekekre, hagyják őket szabadon jönni-menni és a teremben szétszóródva várják, hogy mikor kínálkozik megfelelő alkalom arra, hogy kapcsolatot teremtsenek velük.

Említettem is nekik, hogy mennyire más ez így, mint annó a covid idején, amikor az ajtóban le kellett adni a gyereket, én pedig a benn eltöltött 15 perc alatt az épületen kívül köröztem és a szeptemberi meleg miatt nyitva hagyott ablakok alatt, könnybe lábadt szemekkel hallgatóztam, hogy még mindig sír-e a lányom.

Ezúttal mindössze fél órát voltunk benn, de könnyeknek, szomorúságnak a nyomát sem láttam a gyereken, bár ez valószínűleg annak köszönhető, hogy neki ez leginkább egy közös játszóházi élménynek tűnhetett, nem pedig intézménybe szoktatásnak.

Hazaérve pont ugyanúgy telt a napunk többi része, mint mindig; majd délután elmentünk a Nagyért az oviba, aztán onnan a legjobb barátjával és az ő szüleivel közösen továbbindultunk egy hosszú sétára a városban, hogy elvigyük őket fagyizni.

Egész nyáron igyekeztünk, hogy találjunk egy-egy olyan napot, amikor tudnánk valami programot szervezni kettejüknek, de rendszeresen elkerültük egymást. Az elején volt, hogy én nem tudtam a frissen műtött férjemet magára hagyni, utána ők utaztak el, aztán covidosak lettünk, később pedig mi nem tartózkodtunk a városban – egy szónak is száz a vége, már két hónapja nem látták a gyerekek egymást és borzasztóan hiányolták a másik társaságát.

Elképesztően aranyosak voltak, ahogy kézen fogva sétáltak végig, tőlünk függetlenül sutyorogtak mindenféle rendkívül fontos dologról és még azt is közös megegyezéssel döntötték el, hogy mindketten egy-egy gombóc csokifagyit fognak enni, szigorúan tölcsérből.

Sajnos a cukrászda után nekik haza kellett indulniuk, de mi a lányokkal hármasban még elmentünk egyet játszóterezni is, hogy megünnepljük az idei tanév első napját.

Miközben egyik képet lőttem a másik után a remekül szórakozó gyerekeimről, már éreztem, hogy a reggeli gyomorgörcsöm elkezd visszatérni és egyre gyakrabban jutott eszembe a másnap, amikor a Kicsinek majd egyedül kell fél órára bemennie a csoportszobába a bölcsiben.

Kedden ugyanúgy indult a reggelünk, mint hétfőn, ismét 9-re voltunk hivatalosak a beszoktatás második napjára, de talán mondanom sem kell, hogy nekem eddigre már minden idegszálam az utolsókat rúgta és elképesztően feszült voltam már a gondolattól is, hogy hogy fogja a gyerek viselni, hogy fél órát nélkülem kell eltöltenie odabenn.

Nagyon igyekeztem, hogy nyugalmat erőltessek magamra és ne érezze, hogy valami rendkívüli van készülőben, pedig már mindenféle testi tüneteim is voltak az izgalomtól. Az egy dolog, hogy a hajnali órák óta görcsölt a gyomrom, de még – egy héttel hamarabb – meg is jött, amit szintén a stressz számlájára írtam.

Ő persze azt hitte, hogy majd most is együtt megyünk be játszani, de amikor észrevette, hogy én nem követem, rögtön zokogni kezdett és az összes végtagjával a lábaimba csimpaszkodott. Végül az egyik gondozó vette át a karomból és zárta be az ajtót, de hiába tudom, hogy ez a rendje a dolgoknak, valószínűleg nem fogom egyhamar elfelejteni, ahogy a kisírt, piros szemeivel néz utánam és nyújtja felém a kezeit, hogy ne hagyjam ott.

Most is mentem egy kört az épület körül, de – lehet, hogy az előző napi beszámolóm hatására – az ablakok zárva voltak, nem hallottam semmit, így végül az előtérben üldögélve vártam ki, hogy leteljen a megbeszélt 30 perc.

Amint elütötte az óra a 9:30-at, visszamentem a csoportszoba elé és bekopogtam. Már attól felment a vérnyomásom, hogy jól kivehetően lehetett hallani, hogy mekkora káosz van az ajtó túloldalán, mennyi gyerek sír szívszaggatóan egyszerre – és természetesen felismertem a Kicsi hangját is a kakofóniában.

Alig vártam, hogy kihozzák és magamhoz öleljem. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű ez az egész, de azért nyeltem egyet, amikor a karomba vettem és éreztem, hogy a body és rövidnadrág is nedves rajta, annyira leizzadt a stressztől és a zokogástól.

Számítottam rá, hogy nem fogjuk sírás nélkül megúszni az első önálló bölcsis napot, de azért kifaggattam a gondozókat, mert az egy dolog, hogy az elváláskor és az újbóli találkozáskor sírt, de a benn töltött fél óra alatt végig zokogott-e vagy azért voltak olyan pillanatok, amikor abbamaradt a könnyözön?

Azt mondták, hogy többször is sikerült megvigasztalniuk, de amikor újból ráeszmélt, hogy még mindig nem vagyok ott (vagy valaki más a csoportból rázendített), akkor újrakezdte; de én már azt is pozitív visszajelzésként értékeltem, hogy nem pityergett egyhuzamban.

Az előtérben, a szekrényeknél még hosszan ölelgettem és csitítgattam, de úgy csimpaszkodott belém, mintha az élete múlna rajta és ugyan a keserves sírás hamar abbamaradt, utána percekig hüppögött, amíg teljesen lenyugodott.

Az épületből kilépve még a babakocsiba sem tudtam beleültetni, mert nem volt hajlandó leválni rólam, azonnal újrakezdte a pityergést, így egy jó fél óráig sétálgattam vele az ölemben a bölcsi udvarán, mire le tudott annyira csillapodni, hogy elindulhattunk haza.

Szerencsére otthon azonnal visszatért a jó kedve és a nap többi része vidám és örömteli hangulatban telt.

Szerdán már egy egész órát maradt, tízre mentem vissza érte. Bár az elválás az előző naphoz hasonlóan zajlott reggel, amikor visszaértem a bölcsibe, teljesen más kép fogadott. Már az előtérben másmilyen volt az energia, odabentről nem hallatszott sírás, kiabálás, a keddi káosznak nyoma sem volt.

A Kicsi persze aznap is elsírta magát, amikor meglátott, de a teták szerint reggel hamar megnyugodott, végig nagyon szépen játszott és csak akkor kezdett újra bele a zokogásba, amikor meghallotta a kopogást az ajtón.

Ez már tényleg minden várakozásomat felülmúlta.

Aznapra ráadásul jutott még egy pozitív hír is: végre megnyílt a velünk szemben frissen felépített áruház! Nagyon gyorsan, pár hónap alatt elkészültek vele, de én már így is alig bírtam kivárni, hogy kinyisson és ne kelljen minden egyes apróság miatt autóba ülnünk, ha muszáj boltba menni.

Vége az aprólékosan listázott nagybevásárlások korának! Mit nekem, ha elfelejtettem felírni valamit! Ezek után a tartós tejet is féldecinként fogom hazahordani, mert végre nem kell számtalan napra előre tervezgetnem és mázsányi cuccot cipelnem!

A sikeresnek mondható bölcsis nap után át is sétáltunk a Kicsivel szétnézni, hogy pontosan milyen a választék és kifelé jövet még egy szép piros lufit és egy ajándék matricacsomagot is kapott a nyitásra való tekintettel.

Csütörtökre már azt beszéltük meg a gondozókkal, hogy ebédig marad és utána fogom elhozni, ami egészen hihetetlennek tűnt három nap elteltével.

Annó a Naggyal a fél órás időtartamról sem tudtunk napokig elmozdulni, csak a második héten jutottunk el odáig, hogy ebédelni is a bölcsiben fog. Akkoriban nagyon el voltam keseredve, hogy mi haladunk a leglassabban a csoportból, sokat beszélgettem bölcsis dolgozókkal, óvónőkkel és mind megerősítettek abban, hogy minden gyerek átmegy ezen, azok is, akik látszólag jól viselik az első 1-2 hetet, csak bennük valószínűleg később fog tudatosulni, hogy az intézmény most már állandó része az életüknek.

Így, pár év elteltével azt tudom mondani, hogy tényleg igazuk volt, lehet, hogy nekünk nehezebb volt a kezdés, de 2-3 hét után már egyetlenegyszer sem sírt a lányom reggelente és igen, voltak olyan gyerekek, akiknek meg az október-november volt problémásabb.

Emiatt valamennyire tartok tőle, hogy a Kicsivel nem fogjuk ennyire olcsón megúszni a szoktatást, de egyelőre tényleg nem panaszkodhatom.

Csütörtökön reggelre beállt a rendszer, már felismerte az épületet és azelőtt elkezdett pityeregni, mielőtt egyáltalán bementünk volna, de a benn töltött idő a szerdához hasonlóan telt. Szépen játszott odabenn és ugyan ebédelni nem akart, de nem is sírt, csak akkor, amikor érte mentem.

Pénteken ismét ebéd után hoztam el, ekkor már levest és másodikat is evett, amit szintén nagyon pozitív eseményként könyveltem el magamban. Az elsőszülöttünk hetekig(!) alig evett a bölcsiben, üres kenyéren és a tízóraira kapott gyümölcsökön élt, majd olyan farkaséhesen jött haza, hogy alig győztem teletömni.

Összességében az általam vártnál sokkal-sokkal jobban alakult a Kicsi első hete, különösen úgy, hogy szerdán vettem észre, hogy felül mind a két kisőrlője éppen áttörni igyekszik és éjszakára csak fájdalomcsillapítóval tudtam elaltatni aznap és csütörtökön is. Úgy gondolom, hogy még ezzel a nehezítő körülménnyel együtt is abszolút pozitívan sült el az első pár nap.

Az alvással kapcsolatosan még vannak kétségeim, de a héten ebben is nagyot léptünk előre.

Talán a mentális feszültségnek és az izgalmas napoknak köszönhető, hogy a héten kétszer is el tudott önállóan aludni itthon – erre eddig soha nem volt példa. Nagyon igyekeztem egész nyáron, hogy megtanítsam arra, hogy ne a kezemben fogva, ringatva dőljön ki, de minden próbálkozásom hiábavaló volt, még úgy is, hogy ezt annó a Naggyal már sikeresen végigcsináltam egyszer és pontosan tudtam, hogy hogyan érdemes nekikezdeni.

Őszintén szólva, én azt érzem, hogy a nővéréhez képest nagyjából 3-4 hónap „lemaradásban” van az önállósodás és a szocializáció terén. A Nagy ennyi idősen (igaz, hogy hónapokig tartó gyakorlás után) gond nélkül elaludt egyedül, órákat is eltöltött a nagyszüleivel a mi jelenlétünk nélkül, sőt, kanállal és villával már egész ügyesen evett.

Benne nagyon erős (volt) az önállósodás iránti igény már 8-10 hónaposan is (pl. nem engedte, hogy etessük, hogy feladjuk a cipőjét), a húgánál viszont még csak most kezdtek ennek a jelei felbukkanni, pedig – ha nem is tökéletesen egyformán, de – nagyon hasonlóan tanítgatjuk őket.

A Kicsi az elmúlt 1-2 hétben nyílt ki, szinte teljesen kicserélődött a személyisége, egyre szociálisabb, egyre érdeklődőbb, már nem (csak) én vagyok számára a világ közepe. Elindult az önállóság útján is, szorgalmasan (és több-kevesebb sikerrel) használja az evőeszközöket, öltözködni próbál és mindenben igyekszik a testvérét utánozni.

Ha választhattam volna, akkor nagyon szívesen itthon tartottam volna még néhány hónapig, hogy ráerősítsünk az új képességeire, lehet, hogy tavasszal könnyebb dolgunk lett volna a beszoktatással, de az is benne van a pakliban, hogy még akkor sem ment volna zökkenőmentesen. Nem tudhatom.

Sajnos a 6+6 hó „GYES”-em már júniusban lejárt, a főnököm jóindulatának köszönhetem, hogy már harmadik hónapja vagyok fizetés nélküli szabadságon, így tényleg nem akarok a munkahelyem jóindulatával sem visszaélni.

Írtam már róla korábban, hogy végtelenül rugalmas, megértő a cégem, a gyerekek miatt kötetlenül tudom a munkaidőmet szervezni és abba is szó nélkül belementek, hogy az év végéig – a várható bölcsis betegségek és rövidített benn töltött idő miatt – itthonról dolgozzam. Nem lenne fair, hogy kihasználom a segítőkészségüket, így az előzetes megállapodásunk alapján szeptember 16-án újra munkába állok.

Mivel mind a két lányom nyári születésű, tudtuk, hogy ezúttal is lesz olyan időszak, amikor semmiféle bevételem nincsen, így erre időben elkezdtünk anyagilag felkészülni, de tavasszal aztán elromlott a mosogatógépünk, nyáron az autót is javíttatni kellett – csak ez a két tétel elvitte majd’ egy havi fizetésemet.

Szerencsére van megtakarításunk, így nem vagyunk financiálisan megzuhanva, de azért nem túl jó azt látni, hogy csak fogy a lóvé a számlánkról és (az én esetemben) semmi utántöltés nincsen. Nyilván ezt sem lehet a végtelenségig csinálni, azon túl, hogy a munkahelyem sem szeretném elveszíteni.

Nem lesz egyszerű egy fenékkel megülni az összes paripát, mert egyelőre az a tervem, hogy még pár hónapig nem hagyom a Kicsit egész napra a bölcsiben. Ha jövő héten azt látom, hogy el tud benn aludni és összejön ott is gond nélkül a szokásos két óra, akkor alvás után rögtön el fogom hozni, mert 14 hónaposan még nem szeretném, ha napi 8-8,5 órát töltene intézményben.

Már csak azért kell fohászkodnunk, hogy a lehető legkevesebb betegeskedéssel kihúzzuk tavaszig. Bízom benne, hogy az immunrendszerének jelentett már az is valamit, hogy van egy nagyobb testvére és két hónapos korától folyamatosan vittem magammal a Nagy ovijába, így azért találkozott már ezzel-azzal, nem lesz minden baci és vírus teljesen újdonság.

Mindenesetre családilag rengeteg zöldséget-gyümölcsöt eszünk, mindenkit tömök folyamatosan vitaminokkal, a 30 Béres-cseppet pedig még a vasárnapi húslevesbe is beleszámolom!

Ennél többet tenni nem tudok, de remélem, hogy ez is elég lesz.

A bölcsis beszoktatás miatt felszabadult néhány órát a napokban arra fordítottam, hogy utolérjem magam a házimunkában (még az ablakokat is megpucoltam, csak hogy ne azon kattogjak, hogy milyen lehet a Kicsinek odabenn), de a jövő hetem még szabad, igyekszem majd pihenni is, amíg van rá lehetőségem.

Ha ügyesen osztok-szorzok, akkor esetleg még a – szégyenletesen régen elkezdett – Üvöltő szeleket is végig tudom olvasni az első munkában töltött napom előtt.

Salty