A múlt heti írásomat ott hagytam abba, hogy mindannyian sikeresen lebetegedtünk és emiatt a tengerparti kiruccanásunkat is félbe kellett szakítani, viszont legalább hamar felépültünk.

Hétfőn vettem a Nagynak és nekem is Covid-tesztet, mindkettőnké negatív lett, bár ebből nem vonok le messzemenő következtetéseket, mert a háziorvosunk szerint a tünetek megjelenése után pár nappal már nem biztos, hogy valós eredményeket mutat.

Mindenesetre, bármilyen nyavalya is volt, pár nap alatt túljutottunk rajta. Hiába volt még vasárnap este is lázas a Nagy, hétfőre már tényleg semmi baja nem volt és én is egyre jobban lettem, csak szerdáig kellett várnom, mire szinte teljesen felgyógyultam.

Hétfőn a férjem – a korábbi elképzelései ellenére – mégis úgy döntött, hogy nem marad home office-ban, hanem inkább bemegy az irodába dolgozni.

Az elmúlt hónapokban hiába volt itthon, így is rendszeresen figyelte, hogy mi történik odabenn, olvasta az emailjeit, tartotta a kollégáival a kapcsolatot – emiatt (és az így észrevett, sok-sok felgyülemlett meló miatt) jutott arra, hogy sokkal nehezebb lenne újra felvennie a fonalat, ha itthon marad és csak a távolból tudja intézni a munkáját.

Majd négy hónap elteltével (és a műtét után még nem teljesen gyógyultan) már úgy érezte, hogy itt az ideje eljutnia erre a pontra, de ettől függetlenül nem volt éppen felhőtlen jókedve, amikor reggel elindult, én pedig egyedül maradtam a lányokkal itthon.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, igyekeztünk magunkat utolérni a házimunkával, közösen főztünk, mostunk, takarítottunk és persze arra is szakítottunk időt, hogy amíg nincs túl meleg a délelőtti órákban, eljussunk a játszótérre és egyszer-egyszer kirándulni is.

Mivel egyre közeledik a szeptember, még egyszer átnéztem mindkettejük ruhatárát és fejben listáztam, hogy mi mindenre lehet még szükségük az ovihoz és a bölcsihez, hogy ezen a héten a fennmaradó pár tételt is be tudjuk szerezni.

Itt az óvodában az a szokás, hogy a gyerekek nem az utcai ruhájukban fekszenek le aludni a déli pihenőre, hanem átveszik a pizsamájukat és mivel a Nagy tavalyi kétrészes szettjei közül már mindegyik kicsi rá, kénytelenek voltunk hajtóvadászatot indítani egy új darab után, amit bevihet magával.

Előszedegettem a gondosan őrizgetett 86-os méretű ruhákat is a Kicsinek, de hiába hittem azt, hogy a nyár végére már biztosan belenő a testvéréről lemaradt darabokba, még mindig óriásiak rajta, szóval neki is kellett néhány extra holmi, hogy ne az elmúlt hónapokban leamortizált cuccokban menjen bölcsibe.

A fentieken túl őszi cipőt is kellett neki szereznünk és a Nagy ovis benti papucsa is kicsi már a lábára.

Végül aztán a keddi napunkat szántuk a vásárlásra, reggel elmentünk együtt a piacra, hogy a hűtőt is feltöltsük, majd a nyakunkba vettük az üzleteket, hogy megvegyük a ruhaneműket és a cipőket is, így aznap délutánra már mindketten készen álltak az új tanévre.

Biztosan vannak sokan, akik utálják a boltokat járni és a hátuk közepére nem kívánják ezt az egész vásárlósdit, de nekem valahogy nem esik nehezemre.

Az iskolás éveim alatt is imádtam a nyárvégi bevásárlást, a füzetek és az írószerek közötti válogatást és mindig nagyon izgatott voltam, amikor végre eljutottunk oda, hogy elmegyünk beszerezni a szükséges kellékeket és pótolni a kinőtt ruhákat.

Most, felnőttként is nagyon várom az őszt.

Már kimondhatatlanul elegem van a hőhullámokból, idegesít a meleg, zavar, hogy reggelente még ki sem nyílt rendesen a szemem, már tépem fel az összes ajtót, ablakot, hogy gyorsan kiszellőztessünk, amíg még tűrhető odakinn a hőmérséklet és hogy vágyakozva nézem a szekrényemben a puha, kötött pulóvereket, mert ismét csak valami lenge aligruhát tudok felvenni.

Hiányzik a friss, hűs levegő, a mindenen megülő reggeli harmat és nagyon vágyom már arra, hogy ovi után a lányokkal gesztenyét, makkot és színes leveleket gyűjthessünk az őszi ruhába öltözött fák alatt a parkban.

Ráadásul el is fáradtam. Rendesen.

A férjem megtett minden tőle telhetőt, de nagyon sokat voltam egyedül a lányokkal ebben a két és fél hónapban és ugye a naplóból ti is tudjátok, hogy utaztunk is bőven hármasban. A 0-24 rendelkezésre állás, a folyamatos szórakoztatás, a Kicsi millió éjjeli ébredése és az összes többi teendő körülöttük és a háztartásunk körül teljesen lemerített.

Ugyan apósom szerint egy robot vagyok (mondja ezt az, aki Bakával él együtt!), anyósom szerint meg  nekem soha, semmi nem nehéz – de azért ez nem teljesen így van.

Bár a mindennapok sebessége miatt nem tűnik úgy, kicsit mégis olyan érzésem van, mintha valaki megnyomta volna a szünet gombot az életünkön és a túlélésre játszanánk amíg végre újra nem indul ismét a szokásos kétszülős felállás és vissza nem tudunk térni a normál kerékvágásba. 

Többször is eszembe jutott ebben az időszakban, hogy őszintén fogalmam sincs, hogy egyedülálló szülők hogy tudják ezt évekig csinálni. Jó, lehet, hogy nincs mindegyiküknek annyira fiatal babájuk, mint nálunk a Kicsi, de még így is eszméletlen sok lemondást, időt, energiát igényelhet az, hogy minden reggel legyen ereje az embernek felkelni, végigtolni a napot és ágyba bújni, majd másnap kezdeni az egészet előről.

Arról nem is beszélve, hogy a lányokon is látom, hogy egyre inkább belebolondulnak abba, hogy éjjel-nappal együtt vannak.

A Nagy valami elképesztően szemtelen lett így a nyár végére, múlt héten is írtam már róla, hogy eléggé elszaladt vele a ló a nagy szabadságtól és néha előbújik belőle valaki, akit egyáltalán nem ismerünk.

Ha olvastátok az eddigi bejegyzéseimet, akkor tudjátok, hogy nem szoktam a viselkedésére panaszkodni, mert tényleg nincs miért, szófogadó, udvarias; de így augusztusra igencsak kinyílt a csipája és van, hogy nagyon komolyan fel kell lépnem, hogy visszarántsam a talajra.

Talán szerdán esett meg, hogy szépen, önállóan gyurmázott a konyhaasztalnál majd’ másfél órán keresztül, aztán csapot-papot otthagyva megindult a szobájába és nekikezdett babázni. Szóltam neki, hogy legyen kedves visszajönni és elpakolni maga után, ne hagyjon mindent szanaszét – egyébként is tudja, hogy az a szabály, hogy az előző játékot eltesszük, mielőtt újat veszünk elő.

A válasz csak annyi volt, hogy ő nem akar elpakolni, csináljam meg én. Vettem egy nagy levegőt, mondtam, hogy egyedül semmiképpen nem fogok rendet tenni, de azért felajánlottam, hogy segítek szívesen, szedjünk össze mindent együtt, mert ki fog száradni a gyurma, ha nincs visszatéve a dobozba. A válasz ugyancsak annyi volt, hogy: nem.

Ezen a ponton már elkezdtem magam felhúzni és „megfenyegettem”, hogy oké, ha nem akar elpakolni, akkor én ezt úgy értelmezem, hogy már nincs szüksége a gyurmázós készletére, nyugodtan ki is dobhatom a kukába.

Rám se nézett, csak a válla fölött hátraszólva mondta, hogy: „oké, dobd ki nyugodtan, már úgysem akarok játszani vele.”

Hú, hát mit ne mondjak, ettől a flegmaságtól elöntötte a szar az agyamat.

Kikaptam a mosogató alól a szemetest és úgy, ahogy volt belesepertem mindent az asztalról, miközben a gyerek meg tágra nyílt szemekkel nézett, mint a kiszántott vakond. Gondolom azt hitte, hogy előbb-utóbb beadom a derekam és úgyse fogom kidobni, de erre ráfázott.

Utána persze ment az ígérgetés, hogy ő mégiscsak szeretne még máskor is gyurmázni, de nem visszakoztam. Így legközelebb legalább biztos, hogy elpakol, elég lesz csak emlékeztetni erre az esetre.

A testvérével is egyre nehezebben viselik egymást. Ahogy a Kicsi nő, úgy tud egyre inkább belekontárkodni a Nagy játékfolyamataiba és az elsőszülött is mindenáron úgy akar a húgával együtt játszani, ahogy azt ő pontról-pontra kitalálta, így állandóan rendet kell teremteni közöttük.

Folyamatosan emlékeztetem a Nagyot, hogy a baba még nem érti, amit ő kitalált, játsszunk együtt valami olyat, amiben mind a ketten részt tudnak venni, vagy ha azzal a játékkal szeretne játszani, amivel a Kicsi, akkor ne tépje ki a kezéből szó nélkül, hanem a következő három opcióból válasszon: 1. kérje el tőle, 2. ajánljon fel helyette valami mást, 3. várja meg, amíg elveszti az érdeklődését iránta és leteszi magától.

Eddig ez szinte tökéletesen működött, csak ritkán kellett figyelmeztetni, de mostanában már ez a módszer is bedőlni látszik.

Gondolom minden többgyerekes szülőnek ismerős a helyzet, hogy amikor az egyik csemete talál magának valamit, amire a másik fél éve rá se nézett, onnantól kezdve az lesz a Szent Grál és mindketten azzal akarnak majd játszani.

Azért a Kicsit sem kell félteni, ő is remekül bele tud rondítani mindenbe, amit a Nagy csinál, akkor is, ha ő éppen – csodák csodájára – elvonult egyedül játszani és nem azzal van elfoglalva, hogy játékbaba módjára a húgát szekálja.

Nem véletlenül szoktam mondani, hogy egy gyerekkel szülő az ember, kettővel bíró, hárommal vagy többel meg minimum kidobó.

Az átmeneti megoldás az lett, hogy átrendeztük a szobájukban a játékokat, lett egy külön „nagylányos kosár”, amibe azok a holmik kerültek, amivel a Kicsinek nem szabad játszania és összeállítottunk egy másik (jóval nagyobb) kosarat is, amiben minden olyasmi van, ami a babáé, vagy amit a baba is piszkálhat.

Azóta egy kicsit hidegháborús hangulat van itthon, de legalább nem öldöklik nyíltan egymást.

A férjem ugyan már az irodában töltötte a hétköznapokat, de azért nagyon igyekezett, hogy lehetőséget tudjon biztosítani nekem is egy kis szusszanásra, így miután felvettük a munkahelyén, szinte minden nap elvitte a lányokat játszóterezni egy-két órára.

Nagyon jól esett ez a minimális egyedüllét is, még úgy is, hogy többnyire semmi produktívat nem csináltam, csak egyik helyről a másikra ültem és egyik sorozatot a másik után néztem. Ilyenkor kicsit mindig szégyellem magam amiatt, hogy tölthetném hasznosabban is ezeket a magányos órákat, de hiába tudnék fizikailag valami praktikusat véghezvinni, mentálisan semmi energiám nincs hozzá.

Pénteken reggel aztán váratlanul bejelentkezett Baka és Deda, hogy mivel ez az utolsó szabadságon töltött napjuk, szeretnék elvinni a Nagyot az állatkertbe, én pedig azonnal rábólintottam. A lányok déli alvása után el is jöttek érte, így kettesben maradtunk a Kicsivel, amíg az apja haza nem ért a munkából.

Semmi egetrengetőt nem terveztem, de még így is jutott valami izgalom a hét utolsó munkanapjára. Muszáj volt elmennünk a drogériába, mert kifogytunk szinte minden áruból, amit ott szoktunk beszerezni. A hozzánk legközelebbi üzletet éppen felújítják, így tényleg az utolsó utáni pillanatig halogattam a bevásárlást, de a péntek délután megfelelőnek ígérkezett, hogy elmenjünk abba a plázába, ahol van üzletük és tőlünk sincs annyira távol.

Nem voltam semmire kíváncsi, nem nézegettük a kirakatokat, célirányosan a boltba mentünk, megvettünk mindent, majd visszaindultunk a parkolóba. Útközben elővettem a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő, majd valószínűleg a táskám mellé tehettem vissza, mert amikor a vásárlás után odaértünk a játszótérre a Kicsivel, már sehol nem találtam.

Meghűlt bennem a vér, villámgyorsan visszaszálltunk az autóba és végigmentünk még egyszer ugyanazon az útvonalon, megkérdeztük a pláza infópultjánál is, de szőrén-szálán elveszett, senki nem találta meg.

Teljesen kétségbeesve indultam a gyerekkel haza, hiszen pár hónapja kaptam a készüléket a férjemtől a szülinapomra, nem létezik, hogy elhagytam. Mire hazaértünk, már a férjem is otthon volt, rögtön meg is kértem, hogy hívjon fel, hátha kicsörög, hátha tudunk a megtalálóval beszélni vagy csak éppen a hangot követve fogják megtalálni, de akárhányszor próbálkozott, sosem vette fel senki.

Látta rajtam, hogy teljesen kész vagyok, ezért felajánlotta, hogy menjünk vissza együtt a plázába, hátha azóta már leadták az infópultnál, de ha nem akkor „shit happens”, ott helyben tudunk is egy másik telefont venni.

Erre csak annyit válaszoltam, hogy „nem kell új telefon, mert ez a mostani nem tűnhet el”, amire csak hümmögött, majd megjegyezte, hogy „I like your attitude.”

Szokta is mondani, hogy én nem úgy vagyok törékeny, mint egy kristályváza, hanem úgy, mint egy Molotov-koktél, de ezúttal megint bebizonyosodott, hogy kettőnk közül neki van hidegebb vére. Ő egy ilyen helyzeten fel sem bosszantja magát, számtalanszor hagyott már el ezt-azt, mindig az a reakciója, hogy „előfordul az ilyen, minden pótolható, nem éri meg rajta idegeskedni”, de én ezektől azonnal gyomorgörcsöt kapok.  

Pláne úgy, hogy szó szerint aznap reggel kaptam egy értesítést, hogy állítsam be a „find my device” funkciót, de arra jutottam, hogy majd este megcsinálom, amikor a Kicsit már lefektettem.

A pláza felé a kocsiban elkértem még egyszer a telefonját, hogy addig is hívogassam magamat, amíg autózunk és a legnagyobb meglepetésemre, ezúttal azonnal felvette valaki.

A telefon másik végén a hölgy gyorsan ledarálta a címet, ahol átvehetem a készüléket, én pedig azonnal megkönnyebbültem. Bontottuk a vonalat, majd ránéztem a férjemre, hogy tudja-e, hogy pontosan hol van a megadott utca és házszám, majd szinte egyszerre gyulladt ki a villanykörte a fejünk felett, hogy ez a kerületi rendőrkapitányság címe.

Pár percen belül megérkeztünk és bőven elég volt, hogy az én ujjlenyomatommal lehetett feloldani a telefont, nem is kérdeztek semmi mást, nem kellett semmiféle papírt kitöltenem. Repestem az örömtől, hogy végül jól végződött a történet, de azért meglepődtem, hogy a megtaláló korábban nem vette fel a telefont és még arra is vette a fáradtságot, hogy inkább elmenjen a rendőrségre és ott adja le a készüléket.

Lehet, hogy azért, hogy nehogy véletlenül gyanúba keveredjen, hogy nem feltétlenül tisztességesen került hozzá? Nem tudom.

Szombaton reggel a Kicsivel kettesben elmentünk felvenni a Nagyot anyósoméktól, akik azzal fogadtak, hogy mindig rendkívül jól viselkedik, de ennyire szófogadó még talán sosem volt, mint most, a náluk töltött idő során.

Na, szép! Ismét bebizonyosodott, nem csak az, hogy kizárólag nekem tartogatja a flegma, szemtelen epizódjait, de az is, hogy mennyire más, amikor nem egy felnőtt figyelmén kell a húgával közösen osztoznia.

Semmi gond, már csak egy hét van hátra a nyári szünetből, ezt már fél lábon állva is kihúzzuk.

Salty