Egész jó formában kezdtük a hetet, ugyan folytatódott és fokozódott az iszonyatos hőség, de igyekeztem olyan programokat kitalálni, amivel nagyjából túl tudjuk élni a napokat, amíg megérkezik a lehűlés.

Hétfőn rögtön erősen indítottunk, elvittem a lányokat az egyik legnagyobb játszóházba. Sajnos hétköznapokon délután kettőkor nyit ki a hely, így csak a déli alvás után tudtunk elindulni, de mivel majdnem estig maradtunk, így is abszolút megérte a dolog.

Pár hónapja építettek ide egy „totyogóbarát” részt is a legkisebbeknek, így a lányok mind a ketten ki tudták maximálisan használni a játszóház adottságait, lemozogták magukat anélkül, hogy a kánikulában izzadnának, de a legnagyobb eredményünk egyértelműen az volt, hogy a Kicsi is megtanult végre csúszdázni.

Már eddig is többször próbálkoztunk, segítettem neki én is, a Nagy is prezentálta a helyes kivitelezést, de valamiért mindig hanyatt akart feküdni, úgy meg féltem elengedni. Most viszont már ügyesen üldögél, önállóan löki el magát a csúszda tetejéről és sikongatva kacarászik, amikor földet ér.

Kedden tovább folytatódott a sikerszéria, reggeli után rögtön felállítottam a kismedencét az erkélyen, telepakoltuk játékokkal és amíg nem lett elviselhetetlen a meleg, kinn pancsoltak a lányok.

Rendkívül büszke voltam magamra, hogy másfél órán keresztül le tudtam őket kötni odakinn, az már csak a hab volt a tortán, hogy amikor elkezdték elunni magukat, a kezükbe adtam egy-egy kis edényt és megkértem őket, hogy locsolják meg a kinti növényeinket a megmaradt vízzel.

Nagyon komolyan vették a feladatot, mindkettejüknek igazán tetszett a dolog, én meg egy egész csapat legyet ütöttem le egy csapásra. Jól jártak a muskátlik, nem pazaroltuk el a medencébe engedett vizet és még nekem sem kellett utólag manuálisan kiszivattyúznom a pocskolót, mert szinte teljesen kiürült a művelet végére.

Ki is találtam, hogy ezentúl két-háromnaponta eljátszuk ezt a reggeli órákban, nagyjából olyan gyakran kellene a virágokat meglocsolni és az idő is könnyebben tellik, ha nem egész nap a lakásban kuksolunk.

Igenám, de az élet közbeszólt. Rögtön kedden, a délutáni alvásból borzasztó rosszkedvűen ébredt fel a Nagy és azonnal láttuk rajta, hogy valami nincs rendben. Amikor megölelgettem, észrevettem, hogy sokkal melegebb a kis teste, mint kellene és egy gyors hőmérés után ki is derült, hogy bizony belázasodott.

Estig tovább romlott az állapota, közvetlenül a fektetés előtt már majdnem negyven fokot mutatott a lázmérő kijelzője.

Hogy lehetünk annyira szerencsétlenek, hogy a nyár kellős közepén ennyire durván benyalt valami kórságot? Akárhogy gondolkoztam, nem tudtam rájönni mitől fázhatott így meg – ugyan megy itthon a klíma, de nem vagyunk félőrültek, minimum 25-26 fokra hűtünk, annál hidegebbre sosem és azt sem egész nap. A férjem szerint a hétfői játszóház lehet a ludas, nem fertőtlenítenek ott olyan gyakran, mint az mi hinni szeretnénk, de ennyire hamar – már másnapra – kijött volna rajta?

Mindenesetre nem akartam, hogy ilyen magas lázzal feküdjön le aludni, kapott gyógyszert alvás előtt, de így is egészen tragikus éjszakánk volt.

Mostanában – a férjem állapota miatt – mindketten velem alszanak a hálóban, így betegen pedig a Nagy is sokkal ragaszkodóbb, folyamatosan kereste a közelségemet és szorosan hozzám bújva aludt, de túlzás lenne azt mondani, hogy békésen.

Lefeküdtem én is a gyerekekkel, amikor aludni mentek, de pihenésre nem nagyon jutott lehetőségem, mert este tízig a Nagy kétszer, a Kicsi pedig négyszer ébredt fel. Elmondhatatlanul sajnáltam az elsőszülöttemet, hogy a gyógyszer ellenére is ennyire gyötri a kórság, folyton sírva riadt fel álmából és teljes önkívületben, zokogva, olyanokat hajtogatott, hogy „nem akarok ezzel játszani”, „nagyon fázom” és csak úgy volt hajlandó visszafeküdni, ha fogtam a kezét és simogattam a haját.

Mivel így a Kicsi sem tudott normálisan aludni (azontúl, hogy a Nagy betegsége nélkül, magától is ébred eleget), éjfél körül a gyerekszobában összeraktam az utazóágyunkat és az éppen aktuális felriadás után oda fektettem vissza a babát, így az éjszaka további részében a két szoba között ingáztam.

Szerdára szerencsére mérséklődött a helyzet, már csak hőemelkedése volt a Nagynak, de délben is kérte, hogy feküdjek oda mellé az ágyba és simogassam, mert mindenképpen azt akarta, hogy ott legyek vele.

Közben persze egész nap pislogás nélkül analizáltam a Kicsit is, hogy rajta mikor jön valamilyen tünet, folyton egymás fenekében vannak a testvérével, balgaság lett volna azt remélni, hogy őt nem fogja utolérni a betegség.

Mivel lassan, de biztosan javult a Nagy állapota, nem akartam rögtön dokihoz rángatni, de mindenesetre szerdán azért megkezdtem a körbetelefonálást a különböző rendelők és a körzeti egészségügyi kirendeltségek között, hogy kiderítsem, hogy a héten mégis hová tudnám elvinni a gyerekeket, ahol valaki megnézi őket, ha mégsem gyógyulnának meg orvosi segítség nélkül.

Elvileg augusztustól már lesz saját gyerekorvosunk, normális rendelési idővel, de hiszem, ha látom. Addig mást nem tehetünk, minthogy hurcolásszuk őket egyik praxisból a másikba, körbe a városban.

Szerda estére a Nagy végül már nem lázasodott be, gyógyszert sem kellett adnom neki, csak a hurutos köhögés és a torokfájás maradt a tünetek közül. Éjszaka már viszonylag nyugodtan aludt, de úgy tűnt, hogy eddigre a Kicsiben is elkezdett bújkálni valami, szinte óránként riadt fel sírva és másnap reggel már ő is hőemelkedéssel ébredt.

Szerencsére nem ment 38 fok fölé a testhője, de így is folyt az orra, üvegesek és pirosak voltak a kis szemei és a sok nyálkától egyfolytában hörgött, akárhogy próbálkoztunk, nem tudtuk elérni, hogy megköszörülje a torkát vagy legalább köhögjön, hogy ne legyen félúton kifelé elakadva a cucc.

Több fronton ment a küzdelem, mert azon túl, hogy a lányok mindketten lebetegedtek, odakinn árnyékban volt 37-38 fok, hosszabb időre kimenni semmiképpen nem tudtunk, a nyavalyáinkat nem akartam semmiféle beltéri játszóházba behurcolni, így itthon ugráltak mindketten a fejemen az unalomtól és a kórság okozta nyűgösségtől. A férjem még a szokásos minimális módon sem tudott segíteni a gyerekek körül, mert nagyon kellett vigyáznunk, hogy legalább ő ne kapja el a bacijaikat (a 25 centis vágással a hasán már a tüsszentés gondolatától is leverte a víz), anyósoméknál ugyan rákérdeztem, hogy legalább az egyiküket el tudják-e vállalni pár órára este munka után, de Baka azt mondta, hogy a héten semmiképpen, már csak jövő péntekig dolgozik, utána szabadságon lesz, akkor fog tudni többet segíteni – így aztán abszolút magamra maradtam.

A fentieken túl az is aggodalomra adott okot, hogy egyre kevésbé vagyok biztos benne, hogy a Nagy megfelelően dolgozta fel az apja műtétjét és nem maradt-e benne esetleg valami olyan trauma, félelem; amit korábban nem vettem észre.

Most, hogy lebetegedett, észrevettem, hogy egyre többször hozza fel az operációt újra és kérdezgeti, hogy „anya, ugye nekem nem a pocakom beteg?” Van, amikor fel is húzza a pólóját, hogy megnézzük, hogy neki semmiféle szerve nem termel ott baktériumokat.

Lehet, hogy én lihegem túl, de nekem ebből az jön le, hogy még ha nem is mondja ki konkrétan, de azért tart attól, hogy majd az ő hasát is fel fogják vágni, hiába érti, hogy van rengeteg féle betegség és a torokfájásnak semmi köze az apja korábbi problémájához.

Ettől függetlenül árgus szemekkel figyelem és ha látom, hogy éppen nyitott a témára, akkor beszélünk róla ismét, anélkül, hogy elbagatellizálnánk a férjem műtétjét, mert a gyerek sem hülye, pontosan tudja és látja, hogy ez egy súlyos gond volt, nem akarom úgy megnyugtatni, hogy azzal áltatom, hogy a perforálódott vakbél semmiség.

Nagyon kíváncsi leszek, hogy hogy fog alakulni a következő, elkerülhetetlen orvosi látogatásunk, már előre tartok tőle, hogy újra kell majd kezdenünk a vizsgálatokhoz való hozzászoktatását.

Így érkeztünk meg a csütörtök estéhez. Az aznap éjjel a Kicsi orrfolyása és köhögése miatt annyira végtelenül brutális volt, hogy szégyen, nem szégyen, valamikor hajnalban már elbőgtem magam, amikor éppen ezredjére próbáltam megnyugtatni és visszaaltatni.

Eddigre már kriminálisan fáradt voltam az egész heti tortúránk után, a torkom is elkezdett kaparni az éjszaka során, reggelre pedig már az orrom is folyt. Úgy „ébredtem fel”, hogy aludnom szinte semmit nem sikerült, köhögtem, taknyom-nyálam egybefolyt és úgy egyáltalán fogalmam sem volt róla, hogy hogy fogjuk így túlélni estig a napot.

Annyira kimerült voltam, hogy délelőtt többször is azon kaptam magam, hogy meg-megszédülök és meg kellett kapaszkodnom valamiben, amíg vissza nem nyertem az egyensúlyomat.

A férjem minden tőle telhetőt megtett, ebédet főzött, szorgalmasan pakolászta a játékokat, a távolból szórakoztatta a lányokat, de így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire elérkezett a déli alvás ideje és én is ledőlhettem egy kicsit a gyerekekkel.

Szinte minden nap bepróbálkoztam ezzel, de mivel napközben sem aludtak sokkal jobban, mint éjszaka, ugyanúgy felébredt hol az egyik, hol a másik 20-30 percenként, így nem igazán sikerült túl sok időt belepakolnom az „alvásbankomba”, mert azzal voltam elfoglalva, hogy vissza tudjam őket fektetni, hogy legalább a fáradtságtól ne legyenek nyűgösek.

Amikor harmadjára már nem sikerült visszaaltatnom a Kicsit, a férjem megunta a dolgot és bejelentette, hogy oké, ezt ő már nem bírja tovább nézni, tegyem le a gyereket a földre, majd ő megpróbálja megoldani a következő pár órát kettejükkel valahogy, feküdjek vissza aludni.

Iszonyatosan álmos voltam, tudtam, hogy perceken belül el fogok tudni aludni, de a férjem sem volt éppen a legjobb állapotban, mert a rengeteg fekvéstől ugyan gyógyul a műtéti heg, de a hátának és a derekának abszolút nem használ, hogy nem mozog, napról-napra nagyobb fájdalmai vannak.

Abban maradtunk, hogy oké, lefekszem, de amikor itt az ideje, hogy a Kicsi egyen, akkor ébresszen fel, hogy átvegyem a lányokat, mert az etetőszékbe úgysem tudja a babát beletenni.

Végül aztán persze sunyi módon nem keltett fel, leültette a gyereket a szőnyegre egy törölközőre és úgy kanalazta bele a késői ebédet, én pedig majd két órát tudtam aludni háborítatlanul.

Nem mondom, utána kicsit több volt az egy négyzetméterre jutó bulgur aránya a lakásban a földön, mint az elvárható maximum (tehát semmi), de megoldották. A héten egyébként is a nálunk uralkodó istentelen dzsuva és káosz volt a legkisebb bajom, amúgy is úgy néztünk ki, mint ha atomtámadás után lennénk, a szétszóródott bulgur már tényleg nem érte el az ingerküszöbömet.

Estig sikerült valahogy túlélnünk, bár be kell vallanom, hogy jóval több Mancs őrjárat rész ment le, mint ami jól esett volna a lelkemnek, de az adott helyzetben még hálás is voltam Rydernek és a falkájának, rengeteget segített, hogy a Nagyot legalább lefoglalják.

Fektetés előtt egy órával aztán felhívott Baka, hogy el tudna jönni a nagylányomért, hogy ott aludjon náluk, de szombaton délelőtt vissza is hozná, mert sajnos nem tudják aznapra vállalni a gyerekfelvigyázást.

Gondolkodás nélkül ugrottam rá a lehetőségre, biztos voltam benne, hogy az is sokat segít majd, hogy nem kell mindkét gyerekre figyelnem éjszaka, pláne úgy, hogy a saját betegségem miatt szálegyedül sem tudtam volna teljesen nyugodtan aludni.

Ez az éjjel valamivel jobban sikerült, mint a korábbi, a Kicsi többet és nagyobb részletekben aludt, de mivel nekem egyfeszt folyt az orrom, sokszor voltam ébren tőle függetlenül is. Ez a legidegesítőbb az egészben, hogy amikor egyébként LENNE LEHETŐSÉGEM aludni, akkor pont nem tudok és még jól fel is húzom magam rajta, hogy „pazarolom az értékes időt”, hogy aztán a méregtől ne tudjak pihenni.

Áh, a fene essen az egészbe!

Vasárnapra a lányok már mindketten szinte teljesen felgyógyultak, már csak nekem fájt borzasztóan a torkom, folyt az orrom és bónuszként aznap reggelre még jól meg is jött (nyilván teljesen váratlanul és legalább egy héttel hamarabb) – ez aztán most úgy hiányzott, mint üveges tótnak a hanyattesés. Mondtam is a férjemnek, hogy én itt ezennel feladom, nem kell nekem teát meg levest főzni, csak hagyjon békében kimúlni.

A körülményekhez képest amúgy jól vagyunk, szóval abba is hagyom a nyomorunk taglalását, mielőtt megint megkapom, hogy „szeretek mártírkodni”. 😀

Az elmúlt hetekben sikerült nagyjából kialakítanunk az itthoni rendszert, szépen telnek a napjaink, ha nem vagyunk betegek, akkor még különböző programokkal is elég jól meg tudom tölteni az ébrenlét óráit.

A férjem étvágya is visszatérni látszik, egyre többet és többfélét eszik, folyamatosan szoktatja hozzá a szervezetét a korábbi étrendjéhez. Mondtam is neki, hogy amikor tervezem a heti menüt, kicsit olyan érzésem van, mintha megint hozzátáplálnék, mert igyekszem észben tartani, hogy a műtét óta már evett pl. paradicsomszószt, brokkolit, hagymát; akkor már itt az ideje felvenni a tejszínes ételeket és a puffasztóbb zöldségeket is a listára.

Ettől függetlenül persze nem készülnek kulináris csodák a konyhánkban, de mivel az egyik leggyorsabb és legkímélőbb kaja az, ha bedobok egy tengeri halat a sütőbe egy kis olívaolajjal, azért mégiscsak helyeközel egészségesen etetem a családomat. Lehet, hogy „megúszásból” csinálom így, de korábban heti háromszor egészen biztosan nem került halétel az asztalra, ezért aztán meg is ítéltem magamnak egy szóbeli vállonveregetést.

Írtam már korábban, hogy én nem fogyasztok semmiféle vízi élőlényt, de nem bánom, hogy ezekből a lakomákból kimaradok, annyira nincs étvágyam mostanában, hogy alig-alig eszem valamit, akkor is csak a nyers uborka, karalábé és a gyümölcsök csúsznak le. Minden valamirevaló dietetikus kétszer vetne keresztet mielőtt végigböngészi, hogy miket eszem nap, mint nap, de megerőszakolni mégsem tudom magam.

Meg is van az eredménye, az elmúlt pár napban már befogytam 60 kiló alá és egyre több olyan ruhám is lötyög rajtam, amiket még a terhességek előtt hordtam. Utoljára talán általános iskolában voltam 59 kg, de ha egyszer vége lesz ennek az irtózatos hőségnek, biztos visszatér az étvágyam is.

A Kicsi legalább tesz róla, hogy a melleim megmaradjanak, jövő hét közepére pedig már pár fokkal hűvösebb időt jósolnak – csak addig kell kibírni.

Salty