Megint mozgalmas héten vagyunk túl, de szerencsére ahogy haladtunk a hétvége felé, úgy történtek egyre klasszabb dolgok és végül nagyon pozitív kicsengése lett az elmúlt napoknak.

Hétfőn reggel rögtön egy jó hírrel telefonált anyukám, de mire az összetett mondat másik felét is végigmondta, négyszázhúsz lett a vérnyomásom.

Hetekkel ezelőtt említettem, hogy örököltünk egy vidéki kis házat apám után, amit az egykori élettársa nem volt hajlandó elhagyni, de az utcabeli szomszédoktól értesültünk róla, hogy május elején végül eleget tett az ügyvédi felszólításnak és kiköltözött.

Igenám, de pár hónapja magához vett egy kutyát, akit viszont ott hagyott az udvaron láncra verve már hetekkel ezelőtt. Eddig is a szomszédok jóindulatán múlt, hogy még életben van, valaki az utcából mindig megetette egy kis maradékkal és adtak neki vizet is, de most őszintén, milyen ember csinál ilyet?

Arról sem tudtunk, hogy elköltözött, mert lehetetlen vele kapcsolatba lépni, de legalább arra vehette volna a fáradtságot, hogy megüzenje valakivel, hogy nem tudja/nem akarja elvinni a kutyát, akkor kitaláltunk volna valamit, hogy ne szerencsétlen ártatlan állat szenvedjen.

Azóta persze már kapcsolatba léptünk a helyi állatvédőkkel és az elkövetkező napokban valószínűleg segíteni is fognak, de anyukám addig is levette róla a láncot, hogy legalább az udvaron belül szabadon mozogjon és kijár hozzá naponta, hogy enni és inni is adjon neki.

Egészen elképesztő, hogy mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül képes volt csak úgy a sorsára hagyni szegény kutyát.

A mindennapi látogatáson túl egyelőre többet nem tudunk tenni, de ahogy anyukámat ismerem, végül annyira hozzá fog nőni a blöki, hogy az is lehet, hogy idővel örökbe fogadja.

A héten már többször pedzegette, hogy egyébként is gondolkodott, hogy milyen jó lenne egy négylábú barát, mire nyugdíjba megy, sőt, egyenesen sorsszerűnek érzi, hogy megárvult ez a kutya és többször is biztosított róla, hogy ne aggódjak, majd ő gondoskodik róla.

Kíváncsi leszek, hogy végül mire jut ezzel kapcsolatban.

Mindenesetre az áldott jó szíve engem is megihletett, így még aznap délután nekiálltam összepakolni az elmúlt hónapokban szorgosan gyűjtögetett babaholmikat, kinőtt ruhákat, szép állapotú játékokat, hogy másnap el tudjuk őket vinni a helyi anyaotthonba.

Mivel előzetes bejelentkezés nélkül nem lehet csak úgy beállítani, ezért kedd reggel odatelefonáltam, hogy át tudnánk-e nekik adni aznap az összekészített csomagot, így értesültem róla, hogy éppen a napokban költözött be az otthonba egy bántalmazó kapcsolatból menekülő anya a hat hónapos kislányával.

Ha már a sors kezét emlegettem fentebb, az intézmény dolgozói is erre hivatkoztak, hogy milyen tökéletes az időzítésünk, mert a 10 hónapos lányom frissen kinőtt ruhái tökéletesek lesznek a legújabb pártfogoltjuknak.

Nagyon örültem, hogy rögtön hasznát is veszik a holmiknak, de biztos, ami biztos, azért bevásároltam még pelenkából, nedves törlőkendőből, popsikrémből és üveges babaételből is pár-pár darabot, hogy ennyivel is tudjunk nekik segíteni.

Amikor legutóbb jártunk az otthonban, csak a lépcsőházban adtam át a pakkot, de most be is invitáltak minket egy rögtönzött beszélgetés erejéig. Hát, mit ne mondjak, nagyon megrázó élmény odabent körülnézni, a „rape free zone” feliratoktól kezdve a kihelyezett információs anyagokig, de még így is azt gondolom, hogy jó, ha az ember ilyen intézményekkel is megismerkedik, mert akármennyire is szomorú, hogy szükség van hasonló helyekre, nagyon fontos munkát végeznek az ott dolgozók.

Ha esetleg még őrizgettek otthon kinőtt gyerekruhákat, már nem használt, de szép állapotú holmikat, akkor inkább egy anyaotthonba vigyétek el, ahelyett, hogy a szemétbe dobnátok!

Kedden ugyan kissé borongós, de összességében szép időnk volt, így miután leadtuk a csomagot, csavarogtunk még egy kicsit a városban, tologattuk a Kicsit keresztül-kasul a parkokban, míg végül a régi zágrábi mecset lépcsőin ülve belekanalaztuk az ebédjét, majd elindultunk haza.

Valamikor a hazaérkezésünk utáni órákra teszem azt a pillanatot, amikor az agyamban összefolyt a téridő-kontinuum, elkezdtem azt hinni, hogy már szerda van és így kezdődött el a később csak „csütörtök-pszichózisként” emlegetett szellemi megrogyásom.

Másnap már annyira hóthalálosan, megingathatatlanul biztos voltam benne, hogy csütörtök van – miközben persze szerda volt –, hogy egy csomó embert sikerült összezavarnom magam körül.

Aznap én vittem a Nagyot az oviba, ahol a legnagyobb természetességgel jelentettem be a reggeli műszaknak, hogy pénteken elutazunk, ezért a gyerek ma van utoljára. Az óvónéni pislantott kettőt, de nem kérdőjelezte meg, hogy miért gondolom, hogy szerda után péntek következik, ez pedig remekül meg is erősített a dologban, hogy nincs itt semmi látnivaló, csütörtök van és kész.

 A valódi csütörtökre rengeteg tennivalónk volt előre beütemezve, úgyhogy már a hazaúton aktivizáltam magam, hogy mindennek a végére érjünk és még az autóból felhívtam a lányommal egy napon született csoporttárs anyukáját, hogy leegyeztessük a délutáni találkozónkat.

A gyerekek kitalálták, hogy a szülinapjukon szeretnének egyforma ruhában menni oviba, ezért már jó előre megbeszéltük, hogy egyszerre megyünk majd értük, hogy onnan rögtön az egyik közeli üzletbe vegyük az irányt és kiválaszthassák a megfelelő öltözéket. Szépen el is regéltem a másik anyukának, hogy én mikorra fogok délután odaérni, de ő sem szólt semmit, hogy nem a leegyeztetett nap van, csak helyeselt, hogy akkor ő is úgy időzít, hogy egyszerre érjünk oda; én pedig roppantmód büszke voltam magamra, hogy milyen rendkívül hatékonyan intézkedem.

Hazaérve meg is jegyeztem a férjemnek, hogy milyen jó, hogy már mindent lebeszéltem, mert még így is rengeteg elintéznivalónk van, mielőtt másnap útra kelünk. Ő sem szúrta ki egyből a hibát az elhangoztt mondatban, csak annyit kérdezett, hogy akkor ezek szerint mégsem ő megy délután a Nagyért az oviba, hogy utána be tudjanak ugrani a lányokkal a szüleihez?

Erre én még jól le is toltam, hogy mégis miért ígérte meg Bakáéknak, hogy felmennek hozzájuk, hát már elfelejtette, hogy a Nagy és én csütörtökön vásárolni megyünk V.-vel és az anyukájával?

Ezt hallva azért már összecsúszott a két szemöldöke és élve a gyanúperrel, hogy valami defekt van az agyamban, megkérdezte, hogy szerintem mégis milyen nap van?

Nem mondom, egy darabig még ragaszkodtam hozzá, hogy csütörtök, de a tények előbb-utóbb meggyőztek és utána borzasztóan örültem, hogy van egy plusz napunk és nem voltunk annyira idióták, hogy kétnapnyi tennivalót sűrítettünk be egyetlen, árva csütörtökre.

Miután fejben utolértem magam, pironkodva korrigáltam a reggeli mondókámat az óvónéninél és V. anyukájánál is, de ő a lehető legnagyobb nyugalommal vette tudomásul a helyreigazítást, mert eleve úgy értette, hogy én a MÁSNAPI programról beszélek.

Ha már így alakult, akkor végül tényleg a férjem ment el szerdán a Nagyért, én pedig kihasználtam a „hirtelen felszabadult” pár órámat, hogy összepakoljak a hétvégi kirándulásra és közben végre megnézzem a Bridgerton új részeit.

Az igazi csütörtökön megejtettük a közös vásárlást is, megvettük a csodaszép, nefelejcs mintás ruhákat a lányoknak, sőt, a rossz időre való tekintettel még haza is vittük V.-t és az anyukáját a szomszédos településre. Áldottam az eszemet, hogy a Kicsit otthon hagytam az apjával, így szerencsére tudtam két megfelelő autósülést prezentálni a gyerekeknek és nem kellett taxira várniuk a szakadó esőben.

Izgatottan feküdtünk le aludni aznap, hiszen másnap végre elindulhattunk a hetekkel korábban lefoglalt hosszú hétvégére a Katica tanyára!

Úgy időzítettünk, hogy a Kicsi alvásidejére essen a három órás út egy része, így a péntek reggelt még itthon töltöttük, majd elvittük a kutyánkat a napközibe és útra keltünk.

A lányok remekül viselték az autózást – még a Nagy is kidőlt egy fél órácskára -, így csak egy rövid mosdószünetre kellett megállnunk és már a kora délutáni órákban megérkeztünk.

Rohamtempóban vettük át a szállásunk kulcsait és pakoltunk le a bejárathoz közeli házikóban, hogy minél több időnk jusson a játékra az élményparkban.

Nem tudom, hogy jártatok-e már itt vagy hallottatok-e a helyről (lehet, hogy majd írok egy külön bejegyzést is róla), de egy szóval úgy tudnám jellemezni a Katica tanyát, hogy gyerekparadicsom.

Több, mint száz kültéri és beltéri attrakció várja a legkisebbeket a csúszdaháztól, a mászófalakon, a víziparkon, a gokarton, a kézműves foglalkozásokon át, egészen a farmállatokkal való ismerkedésig.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a totyogó korosztálytól kezdve a kamaszokig mindenki találhat az érdeklődésének megfelelő szórakozást és még minket szülőket is órákig lekötött a rengeteg lehetőség, szinte észre sem vettük az idő múlását.

A Nagy természetesen magán kívül volt a rengeteg, korábban sosem látott játéktól, de a Kicsi is fel-le kacsázott a park területén, hol a fűszálakat bújva, hol a homokban turkálva, hol a kecskéket simogatva – az egészen bizonyos, hogy egyiküket sem kellett altatni esténként.

A Kicsi itt is prezentálta az elmúlt napokban már megfigyelt „korai dackorszakát”. Valami egészen fergeteges módon tud tiltakozni, ha nem az ő elképzeléseinek megfelelő módon zajlanak a dolgok, mindent egyedül akar csinálni, de persze nem képes még rá, hogy például a szandálját önállóan felvegye, sőt, már szinte lehetetlen arra is rábírni, hogy beleüljön a babakocsiba, csak és kizárólag gyalogosan hajlandó közlekedni, esetleg úgy, hogy Ő tolja a saját járgányát.

Szombaton délután, az éppen aktuális toporzékolós vijjogás után (nem engedtem meg, hogy belesétáljon a tóba) kifejtettem neki, hogy örülnék, ha nem lenne ennyire koravén, mert nem véletlenül hívják a dackorszakot angol nyelvterületen úgy, hogy „terrible two”, a „terrible ten month” helyett. Jövő héten majd beszámolok róla, hogy volt-e foganatja az elbeszélgetésnek, bár erősen kétlem, hogy hasznos volt, de az én mentális egészségemnek mindenesetre jót tett.

Egyszer biztosan végtelenül büszke leszek és nagyon fogok neki örülni, hogy ilyen erős akaratú, megingathatatlan gyerekeim vannak, de az nem mostanában lesz.

Vasárnap reggel kijelentkeztünk a szállásunkról, de a hazaút előtti pár órát még a tanyán töltöttük, bár szerintem így – két és fél nap alatt –, sem  tudtunk minden számunkra elérhető attrakciót kipróbálni, mert még az elsőszülöttünk sem elég termetes minden eszköz igénybevételéhez.

A három óra autózás visszafelé nagyon békésen és a két alvó gyerek mellett csöndben telt, csak az utolsó órában kellett őket aktívan szórakoztatni, de szerencsére még be tudom magam préselni a két trónus közé a hátsó ülésre, így nem makkantunk meg, amíg leparkoltunk a lakásunk előtt.

Itthon villámgyorsan kipakoltunk, mindenkit megetettünk és lecsutakoltunk, sőt még egy adag ruhát is kimostam, hogy ne terítsen be minket a szennyes, majd a szokott időben ágyba dugtuk az élményektől túlbuzgó, de fizikailag mégis kimerült gyerekeket.

Nem szándékosan gyereknapra szerveztük a Katica tanyán töltött három napot, de most, hogy idén először két csemetét is ünneplünk, nem is alakulhatott volna jobban az időzítés.

Azt biztosan állíthatom, hogy visszatérő vendégek leszünk, csak abban az egyben reménykedem, hogy a kijelentkezésnél elejtett megjegyzésemet a hajnalban ébredő, lelőhetetlen utódaimról idővel figyelembe veszik és átgondolják a park reggel tíz órai nyitását.

Ahogy a lányainkat ismerem, a férjemmel mi még sok napkeltét fogunk végignézni a homokozó széléről – jó lenne kipróbálni, hogy milyen érzés a mászófal tövében vagy az óriási szabadtéri trambulinok mellett a fűben ülve kortyolgatni a friss, forró kávét.

Salty