…és megkezdődött az apaszabadság!

Lehet, hogy írtam már róla, de az éjszakai felállás nálunk jelenleg úgy néz ki, hogy én alszom együtt a Kicsivel, a férjem pedig a Naggyal; így aztán amikor az elsőszülött kel reggel, az apja is mindenképpen ébred vele.

A fentiekből jutott arra a következtetésre a férjem, hogy az a legjobb, ha a mindennapos konditermi látogatását megejti rögtön délelőtt, közvetlenül azután, hogy leadta a Nagyot az oviba. Éppen ezért az apaszabadság egy kicsit „anyaszabadságot” is jelent, legalábbis én óriási megkönnyebbülésként élem meg, hogy nem nekem kell reggel két gyerekkel rohannom, hanem viszonylagos nyugalomban tudunk a babával felébredni (ha minden csillag együtt áll, akkor esetleg 7 óra után) és nem indul csórinak minden napja úgy, hogy húzom-nyúzom, autóba be-autóból ki, oviba be-oviból ki – mint két hónapos kora óta minden egyes hétköznap.

Az is tök jó, hogy többnyire mindketten itthon vagyunk munkaidőben is, a férjem velünk együtt éli a napot, pontosan látja, hogy hogy működtünk/működünk a babával kettesben, bár az igaz, hogy egészen jól meglennék a nagy reformötletei nélkül is.

Nálunk én vagyok a napirend őrző-védője, ha az apján múlna, akkor letenné a gyereket minden alkalommal, amikor véletlenül megdörgöli a szemét, aztán este meg vagy elalszik vagy nem. Mondtam is neki, hogy az mind szép és jó, hogy szem előtt tartja a gyerek igényeit, de higgye el, hogy ezerféle variációt kipróbáltunk már és akár tetszik neki, akár nem, szüksége van egy fix beosztásra, mert szemmel láthatóan akkor alszik a leghosszabban és a legnyugodtabban, ha kiszámítható időpontokban fektetjük le.

Poénkodtam is vele, hogy nem hagyhatunk mindent rá a Kicsire, mert a baba nyilván nem tudja felmérni, hogy milyen következményekkel jár, ha két óránként alszik 15 percet, nem tud róla felelős döntést hozni, meg ugye ez nem demokrácia, nekünk felnőtteknek kell észnél lenni, mert végsősoron a gyereknek is az az érdeke, hogy legyen egy számára is megbízható rendszerünk.

A férjem továbbment a házi államforma humoros taglalásában, szerinte inkább Osztrák-Magyar Monarchia vagyunk, az osztrákos rész nélkül, de alapvetően nyitott volt a megfigyelőszerepre, mindenféle világrengető okoskodás nélkül.

Ő egyébként nagyon éli ezt az egész szabadságosdit, la vida loca, hakuna matata, YOLO, amit akarsz, csak ugye nekünk van egy hónapok óta nagyjából bejáratott rendszerünk és egy olyan babánk, aki semennyire nem rugalmas.

Amikor egyedül vagyok vele itthon, akkor minden pontosan ki van számolva, mikor kell ennie és legfőképp mikor kell aludnia, mikor vannak olyan „lyukak”, amikor nem lehet sem éhes, sem álmos – értsd: lehet vele rendesen programozni. A babakocsiban már rég nem alszik el, autóban csak és kizárólag akkor, amikor az ovifuvar miatt már hozzászokott, hogy „alvásidő” van, egyébként szinte fulladásig ordít mielőtt el tud szundítani.

A férjem meg úgy indította a szabadságát, hogy „menjünk el ide, menjünk el oda, jó lesz, szuper lesz, hamar megjárjuk, bőven hazaérünk alvásra…”, de nekem a bőven az nem 15-20 perccel a fektetés előtti időt jelenti, mert akkor már garantáltan üvölteni fog az autóban, talán be is bólint pár percre, utána meg már nincs az az isten, hogy normálisan le tudjam itthon fektetni.

Mindent összevetve, szokni kell még ezt a kollektív itthonlétet, én is lehetnék rugalmasabb (az étkezésekkel egyébként az is vagyok), mert tudom, hogy ki akarja maximálisan használni az együtt töltött időt, de egyszerűen nem értem, hogy mit kell ezen ennyit nyüglődni, most ez van, egy-két hónap és már csak egyszer fog aludni, sokkal kiszámíthatóbbak lesznek a napjaink, viszont addig ezt kell – ha nem is szeretni, de legalább – megoldani. Így is jut pár óránk naponta arra, hogy hármasban kolbászoljunk, egyelőre ennyivel kell beérni.

Szerencsére a hét második felére nagyjából levonta ugyanazokat a következtetéseket, amiket én is az elmúlt hónapokban és sokkal gördülékenyebben zajlottak a napjaink. Az „ideális lyukakban” letépőzárazta a Kicsit rólam, elmentek együtt sétálni vagy intézkedni, hogy én is levegőhöz juthassak.

Viszont mivel a háta miatt a babával nagyon nehézkes foglalkoznia, nem tudja emelgetni vagy lehajolni hozzá, ezért a napok legnagyobb részében továbbra is én vagyok vele, de a a ház körüli tennivalókból maximálisan kiveszi a részét és Nagyot szinte száz százalékban egyedül intézi.

Sokat segít, hogy mindent megtesz, hogy megkönnyítse a dolgomat a Kicsivel, délutánonként rendszeresen elviszi magával az elsőszülöttet játszóterezni, bevásárolni vagy éppen, ahová mennie kell, de mivel reggelente együtt mennek az oviba is, így a napokban nagyon kevés időt tudtam a nagylányommal együtt tölteni, még úgy is, hogy szerdán természetesen ő is itthon volt.

Most megint nagyszülős péntek lett volna soron, de ezúttal megvétóztam az ötletet, egész héten alig láttam a gyereket, nem akartam, hogy ott aludjon Bakáéknál, legalább a hétvégi két napot hadd töltsem vele.

Azon mindenesetre igyekeztem, hogy a kevés anya-lánya időből is kihozzuk a legtöbbet. Szerdán kiolvastuk az összes éppen itthon lévő könyvtári könyvet és még kertészkedtünk is egy kicsit kettesben az erkélyen. Végre ki tudtuk ültetni a magról nevelt paradicsompalántáinkat! Most már talán(?) nem lesz olyan hideg, hogy bajuk legyen, bár elég csoffadtak szerencsétlenek, de bízom benne, hogy a friss föld és a nagyobb edény meghozza a kedvüket a növekedéshez.

Az változatlan, hogy a legtöbb napon én hozom el az oviból, így csütörtök délután mi lányok a nyakunkba vettük a várost, hogy együtt válasszuk ki a Kicsi első pár cipőjét.

Az utóbbi pár napban nagyon beindult, már 80-90%-ban két lábon közlekedik, egyszer-egyszer fordul csak elő, hogy ráfanyalodik a mászásra, így nem akartam a cipellő beszerzését tovább halogatni.

A két héttel ezelőtti mérés óta nőtt egy számot a lába, de a kövér, párnás lábfeje miatt így is kihívás volt megfelelő lábbelit találni neki.

Végül aztán – a szóba jöhető opciók közül – egy extra flexibilis, több ponton állítható, elöl zárt szandált választott neki a nővére, amit azóta is annyira bálványoz, hogy napjában többször kapom azon, hogy egyet-egyet a két kezében fogva kacsázik keresztül a lakáson. Ha valakivel szembetalálkozik, akkor pedig büszkén emeli a magasba mindkettőt, hogy mindenki jól lássa, hogy neki micsoda kincse van!

A sikeres bevásárlókör után még megálltunk az áruház óriási, szivacsos játszóparkjában is, hogy a baba is tudjon biztonságosan vadulni egy kicsit és a Nagy is kiszórakozza magát.

Pénteken a férjem nagy fába vágta a fejszéjét, teljesen üresre kipakolta az autónkat, kiszedte még a gyereküléseket is, hogy eljusson végre a mosóba és be tudjuk üzemelni a Kicsi új felszerelését.

Amíg ő a helyszínen várakozott, addig én kimostam a régi ülés huzatát, rendbetettem és lefényképeztem az összes többi – már nem használt – babaholminkat, hogy még aznap este meg tudjunk mindent hirdetni.

Sokat elmond a kocsi állapotáról, hogy még a viszonylagos itthoni takarítás után is (értsd: a csontszáraz, ki tudja mióta ott tengődő fél kiflit nem hagyta benne) megkérdezték tőle, hogy taxis-e, azért ennyire koszos a jármű, amin a férjem jól kiröhögte magát, majd kedélyesen válaszolt, hogy „sokkal rosszabb – kétgyerekes apa vagyok.”

Délutánra valószínűleg átértékelte ezt a mondatát, mert ekkor már fátyolos szemmel ábrándozott, miközben az eladásra összekészített babakocsit nézegette.

Újabban egyre többször említi meg, hogy milyen jó lenne, ha mégiscsak lenne egy harmadik gyerekünk, de ilyenkor nehéz eldönteni, hogy poénkodik vagy tényleg komolyan gondolja. Sokszor szokta szívni a vérem teljesen abszurd kijelentésekkel, amiket képes fapofával, tökéletesen komolyan előadni, várva az én reakciómat, így ezeket a felvetéseit is fenntartásokkal kezelem.

Pénteken viszont a babakocsit mustrálva – és minden vicceskedést mellőzve – benyögte, hogy neki így is-úgyis mindig fáj a csípője meg a háta, plusz egy gyerek – ebből a szempontból – már igazán nem számítana, de ki kellene kalkulálnunk, hogy jó eséllyel lány legyen.

Elröhögtem magam – gondolván, hogy humorizál és megint be akar ugratni valami képtelenséggel – de azért megkérdeztem, hogy ezt mégis mennyire mondja komolyan. „Olyan 70%-ban.” – válaszolt.

Nem mondom, hogy meglepődtem, de seggig szaladt a szemöldököm. Hogy tessék?

Mi vagyunk azok a szülők, akik ha hajnali háromkor valami zajt hallanak, akkor reménykednek, hogy hátha végre tényleg betörtek a lakásba és nem valamelyik gyerek ébredt fel már megint. Ilyen helyzetben harmadikat?

Az a legrosszabb, hogy engem nem is kellene túl sokáig győzködni, mert én alapvetően az ő egészségügyi állapota miatt nem mernék több gyereket vállalni – ugye ebből következik, hogy a csecsemővel való munka szinte egésze rám marad, ami önmagában is elég megterhelő lenne, úgy meg pláne, hogy ilyen istenadta alvástagadó kölkeink vannak.

Ahogy nőnek a lányok és bontakozik ki a személyiségük, tényleg egyre büszkébbek vagyunk rájuk, egyre nagyobb csodálattal figyeljük őket, nem csoda, hogy felbukkannak azok az érzések, hogy ilyen szuper kisemberekből ennyi nem elég.

Ha már a férjem sem áll két lábbal a racionalitás talaján, akkor legalább én megpróbálom majd szem előtt tartani a nyomósabbnál nyomósabb észérveinket.

El is olvastam gyorsan a szüléstörténetemet és a babanapló „rosszabb részeit” még egyszer, mielőtt még meggyőzöm magam, hogy elbírunk hárommal is.

Hétvégére ismét vendégeket vártunk, de szerencsére ezzel kapcsolatosan semmi tennivalóm nem volt, a férjem főzte a háromfogásos ebédet és a külön vegán menüt is, így amíg ő a lasangát rétegezte otthon, mi a lányokkal elmentünk bodzavirágot szedni, hogy be tudjam főzni az idei szörp mennyiséget.

Hihetetlen, hogy eddig minden évben május végén kezdtek nyílni az első fehér, illatos virágok, de idén – a szokatlanul jó idő miatt – már április közepén megláttam az első bimbózó bokrokat, így nem mertem tovább halogatni, nehogy később már ne tudjunk kellő mennyiséget szedni.

Hazaérve rögtön be is áztattuk őket, de amikor másnap délelőtt a Nagy kitüntető figyelme mellett beletöltögettem az elkészült nedűt az üvegekbe és nekikezdtem a ragacsos edények eltakarításának, azzal szembesültem, hogy megadta magát a mosogatógépünk. Soha jobbkor!

Napi használatban volt a masina már 12 éve, így egy szavunk sem lehet, de azt nem bántam volna, ha olyan napra időzíti a kipurcanást, amikor nem paradicsomszószos fazekakkal és ragadós, cukros tálakkal van tele.

A vendégségen és a bodzaszörpfőzésen kívül is jeles napra ébredtünk vasárnap, nem csak a magyar anyák napja (a horvátok a nemzetközi, május második vasárnapjára eső ünnepet tartják), de a Kicsi tizedik hónapfordulója is május ötödikére esett.

Ahogy ilyenkor mindig szoktam, most is megmértem, hogy képben legyünk vele, hogy mennyit gyarapodott az elmúlt harminc nap alatt, meg egy kicsit aggasztott az is, hogy az elmúlt két hónapfordulónál csak 150-150 grammal mutatott többet a mérleg kijelzője.

Hálistennek most nem volt semmi okom az ijedelemre, áprilisban kereken 700 grammot szedett magára, így végre átlépte a 9 kilós súlyhatárt. Pedig most sem mozog kevesebbet, sőt! Így talán már nem olyan vad az az elképzelés, hogy egy éves korára megtriplázza a születési súlyát, amit a „nagykönyv” szerint egyébként is illene hoznia.

Miután a vendégeink hazamentek, a lányokkal közösen felhívtuk Nagyit, hogy videóhívásban is lássa az unokákat, ne csak a reggeli gyors telefonnal tudjuk le az anyák napi köszöntést, majd a férjem javaslatát megfogadva, a Naggyal együtt elmentünk biciklizni és játszóterezni.

Említettem már többször is neki, hogy hiányzik a nagylányom társasága, kevés időt töltöttem vele egész héten, így felajánlotta, hogy ő szívesen itthon marad a babával, hogy tudjunk egy kicsit kettesben programozni.

Régóta nem volt arra lehetőségünk, hogy a húga nélkül, csak mi ketten töltsünk minőségi időt együtt, így most mindkettőnknek jól esett egy kis „nagylányos” kikapcsolódás.

Ilyenkor tűnik fel igazán, hogy a figyelmem és az energiáim mekkora hányadát leköti a Kicsi igényeinek a kielégítése, mennyire más az, amikor csak egy nagyobb gyerekkel kell foglalkoznom.

Talán ezért van az, hogy amikor a babára nézek, az egyik szemem sír, a másik nevet – egy és ugyanazon ok miatt: most van utoljára csecsemő a háznál.

Vagy ki tudja? Ha a férjemet kérdezitek, akkor semmi sem biztos.

Salty