A múlt heti írásomat ott hagytam abba, hogy a férjem szombatra lebetegedett és sajnos a helyzet hétfőre sem változott. Láza ugyan nem volt, de eléggé rosszul érezte magát, mégsem tudott táppénzre menni.

Ez volt ugyanis az utolsó hét, amit a munkában töltött a két hónapos apaszabadság előtt, rengeteg elintéznivalója volt még ezekben a napokban, nem akart csak úgy ukk-mukk-fukk lelépni és a kollégáira hagyni a vízözönt, így aztán kénytelen volt betegen dolgozni.

Mi a lányokkal igyekeztünk a szokásos menetrendet követni és minél tovább elfoglalni magunkat az oviból hazafelé is, hogy legalább az apjuk akkor tudjon egy kicsit pihenni, amikor hazaér a meló után.

Rögtön hétfő reggel összefutottam a lányom egyik kis barátjának az anyukájával és miközben váltottunk pár szót, felmerült a Nagy születésnapja is. Említettem, hogy már nem sok idő van hátra és a héten szeretnénk lefoglalni a „bulihelyszínt” is, hogy nagyjából azokban a napokban tudja megünnepelni, amikor ténylegesen született.

Így derült ki, hogy a kis barátnő ugyanazon a napon jött világra, mint az én nagylányom! Már ez is ritkaságszámba menne, de tovább bontogatva a témát arra is rájöttünk, hogy nem csak a negyedik szülinapja lesz mindkettőjüknek, de még egy kórházban is születtek! Erre mennyi az esély?

Miután aludtam rá egyet, másnap eszembe jutott, hogy az oviban is megünneplik minden gyerkőc születésnapját, így reggel megkérdeztem az óvónénijeinket, hogy volt-e már erre precedens és mit javasolnak, hogy oldjuk meg, hogy mindkét kislány „különlegesnek” érezze magát?

Lehet, hogy sekélyes, de azért bevillant, hogy így majd osztoznia kell a nagy napján és előfordulhat, hogy ez nem fogja a legjobban érinteni, de végül arra jutottam, hogy ha mi felnőttek nem csinálunk belőle ügyet, akkor neki is természetes lesz, hogy majd V.-vel együtt tartják a szülinapjukat minden évben.

Nem kell belőle kázust kreálni és akkor mindkettejüknek pozitív élmény lesz a dolog. Családi körben úgyis külön ünnepel, plusz ott lesz a partyja is, így lesz lehetősége a középpontban lenni.

Biztos, ami biztos, felhoztam a lányomnak is a dolgot, hogy tudta-e hogy V.-vel egy napon van a szülinapjuk és az oviban együtt fognak ünnepelni? Úgy tűnt, hogy nem zavarja a dolog és egészen felvillanyozódott a gondolattól, hogy akkor majd jó sok tortát fognak enni, de gondolom, hogy ehhez hozzájárul az is, hogy egyébként is nagyon jóban vannak, így szívesebben osztozik.

Ezek után felhívtam V. anyukáját is, hogy náluk mi a helyzet, az ő lánya nem bánja-e, hogy „közösködés” lesz, de a másik gyerek is pozitívan nyilatkozott, így abban maradtunk, hogy összefogunk, az egyikünk intézi a tortát, a másikunk pedig a rágcsálnivalót és a gyümölcsöt, mert mindenből duplán azért mégsem kellene vinni.

Örülök, hogy már most sikerült ilyen szépen megegyezni mindenben, elvégre az idein kívül még két szülinapot biztosan megülnek közösen az oviban.

A kedd reggelünk elég rendhagyóan alakult, az érzelmi skála minden pontját érintettem az ébredést követő öt percben. Valószínűleg annak köszönhető a szokásostól eltérő menetrend, hogy a Kicsi ismét teljesen kicsinált éjszaka, de ha ez nem lett volna elég, akkor valamilyen úton-módon sikerült az ébresztőmet félálomban kinyomnom és amikor legközelebb felébredtem, már 7:25-öt mutatott az óra az éjjeliszekrényen.

Teljes pánikban ugrottam ki az ágyból, ilyenkor már általában úton szoktunk lenni, jézusom mi történt? Feltéptem a háló ajtaját, úgy rontottam ki a nappaliba, mint egy félőrült, de nem találtam se a gyereket, se az apját, még a kutyát sem.

Szerencsére a férjem hagyott egy cetlit, hogy aznap nincs semmit fontos meeting-je (meg egyébként is beteg), így itthonról fog dolgozni és mivel olyan békésen aludtunk a Kicsivel még hétkor is, ők elindultak az oviba, hogy ne kelljen felkeltenie minket.

Mivel az szeptember óta egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy nem én vittem a Nagyot az oviba, ezért a férjem üzenetét olvasva egyszerre öntött el a hiányérzet és a megkönnyebbülés. Mondjuk az előbbi abban a pillanatban elmúlt, ahogy – még mindig pizsamában – odatettem egy kávét főni.

Ugyan menet közben a Kicsi is felébredt, de így is nagyon más volt úgy kipislogni a szemünkből a csipát, hogy nem kellett ébredés után azonnal kapkodni, öltözni, indulni.

A szeparációs szorongással sajnos még mindig küzdünk, de ahogy telik az idő, egyre inkább észrevehető, hogy azért mégiscsak felfelé ívelő pályán vagyunk. A férjem szerint a szülésem is azért volt, olyan, amilyen, mert a gyerek már akkor sem akart elszakadni tőlem.

Még mindig folyamatosan a nyomomban van; ha az apja van vele, akkor jobb eltávolítanom magam a helyszínről, hogy ne követelje kétségbeesetten, hogy inkább én legyek vele, de észrevettem, hogy minden nappal egyre inkább nyit „idegenek” felé is.

Már nem sírja el magát, ha köszön neki az óvónéni vagy rámosolyog a hentes a húspultból, sőt, a héten először fordult elő az is, hogy elutasította a szoptatást!

Írtam már róla korábban, hogy anonim anyatejfüggő, ha félóránként megkínálnám, akkor félóránként inna pár kortyot, de úgy tűnik, hogy ez változóban van. Most már csak reggel ébredés után, este fektetés előtt és dél körül próbálkozom (éjjel persze még mindig eszik), de a középső szoptatásnál már egyre gyakoribb, hogy rákap ugyan a mellemre, de néhány másodperc múlva elengedi, majd az ujjaival bökdösve és csipkedve analizálni kezdi a mellbimbómat, amiből én arra következtetek, hogy nem kér tejet, nem érdekli az evés.

Lehet, hogy mégsem fogom az érettségiig szoptatni?

Ettől függetlenül nem egyszerűek vele a hétköznapok, már nagyon mobilis, körbejárja az egész lakást és így nyilván nem opció, hogy akár egy pillanatra is levegyem róla a szemem. Pár hete még úgy igyekeztem kivitelezni a tennivalóimat, hogy mindent arra az egy – a legjobb esetben másfél órás – alvásra tartogattam, amit itthon ejt meg, de hamar rájöttem, hogy ez több frusztrációt, mint hasznot kínál.

Minél több teendő gyűlt össze, annál feszültebb voltam, hogy jusson az összesre időm és ha véletlenül nem tudtam valamit befejezni, akkor egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.

Pár nap elég volt hozzá, hogy eldöntsem, hogy ez így nem mehet tovább, az alvásidő nekem is pihenés, kell ennyi, hogy feltöltődjek annyira, hogy ép ésszel kibírjam a nap végéig.

Azóta mindent a babával közösen csinálunk, együtt főzünk, mosunk, teregetünk, így az idő is gyorsabban telik és a Kicsinek is tetszik, hogy mindenféle „nagyoknak való” dolgot megfigyelhet.

Tény, hogy ebben a formában minden klasszisokkal tovább tart, de legalább többé-kevésbé kiegyensúlyozott tudok maradni a délután folyamán is.

A héten még arra is rávetemedtem, hogy újra elkezdjek tornázni. Már nagyon hiányzott a rendszeres mozgás és ugyan hiába fogytam le a terhességek előtti súlyomra, annyi izmot elvesztettem, hogy most olyan lapos a fenekem, hogy palancsintát lehetne sütni rajta.

Erre szokás azt mondani, hogy nem szartunk a kútba, csak a kávájára, de onnan meg belepöcköltük.

Ha másra nem is, de legalább arra igyekszem minden nap időt szakítani, hogy itthon egy kicsit átmozgassam magam, de persze ezt sem akartam az alvásidőre hagyni, mert akkor azonnal életbe lép Murphy-törvénye és tíz perc után kipattan a szeme a gyereknek.

Így most a Kicsivel együtt tornázunk, de talán pontosabb lenne azt mondani, hogy én edzek, miközben a baba kibelezi a gyerekszobát.

Mindegy, ez is több, mint a semmi, ősszel remélhetőleg már lesz időm arra is, hogy a lakáson kívül, valami olyan helyszínen mozogjak, ahol az átlagéletkor 18 év felett van.

A hét végére megérkezett a jó idő is, így ki tudtunk itthonról szabadulni és a játszótéren és parkokban töltöttük az időnk nagy részét.

Szombaton az apjuk elvitte a lányokat egy jó hosszú játszóterezésre, én pedig végre rászántam magam és összepakoltam a Kicsi összes kinőtt ruháját és minden olyasmit, amit már nem használunk és letakarítottam a nagy batár babakocsinkat is. Rohadtul unom már ide-oda rakosgatni a lakásban, iszonyat helyet foglal és állandóan kerülgetni kell, így hirtelen felindulásból felmentem a két legnagyobb helyi bababolt oldalára és megnéztem, hogy milyen gyereküléseik vannak, amiket már a jelenlegi méretével is tudna a baba használni és nem is kell lecserélnünk 12 éves koráig.

Én lepődtem meg a legjobban, hogy találtam egy teljesen új modellt, ami már újszülött kortól használható, isofixes, forgatható, csili-vili, minden szempontból tökéletes és nem utolsó sorban még 25% kedvezmény is van rá ezen a hétvégén.

Több se kellett, gyorsan meggyőztem a férjemet, hogy ez kihagyhatatlan lehetőség, ha lecseréljük a kagylóülést erre a modellre, akkor végre el tudjuk adni a babakocsit a hozzá tartozó gyereküléssel és minden kiegészítővel együtt – és mivel ő is utálja a rengeteg egyik helyről a másikra pakolgatott holmit, azonnal összekaptuk magunkat és elmentünk megvenni az új ülést.

A Kicsinek nagyon tetszett a bababolt, mindent alaposan megnézegetett, beleült az új ülésébe és még a három, segítségünkre siető dolgozóval is kedélyesen parolázott. Most már csak a négykerekű disznóólat kellene alaposan kipucolni mielőtt beüzemeljük az új trónust. Így, hogy a férjem is itthon lesz, jövő héten remélem, hogy jut időnk erre is, én pedig abban a pillanatban fogom meghirdetni az összes láb alatt lévő babacuccot.

Vasárnap anyósomékat láttuk vendégül ebédre, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy a baba elkezdje szokni mások társaságát és idővel könnyebben tudjuk menedzselni a szeparációs szorongását is.

A Naggyal ennyi idősen Bakáék már simán elmentek egy-egy rövidebb babakocsis sétára, de a Kicsivel ez egyelőre elképzelhetetlennek tűnik, így a következő hetekben már szeretnék jobban fókuszálni a „nyitásra”, hogy ő is rájöjjön, hogy mással is lehet közel ugyanolyan jó, mint anyával.

Majdnem sikerült a hetünket ezzel a reményteli végszóval zárni, de nem is rólunk lenne szó, ha vasárnap este nem vitatkoztunk volna össze a férjemmel valami jelentéktelen dolgon.

Még múlt héten kezdtünk el kettesben egy sorozatot nézni és aznap este, fektetés után megkérdezte, hogy van-e kedvem megnézni egy újabb részt belőle.

Mondtam, hogy most nem igazán, de ezen aztán teljesen megsértődött(?).

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem arról van szó, hogy nem akarok vele időt tölteni, de közel tíz hónap babázás után, úgy hogy még mindig nem alszom három óránál többet egyhuzamban, a Kicsi a fenekemben van egész nap és a kommunikációs színvonal a „gyí, paci, paripa!”, bizony előfordul, hogy túlstimulálódok estére és kb. az minden kívánságom, hogy csönd legyen és lehetőleg senki ne szóljon hozzám.

Próbált azzal jönni, hogy a filmezés kikapcsolódás és a munkahelyen vagy a házimunkában is túl lehet stimulálódni, akkor már mennyivel jobb, ha az embernek nem csempét kell sikálnia vagy alulteljesítő beosztottakkal cívódnia, hanem szabadon játszhat a gyerekével.

Láttam rajtam, hogy abszolút nem érti miről beszélek, részben azért, mert őt annyira leszívja a folyamatos irodai káosz, hogy ahhoz képest felüdülésnek tűnik napi 12 órában mondókázni és sokkal szívesebben töltené a munkaidejét a lányokkal.

Értettem az ő álláspontját (meg veszekedni sem volt kedvem), így mielőtt elpukkant az az agyam, hogy olyasmit akar megszakérteni, amit igazából nem ért, kiegyeztünk, hogy nem tudja, hogy milyen az én cipőmben járni nap, nap után, jobban járunk, ha elfogadjuk egymás álláspontját (úgyis tudja, hogy ez azt jelenti, hogy ő az enyémet :D), mielőtt egymásnak ugrunk.

Most, hogy itthon lesz két hónapig, majd igyekszem minél gyakrabban „ráadni az én cipőmet”, hogy értse, hogy pontosan miről is beszélek.

Salty