Még az első mondatot sem írtam le, de amint átfutottam a héten körmölt jegyzeteimet, már éreztem, hogy ez egy hosszú poszt lesz. Mozgalmas napokon vagyunk túl, de a legfontosabb történés rögtön hétfőre esett: A Kicsi hét hónapos lett!

Hihetetlen, hogy ennyire gyorsan telik az idő, nekem rendszeresen olyan érzésem van, hogy még csak most született, de a férjem azt mondja, hogy ő dupla ennyinek érezte az elmúlt időszakot. Hát nem volt minden nap egy virágillatú majális, de legalább tudjuk, hogy idővel egyre könnyebb lesz.

A szépen kialakult napirendünket követve még mindig megyünk ovi után rendszeresen a a játszótérre, hogy a baba tudjon egy kicsit tovább aludni a kocsiban, így volt ez a múlt hét minden napján is.

Hétfőn az egyik kerületi parkban, nem messze a lakásunktól álltunk meg, ahol a legnagyobb meglepetésünkre rögtön ismerőssel is találkoztunk. Nem vagyunk ehhez hozzászokva, a horvátok időjárás szempontból eléggé „puhányak”, ha csak kicsit is hűvösebb van, akkor általában magunkban hesszelünk a játszótéren, de most a szép idő több gyereket és szülőt is kicsalogatott.

Így futottunk össze a Nagy legjobb barátjával a bölcsiből, akinek a múlt havi születésnapjára is meghívást kapott. Megmondom őszintén, nem tudom mit gondoljak a kisfiúról. A szülinapi banzáj után megkerestem az anyukáját és meghívtam őket hozzánk, hogy a gyerekek tudjanak egy kicsit együtt játszani, de már akkor is szájtátva figyeltünk a férjemmel néhány megnyilvánulását. Az anyjának nem igazán fogad szót, de ha az igazat akarom leírni, akkor ő sem tesz bele túl sok energiát, hogy fegyelmezze, azon kívül, hogy néha rászól, hogy „viselkedj normálisan”.

A férjem azt mondja, hogy a szülinapon neki úgy tűnt, hogy az apja képviseli a „rendet és a fegyelmet” náluk és mivel ő a playdate-re nem tudott eljönni, ezért a kisfiú teljesen elengedte magát és finoman szólva is megkérdőjelezhető dolgokat csinált és mondott.

Hétfőn a játszótéren viszont mindketten ott voltak vele, gondoltam is magamban, hogy most legalább lesz lehetőségem egy kicsit megfigyelni a családi dinamikát és a szülői hozzáállást a viselkedéséhez. Sajnos igencsak csalódnom kellett, nagyjából ugyanaz volt a menetrend, mint a korábbi látogatásukon, csak mivel szabadtéren voltunk, kevesebb pusztítással.

Amivel a legnagyobb problémám van, az az hogy meglehetősen csúnyán beszél, nem káromkodik, de olyan hangsúllyal, úgy mond dolgokat, amiért mi a lányunkat kérdés nélkül elővennénk. Olyanokra kell gondolni, hogy rászólnak valamiért és az a válasza négy évesen, hogy „…és akkor mi van?”

Nekünk ettől egészen biztosan seggig szaladna a szemöldökünk.

A vad viselkedése kevésbé zavar, mert szerencsére a Nagy (eddig) nem igazán befolyásolható, amikor a kisfiú nálunk kezdett bele valami hülyeségbe, akkor mindig jött szólni, hogy „x ezt és ezt csinálja, ezt nem szabad, ugye, anya?”, de tartok tőle, hogy a beszédstílusa ragadós lesz és ha sok időt tölt a társaságában, akkor a lányom is átveszi ez a módit.

Egyáltalán nem így emlékszem rá a bölcsiből, nem tudom mikor harapódzott el ennyire a dolog, viszont a Nagy továbbra is kedveli, szeret vele együtt játszani, nem tudom, hogy mennyire érdemes megszakítani ezt a barátságot. Lehet, hogy nem árt, ha látja, hogy vannak ilyen gyerekek is, attól, hogy mi itthon továbbra is szorosabban fogjuk a gyeplőt, de azt sem szeretném, hogy hosszú távon rossz hatással legyen rá a kis barát viselkedése.

A hét többi napján továbbra is ezen morfondíroztam, de kedden egy kisebb itthoni baleset félbeszakította a mentális ámokfutásomat. Fektetéshez készülődtünk, amikor a Nagy olyan szerencsétlenül ugrott be az ágyába, hogy a szájával vette le a tömörfa keretet, amitől annyira durván felszakadt a felső ajka belül, hogy alig tudtuk elállítani a vérzést.

Az apja gyorsan lecsekkolta, hálistennek a fogai mind épek maradtak, de még így is annyira vérzett a seb, hogy már azon tanakodtunk, hogy lehet, hogy a balesetin fogunk kikötni, amikor végre abbamaradt.

Az ilyesmi nyilvánvalóan fektetés előtt 23 másodperccel történik, szegény lányom meg úgy megijedt és annyira sírt, hogy már fél tíz is elmúlt mire végre nagy nehezen, közös erővel el tudtuk altatni. A Kicsi szerencsére hamar kidőlt, így legalább azon nem kellett rugóznunk, hogy ki melyik gyereket tutujgassa.

Fontos is volt, hogy minél többet pihenjen, mert szerda reggelre volt időpontunk a helyi magán gyerekklinikára, ahol egy mozgásfejlődési vizsgálattal egybekötött teljes körű státuszra jegyeztem elő magunkat.

Írtam már róla, hogy itt nincs havonta státusz a gyerekorvosnál (a védőnő pedig csak a szülés utáni első pár hétben látogat), de a babák fél éves kora után a következő már csak egy évesen lenne, ezt pedig annó a Naggyal sem vártam meg.

A Kicsinél a homloktartás (és a sok autózás) miatt egyébként is extra figyelemmel követem a mozgásfejlődést, két hónapos korában már jártunk is ilyen vizsgálaton, úgy éreztem, hogy itt az ideje a következőnek.

Ott beszámoltam róla, hogy ugyan már hónapok óta forog mindkét irányba, de nem kúszik és nem is tűnik úgy, hogy valaha is lesz rá ingerenciája, ezért a szakemberek rögtön arra gyanakodtak, hogy a felsőtestével lehet esetleg valamiféle tónusprobléma.

Több, mint egy órán keresztül csak figyelték, ahogy a szőnyegen játszik, majd tüzetesen meg is vizsgálták és végül arra a konklúzióra jutottak, hogy egyáltalán nem feszes, az izmai tökéletesen szimmetrikusan fejlődnek, könnyen négykézlábra áll, sőt már „indulásra készen” rugózik is, szabályosan forog, állva képes a teljes testsúlyát megtartani a lábaival és megfigyelhetőek a preventív reflexei is. Ezek összességében nem adnak okot semmiféle aggodalomra.

Bár ennyi idősen még nem diagnosztizálható, de az alvásgondjai miatt rákérdeztem a szenzorosságra is, de a doktornő szerint ez önmagában nem mérvadó, az ő korában lennének más jelei is, amik erre utalnának (pl. székletürítés, étkezés kapcsán). Idegrendszerileg a koránál érettebb, emiatt ők nem gyanakodnának szenzorosságra, de ennyi idősen persze nem is lehet teljesen kizárni.

A kúszás (valószínű) kimaradása pedig önmagában nem jelent problémát, ha egyébként mászni idővel szabályosan fog, ezt én is tudtam, de ettől függetlenül megnyugtató volt szakemberek szájából is hallani.

Egy vagyont hagytunk ott a vizsgálatért, majdnem kétszer annyiba került (150€), mint három éve ugyanez a nagylányomnál, de ezért az összegért viszont tényleg nagyon körültekintően, részletesen megvizsgálták. Én azt mondom, hogy megérte, már csak a saját lelki békém miatt is.

Mivel azt terveztük, hogy a hétvégére elutazunk, ezért aznap délután az oviból hazafelé megálltunk anyósoméknál is, hogy egy kicsit megnézzék a lányokat, ha már úgy alakult, hogy ezen a héten sem tudnánk találkozni.

Nagyon jól éreztük magunkat, mire észbekaptam már majdnem este hét óra volt, rohamtempóban pakoltunk össze és indultunk el, hogy mihamarabb hazaérjünk.

Több, mint egy óra bőven elég lett volna, hogy megtegyünk az ebben az időpontban általában 15 perces utat, de teljesen ledöbbenve vettem tudomásul, hogy kilométeres kocsisor áll a hazafelé vezető utakon.

Mint utólag kiderült, a város egyik legforgalmasabb csomópontján útépítési munkálatok miatt négy sávból egy(!) volt járható, ami az egyik rádiócsatornán kívül sehol máshol nem volt előre bejelentve. Nagyszerű. Este hét órakor, a csúcsidőn régen túl, több, mint egy óra volt, mire végre hazavergődtünk, de már a lépésben araszolás közben eldöntöttem, hogy nincs az az isten, hogy én másnap ezt kétszer végigcsinálom, hogy a gyerekem eljuttassam az oviba.

Mivel az egész csomópontot átépítik, a villamosközlekedés két éve szünetel, busszal ugyanott lennénk ahol autóval, így jobb ötletem nem volt, szülői igazolással itthon tartottam csütörtökön a Nagyot.

Reggel szépen felhívtam a délelőttös óvónéninket, szóltam, hogy pénteken egyébként sem ment volna a gyerek a hétvégi utazásunk miatt, ezt szeretnénk egy nappal pluszban megtoldani. Három napig bármit (betegséget is) igazolhatok, de ettől függetlenül megkérdeztem, hogy mondjam azt, hogy síelni megyünk, vagy jó az is, ha inkább őszinte leszek. Végül aztán elpanaszoltam mi a helyzet, hogy szó sem lehet róla, hogy a babát napi minimum négy óra autózásnak tegyem ki, így is eleget ül a kocsiban, ez már nekem is kínzás lenne, nem hogy neki. Ezt természetesen megértették és abban maradtunk, hogy a továbbiakról pedig beszélünk hétfőn.

Elvileg egy héten keresztül fognak tartani ezek a munkálatok, jövő héten még meglátjuk, hogy mi lesz, ha nem javul a helyzet, akkor hajlandó leszek arra is, hogy orvosi igazolást szerezzek, de ezt semmiképpen nem fogjuk végigcsinálni.

Így alakult, hogy csütörtökön hármasban bandáztunk itthon és azon túl, hogy a kirándulásra készülődtünk, órákig csavarogtunk odakinn is. Sajnos délutánra az időjárás annyira rosszra fordult, hogy a viharos szél majd’ lefújta a gyereket a bicikliről, de így is szuper volt az együtt töltött idő, sőt, – az előző napi státuszon elhangzottakat igazolva – a Kicsi aznap megtette az első pár bizonytalan négykézlábas lépését is!

Jól esett, hogy a Nagyra is több időm jutott, gyurmáztunk, társasjátékoztunk és igyekeztem a nyelvtani hibáit is bőszen javítgatni magyar nyelven. Biztosan az ovinak is köszönhető, hogy nagyon szépen, összetett mondatokban beszél, gondolkodás nélkül fordít horvátról magyarra és vissza, de újabban az igekötős igékkel gyűlik meg a baja. Ezek a horvát nyelvben is léteznek, de kivétel nélkül mindig az igével összekapcsolva használandók, soha nem ékelődik tárgy vagy tagadószó közéjük ezért a lányom rendszeresen mond olyanokat, hogy pl. „nem megittam” a „nem ittam meg” helyett.

Ugyan mindig korrigálom, de egyelőre úgy veszem észre, hogy nem feltétlenül érti, hogy amit ő mondott, az miért nem jó – remélem, hogy idővel beérik a dolog és magától fog ráállni a szája.  

Aznap azt is megengedtem neki, hogy velem és a Kicsivel együtt aludjon a hálóban, de mivel ez eddig mindig katasztrófába fulladt az állandó fészkelődése miatt, most azt találtuk ki, hogy keresztben fekszünk be az ágyba, így legalább nem 160 centiméteren kell hármunknak osztozkodni, hanem két teljes méteren.

Itt-ott persze néha lelógott a lábfejem, de mivel többnyire összekucorodva alszom, nem volt túlzottan zavaró, a nagylányom öröme pedig megérte a minimális kényelmetlenséget.

A nagy izgalom és boldogság közepette még arra is gondolt, hogy megvigasztalja az apját, amiért „egyedül” kell aludnia. Bejelentette, nem kell aggódnia, mert az lesz a menetrend, hogy egyszer vele, egyszer pedig velem alszik, de ahogy közeledtünk a fektetéshez, úgy nőtt az előre kitalált szám és este már azt hangoztatta a kis ujjain mutogatva, hogy inkább ötször alszik velem, utána pedig ötször az apjával.

Pénteken nagyon kellett igyekeznünk, hogy minden készen álljon a 11:30-ra tervezett induláshoz és mivel a férjemnek reggel még be kellett mennie az irodába, ezért megint egyedül voltam a gyerekekkel.

Gyorsan odaraktam egy nagy kondér pörköltet főni, hogy a bérelt apartmanban csak tésztát kelljen készíteni hozzá és a többi cókmókunkat is igyekeztem többé-kevésbé összepakolni. Végül indulásra készen álltunk amikor a férjem hazaért és amint az autóban befészkeltem magam hátra a két gyerek közé, el is indultunk az osztrák Alpokba.

Már múlt hónapban szerettük volna megejteni ezt az utat, de akkor a férjem állapota miatt még nem mertük bevállalni, de most semmi nem akadályozott meg minket, hogy eljussunk.

Kissé kétkedve időzítettük az indulást a déli alvás idejére, de végül perceken belül kidőltek a lányok és az út első felét teljes csöndben és nyugalomban tettük meg. A Kicsi is jól tűrte a három órányi autózást, de sajnos a tervezett „havas móka” a szállásunknál végül elmaradt, mert Ausztriában is rekordmeleg, 10-12 fokos idő volt, még 1500 méter magasan is.

A legtöbb utazásunknál – ha van rá lehetőség, akkor – igyekszünk különlegesebb helyet bérelni, most például egy kőből épül tornyot választottunk ki, hogy igazán „hercegnős” legyen a kiruccanás. A beosztás a szokásos volt, én aludtam a Kicsivel, a férjem a Naggyal, de a torony tetején lévő „királylányszobát” azért mindannyian kipróbáltuk.

Mivel nagyon közel volt a szálláshelyünkhöz, szombaton a kimondottan erre a célra épített fogaskerekűvel felmentünk 3122 méter magasra a Mölltaler Gleccserhez, hogy mégiscsak tudjunk egy kicsit a hóban játszani.

A Nagy magán kívül volt a boldogságtól, ahogy a hóban ülve azon igyekezett, hogy teljesen beterítse a lábait, de a Kicsi is érdeklődve figyelte a fehér környezetet.

Vasárnapra sajnos nagyon elromlott az idő, már reggel sűrű záporra ébredtünk, így nem húztuk sokáig az időt, délelőtt elindultunk hazafelé.

Két ilyen kicsi gyerekkel nekünk nem feltétlenül pihentető egy-egy ilyen kiruccanás, de a lányok meglepően jól viselték a dolgot, a Nagy ráadásul kimondottan élvezi, ha máshol vagyunk. A baba persze – az idegen környezetnek hála – valamivel rosszabbul aludt éjjel, mint itthon, de ezt egyébként is belekalkuláltam a kirándulásba.

Természetes fából készült panelekkel voltak beburkolva a Kicsivel közös hálószobánk falai, első éjszaka annyit voltunk ébren, hogy amíg a visszaaltatáson dolgoztam, az összes göcsörtöt megszámoltam rajtuk. Kétszer.

Összességében mégis azt tudom mondani, hogy megérte, mentálisan nagyon jót tett a környezetváltozás, hogy – még ha rövid időre is, de – kicsit kiszabadultunk otthonról.

A naplónak ezt a részét éppen a kocsiban, hazafelé úton pötyögöm, a gyerekek alszanak, csönd van és békesség. Be is fejezem a szövegelést és inkább megyek én is hunyni egyet.

Salty