Ez a hetünk sem volt éppen egy fáklyásmenet, de azért legalább egy pozitívumot tudok kapásból említeni. Már csak három kiló plusz van rajtam és a héten először végre sikerült felvennem a terhességek közötti (és előtti) nadrágjaimat.

Az igazán jó formámtól még messze vagyok, a túlsúlyon kívül lenne még mit dolgozni a „térfogaton” és a plöttyedtségen is, de kipattintani csak akkor fogom tudni magam, ha már egy kicsit helyrejöttek a dolgaink és a babával beállt egy helyeközel tartható napirend is.

Erre a hétre is kijutott a „jóból”, hiába vagyunk túl a fogzás oroszlánrészén. A Kicsi sajnos lebetegedett és bár szerencsére nem lázas, de a felső-légúti nyavalyák minden egyéb tünetét sikerül produkálnia. Köhög, krehácsol, folyik az orra, amitól persze borzasztóan nyűgös és minősíthetetlenül is alszik.

Nem vészes a dolog, de a váladék nyilván zavarja, keresi a komfortot, hiába szívom az orrát rendszeresen, így is ezerszer ébred minden éjjel.

Gondoltam, hogy előbb-utóbb utolér minket valami szezonális betegség, mert tényleg mindenhová viszem magammal, az oviba is együtt járunk, valamint a testvére összes bacijával is napi kapcsolatban van. A Nagynak nagyjából augusztus vége óta folyik az orra – semmi komoly, más nem tünete nem nagyon van, de gondolom rátesz egy lapáttal a baba egészségére, hogy a nővére sem éppen 100%-on létezik szeptember és április között.

Az orrszívó most extrém igénybevételnek van kitéve nálunk, felváltva szívjuk a gyerekek orrát, mert még mindig jobb, ha emiatt nyűgös egy kicsit, mint, hogy percenként törölgessük vagy esetleg kapjanak egy jó kis arcüreggyulladást.

A Nagy szerencsére már abszolút partner ebben, magától kéri, hogy szívjuk ki az orrát, dugja a csövet az orrlukaiba egyedül, egy szavunk sem lehet rá – de a Kicsivel persze nem ilyen egyszerű a dolog.

Egyébként mi is a magyar gyártmányú porszívós orrszívót használjuk, itt is szinte minden boltban és gyógyszertárban kapható. Két-háromhavonta le szoktam cserélni, mert hát elég undi dologra használjuk és azért annyira tökéletesen nem lehet kitisztítani.

Amit most vettem, az viszont egy újabb fajta modell, nem három darabból áll, csak kettőből és emiatt még sokkal-sokkal nehezebb rendesen kipucolni. Lehet, hogy csak én vagyok különösen szerencsétlen, de csak nem normális, hogy egy fél pár – erre a célra rendszeresített – evőpálcika kell ahhoz, hogy nagyjából tiszta legyen.

A Nagy jár továbbra is óvodába, az orrfolyás nem indokolja, hogy itthon maradjon, így szorgalmasan jövünk-megyünk minden reggel és délután.

Útközben át kell kelnünk az egyik legforgalmasabb hídon a Száva felett, így rendszeresen szóbakerülnek a természetes vizek, folyók és tavak is, miközben a kocsisorban várakozunk. Egy-egy napot kivéve nem nagyon esett az eső, de a vízállás így is eléggé magasra rúgott, amit persze az éles szemű nagylányom is észrevett.

Elmagyaráztam neki, hogy hogy „működnek” a folyók, hogy messziről érkeznek, emiatt befolyásolhatja a a víz mennyiségét az is, ha a hegyekben elolvad a hó vagy a kezdeti szakaszain sokat esik az eső és az így összegyűlő csapadék miatt megárad.

Láttam rajta, hogy elgondolkodott. „Megállt?”, kérdezte.

„Nem kicsim, úgy mondjuk, hogy megáradt. Azt jelenti, hogy nagyon sok víz gyűlik össze, több, mint amennyi egyébként szokott benne lenni.”

Erre sértődötten válaszolt. „Tudom anya, csak azt mondtam, hogy hogy nem szabad mondani!”

Be nem vallaná, hogy rosszul mondta elsőre, inkább kitalál valami sztorit, hogy ne kelljen beismerni a tévedését – a kis bestia.

Kedden szuper napjuk volt, meghívták a kerületi gesztenyesütő bácsit a gurulós kondérjával együtt az oviba és minden gyerek kapott egy kis zacskó sült gesztenyét, amit az udvaron együtt készítettek el. Ez volt az első alkalom, hogy a lányom gesztenyét evett, nagyon-nagyon ízlett neki, én pedig örültem, hogy az óvoda ezzel is igyekszik egy kis őszi hangulatot csempészni a csoportba. Még úgy is, hogy a körmei alá olyan mélyen beékelődött a gesztenye héja, hogy a mai napig nem tudtam rendesen kitisztítani.

Lehet, hogy a sok, változtatos ovis program miatt, vagy csak egyszerűen ilyen időszaka van éppen, de mostanában látom rajta, hogy fáradtabb és reggel is egyre többször fordul elő, hogy hétkor még alszik és ébreszteni kell. Az én lányomat, aki eddig rendszeresen hajnalban kukorékolt!

Az újdonsült lustaságát is ennek a számlájára írom. A héten már odáig fajult a dolog, hogy a cipőjét sem hajlandó egyedül fel-levenni. Én meg meguntam az örökös nyafogást, mondtam, hogy várnia kell az előszobában, amíg Jankát leöltöztetem, csak utána tudok jönni – gondoltam, hogy addigra majd biztos leveszi egyedül, mert nem akar ott álldogálni. A nagy fenét, kivárta amíg visszajövök.

Kérdeztem tőle, hogy miért nem akarja egyedül levenni? Hátha az a baja, hogy nem akar hozzáérni a koszos talpához, vagy tudomisén… erre azt válaszolta, hogy „mert nehéz az élet, anya.”

Ez az apósom vicceskedő szavajárása, de a hároméves szájából annyira komikusan hangzott, hogy persze nem bírtam ki nevetés nélkül. Még a cipőjét is levettem, hogy legalább ennyivel is könnyítsek a nehéz életén.

A baba betegsége, meg a szokásos hétköznapi mókuskerék annyira lefoglalta a kialvatlanság miatt egyébként is eléggé gyér agykapacitásomat, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy szerdán reggel a Nagykövetségre van időpontunk.

Kedden este jutott eszembe, hogy másnap jelenésünk van és még a világon semmit nem készítettem elő. Végre megérkezett a baba anyakönyvi kivonata hozzájuk, így megigényelhettük a magyar személyi igazolványát is. Ehhez persze szükség volt igazolványképre a gyerekről, aminek az elkészítése egy ilyen kicsi baba esetében nem olyan egyszerű feladat, mint elsőre gondolná az ember. (A millió próbálkozás egy részét a csatolt képen megtekinthetitek.)

A fotó a kisebb probléma volt, ki kellett töltenünk egy hozzájárulási nyilatkozatot is, hogy a a férjem jóváhagyja, hogy egyedül intézkedjek – ehhez persze két tanú aláírására is szükség volt.

Teljesen pánikba estem, hogy honnan fogok este leakasztani két embert, aki gyorsan kitölti a hiányzó részeket, közben persze borzasztó mérges voltam saját magamra, amiért kiment a fejemből az időpont. Nálunk én vagyok az, aki mindig mindent kézben tart, már-már kínosan ügyelek minden időpontra, minden beszerzendő dologra és általában tényleg nagyon jól szervezett vagyok.

Szerencsére eszembe jutott, hogy a szembeszomszédaink jönnek eggyel, amiért az idén kulcsos gyerekké avanzsált kilencévesükre délutánonként rendszeresen ránézek, így pironkodva a késői időpont miatt, de bekopogtam hozzájuk, hálistennek mindketten otthon voltak és alá is írták a papírt.

Más területeken is sikerült már megfigyelnem, hogy kezdem elveszteni az eszemet. Mivel a Kicsi most beteg, ezért megint csak rajtam hajlandó csüngeni, a napjaink ugyanúgy telnek, mint a múlt héten, amikor a fogak okozták a problémát.

Nem nagyon tudok semmi értelmeset csinálni itthon, maximum rövidebb tennivalókra van ilyen körülmények között lehetőségem. A héten a férjem volt vásárolni és ő is főzött (egyértelműen a Nagy segítségével), de zuhanyozni például csak akkor tudok, amikor Jankát már lefektettem éjjel aludni.

Így történt, hogy egyik este tusolás után békésen törölköztem, amikor nem csak azt hallottam, hogy nyüglődik odakinn a gyerek, de azt is, ahogy a férjem próbálja csitítgatni. Gyorsan magamra rángattam minden ruhámat, kirontottam a fürdőből, hogy átvegyem a babát, amikor is látom, hogy a gyerek tökéletesen nyugodtan alszik az ágyában.

Gyereksírást hallucinálni egy dolog, de a férjemet? Tényleg kezdek begolyózni.

Péntekre érkezett aztán a kegyelemdöfés, délután vettem észre, hogy a Kicsi szeme begyulladt. A gyerekorvos nyilván délelőttös volt aznap, így kénytelenek voltunk szemcsepp nélkül nekiindulni a hétvégének. Jobb híján kamillateával mosogattam a csipás kis szemeit, miközben nagyon sajnáltam, hogy ilyen sokáig tart a dolog – a csepp bezzeg fél nap alatt lehúzná a gyulladást. (Spoiler: hétfőre szerencsére nagyjából elmúlt.)

Most már tényleg csak az tartja bennem a lelket, hogy mantrázom magamnak, hogy „legalább erősödik az immunrendszere”, „legalább a bölcsiben már nem lesz beteg”. De mégis mikor lesz már tavasz?

Ilyen előzmények után azzal sem voltunk képben, hogy vasárnap hajnalban óraátállítás lesz.

Reggel kérdezi a férjem, hogy észrevettem-e, hogy egy órával „kevesebb az idő”. Mondtam is neki, hogy ugye emlékszik, amikor a sötétben, fél háromkor a Nagy komplett ágyneműjét le kellett cserélnünk, mert sikerült olyan remekbeszabott módon bepisilnie (pelenkával együtt!), hogy nem csak a lepedője, de a párnája és a paplanja is nedves lett.

Majd visszafeküdtünk aludni, aztán amikor én legközelebb felébredtem Jankát szoptatni és még mindig fél három volt, akkor már kezdett gyanús lenni a dolog, hogy vagy óraátállítás van vagy beszorultunk valami pech-időhurokba.

Mivel jó úton járok, hogy rövidesen teljesen elmenjen az eszem, ezért úgy gondoltam, hogy megérdemlek egy kis szórakozást és vasárnap este megnyitom a karácsonyi filmes szezont.

Az én esetemben ez azt jelenti, hogy zs-kategóriás, egy ezresből forgatott, béna retteneteket nézek; de ha bárki kérdezi, szemrebbenés nélkül, fapofával tagadom le, hogy láttam pl. a Kiss-mas című borzalmat.

Ennyi bűnös élvezet nekem is jár.

Salty