Borzalmas volt a nyitánya ennek a hétnek, hétfőn rögtön azzal indítottunk, hogy traumatizáltuk az egész családot. Délután fél három körül szokás szerint összeszedtük magunkat A Kicsivel és elindultunk az óvodába, hogy felvegyük a Nagyot a nap végén.

Az volt a terv, hogy onnan egyből a férjem munkahelyére megyünk, hogy őt is összeszedjük, majd együtt folytatjuk az utat hazáig.

Talán írtam már róla korábban, de megemlítem még egyszer: a baba nem szeret autózni. Nem tudom, hogy miért, az ülés kényelmetlen neki vagy azt nem szereti, hogy háttal utazik, de annyi biztos, hogy gyakrabban nyüglődik, mint nem.

Az autóundor hétfőn csúcsosodott az oviból a férjem irodája felé menet. Egyszer csak a semmiből elkezdett sírni, de nem ám úgy, mint ahogy babák szoktak, hanem szó szerint ordított, mint a sakál, én meg a belvárosi dugó közepén evickélve majdnem összeomlottam a tehetetlenségtől.

Kénytelenek voltunk még legalább egy kicsit tovább menni, mert esélyem sem volt ott helyben lehúzódni, de borzasztó volt hallgatni, hogy ennyire keservesen sír.

Az első útba eső lehetőségnél lehúzódtam és jobb ötletem nem lévén nekiálltam szoptatni, mert ha nem is az a baja, hogy éhes, de legalább megnyugszik tőle. Pár perc után jóllakott és csak békésen nézelődött az ölemben, így arra jutottam, hogy oké, minden rendben, indulhatunk tovább.

Visszatettem az ülésbe, beszálltam előre, éppen, hogy besoroltunk az autók közé, amikor megint ordítani kezdett. Nem tudtam újra lehúzódni, kénytelenek voltunk tovább haladni, de így is görcsbe rándult a gyomrom minden egyes kereszteződésnél, ahol láttam, hogy valószínűleg pirosra fog váltani a lámpa.

Próbáltam megnyugtatni minden olyasmivel, ami vezetés közben szóba jöhet – kapcsoltam fehér zajt, odaadtam neki a cumiját – de semmi nem működött.

Iszonyatosan feszült voltam, rohadtul bántott, hogy ennyire szomorú és a világon semmit nem tudok ebben a pillanatban tenni ellene, így aztán az én szememből is potyogtak a könnyek, mire végre megint le tudtam húzódni egy kis utcába.

Ahogy kinyitottam a hátsó ajtót, rögtön el is hallgatott, de láttam rajta, hogy iszonyatosan álmos, túl van fáradva és egyszerűen nem tud elaludni az autóban, bármit csinálunk. Úgyhogy jobb híján kivettem és a járdaszegélyen ülve próbáltam elringatni, több-kevesebb sikerrel.

A Nagyot nem engedtem kiszállni az autóból, csak a lehúzott ablakon keresztül tartottam szemmel. Ő persze szokásához híven folyamatosan csacsogott, nem zavarta a sírás, de a babára közben valószínűleg „átragadt” az én stresszes állapotom és az istennek sem akart elaludni.

Sajnos túl is csordult bennem a feszültség és rákiabáltam a Nagyra, hogy maradjon csendben, amíg a Kicsit elaltatom, de abban a pillanatban meg is bántam, hogy felemeltem a hangom. Végtelenül utáltam magam, hogy nem elég szegény gyereknek, hogy egy üvöltő babát kell hallgatnia egész úton, erre még én is kiabálok vele.

Ezzel párhuzamosan az járt a fejemben, hogy vajon nem okoz-e valami károsodást a babának, akár fizikailag, akár érzelmileg, hogy ennyire nagyon sír, az anyja meg olyan szerencsétlen, hogy még elaltatni sem tudja.

Egyértelműen ez volt a kétgyerekes anyai karrierem mélypontja.

Amikor a Kicsi valami hihetetlenül cuki dolgot csinál, akkor néha bánkódom, hogy ez az utolsó, hogy ennyire pici babánk van, de aztán jön egy ilyen helyzet, hogy a járdaszegélyen ülve bőgök, miközben mindannyian elképesztően nyomorultul érezzük magunkat és rögtön megkönnyebbülök, hogy ezek az utolsó hónapok, amikor ilyesmi megeshet.

Ettől már csak jobb napok jöhetnek és szerencsére jöttek is, a hét többi része nagyszerűen alakult.

Néhány nap alatt egész jól kitapasztaltam, hogy hogyan járunk a legjobban a reggeli logisztikával, mikor a legjobb elindulni, hol érdemes parkolni, mennyit sétáljunk stb.

A nyerő verzió egy hibrid megoldás lett, csak az út egy részét tesszük meg autóval, onnan sétálunk, ha időszűkében vagyunk, akkor pedig 3 megállót villamosozunk. Ez a lányoknak is nagyon tetszik, a Nagy is élvezi a sétát, a Kicsi pedig azt, hogy nem kell az autóban utaznia.

Ezzel az opcióval sokszor még gyorsabbak is vagyunk, mint az első héten voltunk, már többször is volt olyan, hogy másfél óra alatt megfordultam, elég volt 40-45 perc egy irányba, még többnyire gyalogosan is.

Így is elég kemény az oviba járás és a babával együtt nagyon jól meg kell tervezni, hogy ha nem is alszik, de ne legyen se éhes, se fáradt, hogy nyugodt maradjon az autóban és persze sok időt elvesz az utazás napból, de már az első hét után is látni, hogy mennyire jó döntés volt a váltás.

A Nagy kimondhatatlanul élvezi az új helyet, minden reggel úgy köszön el, hogy csak holnap menjek érte, hiába erőlködök, hogy délután mindenkinek haza kell mennie.

Magamon is észrevettem, hogy nekem is jól esik lelkileg, hogy „magunkfajták” közé jár a gyerekem. Nincs honvágyam, itt élek már 5 éve, horvátul is folyékonyan beszélek, de azért állati jó érzés minden nap úgy beköszönni az ovis csoportba, hogy „jó reggelt”. 

Szó, ami szó, esténként úgy esem be az ágyba, mintha kirúgták volna a lábaimat alólam, de nem bánom. Amúgy sem vagyok az az egy helyben ülős, békésen meditáló típus, a pörgés éltet, élvezem, ha zajlik körülöttem az élet, most meg aztán tényleg nincs időm unatkozni.

Kedden megint házi jégkrémet csináltunk a lányommal, bár nem tudom, hogy lehet-e annak nevezni, amikor „krémes” része igazából nincs is. Ezúttal őszibarackot, banánt, almát, sárgarépát és spenótot turmixoltunk össze és töltöttünk bele a formákba.

Tipikusan két legyet egy csapásra: a gyerek végtelenül élvezi, hogy ő készíti a jégkrémet és még zöldségeket is tudok vele sunyiban etetni.

Valószínűleg ez a szülői létem csúcsa, hogy olyan felsőkategóriás marketinget kanyarintottam a házi jégkrémnek, hogy most ez a legnagyobb jutalom és még az én válogatós gyerekem is könyörög a spenótért.

Elértem a csúcsra, ez a szülőség magasiskolája, innen már nincs feljebb.

Az előrejelzés szerint szerda ígérkezett az utolsó nyárias napnak az eső érkezése előtt, így mindenképpen a szabadban akartam tölteni a délutánt, hogy kihasználjuk a jó időt – ki tudja mikor lesz rá megint lehetőségünk alapon.

 A számunkra egyik legkedvesebb helyszínre mentünk el a lányokkal ovi után, a legnagyobb horvát édességgyár Zágrábhoz közeli szabadidő- és rendezvényparkjába.

Ez egy óriási, minden igényt kielégítő komplexum, kisvonattal, trambulinparkkal, medencével, foci- és strandröplabdapályával, sőt, még egy kis vadasparkot is fenntartanak.

Majd’ két órát sétáltunk a tó körüli ösvényen, megálltunk a játszótéren is, de a kiruccanás sztárjai egyértelműen az állatok voltak. Vitán felül áll, hogy a lányom kedvencei a kecskék, de azért még őt is lenyűgözte, hogy a struccpár tojást rakott, ráadásul pont a kerítés mellett, így gond nélkül szemügyre tudtuk venni a szegényes fészket.

Csütörtökön délután került sor az ovis csoport első szülői értekezletére. A múlt heti beszámolómban már írtam, hogy anyósomék viszonylag közel laknak az óvodához, ez most abszolút kapóra jött – a nap végén Baka rögtön átvette a Nagyot, hogy egy közeli játszótéren üssék el az időt, amíg én a Kicsivel a megbeszélésen vagyok.

Nem sok újdonság hangzott el, főként olyan dolgokról beszéltek az óvónők, ami a csoport számára specifikus. Ilyen volt például, hogy hogyan kezelik a betegségeket.

Megfázás, orrfolyás, gyengébb köhögés nem számít problémának, ilyen tünetekkel be lehet vinni a gyerekeket; kizáró ok, ha erősen köhög, orr- vagy arcüreggyulladása van, lázas vagy nyilván, ha valamilyen fertőző betegsége van.  

Az egyik anyuka meg is jegyezte, hogy szerinte ez borzalmas rendszer és már a legkisebb orrfolyással is otthon kellene tartani minden gyereket, mert az ő lánya tavaly, az első intézményesített évében maximum 2-3 hetet járt egyben, utána mindig elkapott valamit.

Üdv a klubban! De tényleg!

Nagyon komikus volt, ahogy az összes többi szülő egy emberként nézett rá, mint a véres rongyra, de szerencsére az óvónők elmagyarázták neki, hogy ez eléggé általános jelenség, így alakul ki a gyerekek immunrendszere, ha minden kis jelentéktelen megfázással otthon maradnának, akkor nem lenne értelme az óvódának szeptember és április között.

Elhangzott még, hogy a csoportban a nevelés kizárólag magyar nyelven zajlik (bár sok gyerek nem beszél értékelhetően magyarul, hozzájuk eleinte alkalmazkodnak horvátul) és a mindennapos óvodai programon túl is nagy hangsúlyt fektetnek a magyar hagyományokra, a magyar kultúrára.

Megtartják a magyar nemzeti ünnepeket, járnak hozzájuk magyar előadók koncertezni, bábszínházat tartani és a nagycsoportosoknak kötelező napi 45 perces iskolaelőkészítő is magyar könyvekből, magyar nyelven zajlik.

Az intézményen kívül is szerveznek programokat, havonta egyszer összegyűlnek a egy ú.n. magyar családi napra az egyik nagy parkban és ott töltik anyanyelvi társaságban a délutánt.

A fentieken felül elmondták, hogy a magyar kormány anyagi támogatásban részesíti a csoportba járó lurkók családjait, amiért „őrzik a magyar nyelvet és kultúrát”. Becsszó nem ezért irattuk ide a gyereket, nem is tudtunk róla, hogy van ilyen.

Érdekes volt egyébként, hogy 14 szülő vett részt az értekezleten, de rajtam kívül csak egy apuka beszélt magyarul, a többiek mind horvátok voltak. Ennek ellenére két nyelven zajlott az egész beszélgetés, hiába mondtuk, hogy kettőnk miatt nem szükséges magyarul is mindent elmondani.

A szülői értekezlet végeztével még váltottunk pár szót hármasban a két óvónővel is. Újra megerősítették, hogy a Nagy tökéletesen beilleszkedett a csoportba, maximálisan elégedettek a beszoktatással és nagyon örülnek neki, hogy megtiszteltük őket azzal, hogy őket választottuk a következő 3 évre.

Innen a Kicsivel egyből a játszótérre vezetett az utunk, hogy felvegyük a nővérét is, de a lányomnak esze ágában sem volt hazajönni. Amint meglátott, rögtön könyörögni kezdett, hogy hadd menjen Bakához és Dedához, ugye megengedem, hogy ott aludjon náluk.

Anyósom persze magán kívül volt a boldogságtól, mondta, hogy rajtuk nem múlik, nagyon szívesen elviszi másnap reggel oviba, fel is veszi délután és majd szombaton hazahozzák, ha már kiszórakozták együtt magukat.

Hát jó, ha mindenki ezt akarja, akkor legyen így, cserébe viszont én fogom apósom születésnapi ebédjét megfőzni vasárnapra, szó sem lehet róla, hogy anyósom ennyi bébiszitterkedés után még a konyhában is robotoljon. Erre szerencsére ő is rábólintott, így az én lelkiismeretem is tisztább, hogy nem terheljük le őket túlzottan (bár ők sosem vallanák be, ha lefárasztja őket az unokázás).

A szabad pénteki napot kihasználva a babával elmentünk kettesben bevásárolni a hétvégi menühöz és nekikezdtem megsütni a hónapokkal ezelőtt megígért Eszterházy-tortát is apósom születésnapjára. 

Meglepően egyszerű a recept és viszonylag hamar el is készültem vele – szerintem egészen szép lett. Csatoltam is képet a kész műről (baby for scale).

Szombat reggel fodrászhoz voltam hivatalos, hogy megszabadítson a hosszú hajamtól és egy könnyebben kezelhető frizurát készítsen, amivel remélhetőleg nem lesz külön program a hajmosás és a lakás sem lesz tele a brutálisan hulló, hosszú hajszálakkal.

Pont olyan volt, mint a filmekben, a fodrászom összefogta a hajamat, még egyszer megkérdezte, hogy biztos vagyok-e benne, aztán amikor bólintottam, a hajgumi felett levágta a copfomat.

Nagyon tetszik az új séróm, de sosem volt még ennyire rövid, biztosan eltelik majd egy-két hét mire megszokom – hiába, nem minden nap vágnak le 40 centit az ember hajából.

Vasárnap nálunk tartottuk apósom 61. szülinapját, ebédre természetesen az ő kedvenceit főztem. Miközben a második szelet tortát lapátolta a szájába, azért megjegyezte, hogy finom ételek ide vagy oda, neki az a legnagyobb ajándék, hogy mind együtt vagyunk és a két csodálatos unokája társaságában ünnepelheti a születésnapját.

Semmi mást nem kíván, csak azt, hogy a következő 20 születésnapja is mind ilyen legyen.

Salty