Ha egy szóval kellene a múlt hetünket jellemezni, akkor azt mondanám, hogy intenzív volt. Hétfőn kezdte a Nagy az ovit és ezzel nem csak a bölcsit hagytuk magunk mögött, hanem intézményt is váltottunk.

Írtam már róla korábban is, hogy azért jelentkeztünk át ebbe az oviba, mert itt van kimondottan magyar nyelvű csoport és fontosnak tartottuk, hogy az általa ismert mindkét nyelv megfelelően fejlődjön a kis buksijában, ezért arra jutottunk, hogy mindenképpen hasznos lesz a következő három évben ide járnia.

A lányunk is nagyon izgatott várta az első napot, már vasárnap is folyamatosan arról beszélt, hogy csak egyet kell aludnia és utána az új oviba fog járni.

Hétfőn reggel 9 órára voltunk hivatalosak a beszoktatásra, de az aznap reggelünket úgy tudnám a legkifejezőbben összefoglalni, hogy totális “shitshow” volt. És ezt szó szerint kell érteni.

Előre kiszámoltam, hogy mivel a belvárosba megyünk, így 8-kor el kell indulnunk, hogy kényelmesen odaérjünk, erre a Kicsi a heti egyszeri kakiját meglepően tökéletesen 7:57-re időzítette. Ezzel nem is lett volna semmi gond, ha ez azt a két perces manővert jelenti, hogy lecsatol-megtöröl-bekrémez-tiszta pelust felad – de nem ez volt a helyzet, hanem a klasszikus bokától a háta közepéig szituáció állt elő.
Villámgyorsan odadugtam a gyereket a folyó víz alá a mosdókagylóban, de persze át is kellett öltöztetni és a pelenkázó sem úszta meg szárazon a dolgot. Ciki, nem ciki, csak az érdekelt, hogy a gyereket tisztának minősíthessem és végre elinduljunk, így aztán mindent otthagytam, úgy koszosan, ahogy volt – majd összetakarítok, ha hazaértünk.

Már az autóban ültünk, amikor hívott a férjem, hogy elfelejtette bevenni a gyógyszerét reggel, ha végeztünk az oviban, akkor ejtsük már útba a munkahelyét és vigyük el neki.

Ekkor azért vettem egy nagy levegőt, miközben a gyerekekkel együtt visszatrappoltunk a lakásba, mert basszus, jobb napra nem is időzíthette volna a feledékenységét. Tudom, hogy nem szándékosan csinálja, de nem is ez volt az első alkalom, hogy elfeledkezett róla.
Legutóbb mondtam is neki, hogy pont ezért kell a nőknek szedni a fogamzásgátlót, mert ha a férfiakon múlna, akkor mindenki állandóan terhes lenne.

Ezek után kisebb csodának tituláltam, hogy 9 óra előtt 2 perccel sikerült odaérnünk az oviba.

Örültem neki, hogy ezúttal nem nyomta rá a koronavírus a bélyegét a beszoktatásra és volt rá lehetőség, hogy ott maradjak a lányommal a csoportban, ha arra lenne igénye.

Nem gondoltam, hogy különösebben problémás lenne neki megszokni az új környezetet, egyébként is nagyon extrovertált természete van, de azért jó előre végiggondoltam, hogy pontosan hogyan fogok tudni a babával együtt bemenni, ha mégis arra lenne szüksége.

Arra jutottam, hogy az a legjobb taktika, ha hétfőn reggel döntjük el, attól függően, hogy a Kicsi hogy fog viselkedni. Ha alszik, akkor az autós hordozóban viszem majd be, ha ébren van, akkor magamra kötöm.

A csoportszobába belépve rögtön fogadott minket mindkét óvónéni, majd miután bemutatkoztak nekem és a lányomnak is, megmutatták azt is, hogy melyik szekrényt jelölték ki neki, ahová ráadásul már a nevét is kirakták egy kicsi filc szívecskébe belehímezve.
A pár perces intró után mehetett is a szobába, átvette a benti cipőjét és megindult felém, – én azt hittem, hogy azért, mert nem akar bemenni nélkülem és rögtön az jutott eszembe, hogy mégse lesz ez annyira egyszerű menet, mint amire számítottunk – de szerencsére korai volt az ijedtség.

Csak egy puszit adott, aztán szólt, hogy ő most megy játszani, később találkozunk.

Az első napon elvileg csak fél órát töltött volna a csoportban az én társaságomban, de az óvónők azt mondták, hogy menjek ki nyugodtan és maradhat egy órát is, mert láthatóan nem igényli, hogy ott legyek vele.
Az épületből kimenni semmiképp nem akartam, mert mi van, ha 15 perc után fog a Nagy hiányolni, így a közelben várakoztunk Jankával kettesben. Ő a reggeli trollkodása után valószínűleg kiszagolta a nyomoromat, mert végig aludt, amíg vártuk, hogy tizet üssön az óra. 

Utána visszaslattyogtunk a csoportszobához, ahol kitörő örömmel fogadott minket a lányom és levegővétel nélkül mesélte, hogy mi mindent játszott. Az óvónők is csak annyit mondtak, hogy úgy viselkedett, mintha évek óta ide járna.

Szerencsére minden a lehető legjobban alakult, letojta, hogy ott vagyok vagy sem, így nem kellett bemennem és a mellkasomon lógó kéthónapossal tornyot építenem fakockákból.

Nagy kő esett le a szívemről, hogy ennyire simán ment az első nap, de azért (kihasználva, hogy a Kicsi még mindig alszik) szerettem volna pár szót váltani az óvónőkkel mielőtt hazajövünk.

Mindenképpen meg akartam velük osztani a lányom visszatartásos gondjait, hogy tudják, hogy mire számíthatnak, ha esetleg napközben érezné az ingert. Ugyan csak otthon hajlandó intézni a nagydolgát, de szóltam, hogy ettől függetlenül szeretnék pár darab pelenkát behozni az oviba is, hogy ha érzi, hogy kell és kéri a pelust, akkor legyen kéznél.

Semmi gond nem volt belőle, azonnal megígérték, hogy bármikor ráadják, ha arra van szüksége, ne aggodalmaskodjak ezen. Ismerős nekik a helyzet, több gyerek is járt már hozzájuk ilyen gonddal, nem céljuk ebből problémát generálni, nem tart semeddig feladni rá a pelenkát.

Ettől még inkább megnyugodtam, maximálisan bízom benne, hogy jó helyen lesz a lányom és szeret majd oviba járni.
Sokáig őrlődtem, hogy nem fogja-e megviselni, hogy intézményt váltunk, arról nem is beszélve, hogy családilag is nagy áldozat az ingázás a város túlsó végébe, de a nyelvtudásban viszont semmiképpen nem akartunk kompromisszumot kötni.
Így élesben tényleg nem volt piskóta a reggeli logisztika, már addigra leizzadtam mire találtam egy parkolóhelyet a belvárosban. Jövőre ráadásul még nehezebb lesz a dolog, mert addigra már a Kicsi is bölcsis lesz és én is dolgozni fogok.
Mivel pont 3 év van a lányok között, ezért nem fognak egy intézménybe járni, csak maximum akkor, amikor a Kicsi is iskolába megy. Valószínűleg azzal fogom a hónap hátralévő részét tölteni, hogy mentálisan felkészülök arra, hogy a következő 6 évünk így fog kinézni. Csak reménykedni merek, hogy lesz haszna a dolognak és jót teszünk azzal, hogy erőltetjük a magyar nyelv tökéletesítését is.

Összességében a hét többi napja is a hétfőhöz hasonlóan zajlott, kedden és szerdán már 2-2 órát volt benn, csütörtökön pedig már ott is ebédelt.

A beszoktatási rend szerint az első héten nem maradhat teljes napra, de mivel ennyire zökkenőmentesen zajlott minden, ezért pénteken már ott aludt és csak utána hoztam haza 3 óra környékén, ami már egyébként is majdnem a nap vége.

Így, egy hét elteltével az első benyomásom mindenesetre remek, nagyon családias, barátságos a környezet és szimpatikusak az óvónők is.

Összesen 20 gyerek jár ide, de ez összevont csoportot jelent, vegyes a korosztály, 3-6 év közötti gyerekekkel, kiscsoportostól egészen iskolás korukig. Idén (a lányommal együtt) mindössze 3 új gyerkőc érkezett, így tényleg jut bőven idejük a nevelőknek, hogy segítsék az újoncok beilleszkedését.

Nagy hangsúlyt fektetnek a testmozgásra is, az időjárástól független udvari játékon túl, lesz rendszeresen testnevelés foglalkozás is az óvoda szuperül felszerelt tornatermében.

Az első 5 nap nekem is tapasztalatszerzés volt, így a gyakorlatban teljesen máshogy csapódik le a reggeli-délutáni logisztika, mint ahogy azt látatlanban, előre elképzeltem.

Szerdára meguntam a belvárosi parkolóhelyvadászatot és arra jutottam, hogy egyszerűbb, ha anyósomék társasházánál parkolok le és inkább sétálunk. A környékükön reggel mindig van ingyenes hely, mert a lakók elmennek dolgozni és nem mellesleg gyalogosan 15-20 perc alatt oda lehet érni az oviba. Jó, a két gyerekkel nyilván jóval tovább tart, de még így is megérte, bőven odaértünk időben és nem is utáltam meg az életet a négysávos, forgalmas úton, villamossínek melletti párhuzamos parkolás közepette. Ezzel legalább a parkolás problémáját kipipálhatom.

A következő átgondolandó tétel a készülődés: a közel egy óra ingázás és a reggeli csúcsidő miatt sokkal korábban el kell majd indulnunk (főleg amikor már 8-8:30-ra fogunk járni), így szinte esélytelen lesz, hogy itthon reggelizzen a Nagy, hacsak nem kelünk fel hajnalok hajnalán.

Alternatív megoldásként azt találtam ki, hogy bekészítek a kocsiba valami kevésbé romlandó túlélő elemózsiacsomagot – gyümölcsszeletet, kekszet, gyümölcspürét –  hogy ha esetleg megéhezne útközben, akkor tudjon valamin nyammogni, amíg odaérünk és megkapja a reggelit az oviban.

Örülök, hogy eltelt ez a hét, mert azért elég húzós volt ez a beszoktatós móka úgy, hogy az első napokban csak 1-2 órákat volt benn az oviban. Ennyi idő alatt nem volt értelme hazajönnöm, így keringtem az ovi körül babakocsistól, mint gólyafos a levegőben és vártam, hogy leteljen az idő.

Aztán itthon jött a kapkodás, hogy legyen kaja, a babával is foglalkozzam, boltba is menjünk, ha kell valami, egy adag ruhát is be kéne tenni mosni, ki kell vinni a kutyát, basszus 4 óra, menni kell apáért, közben a lakás valahol a fiúkollégium és a menekültszálló között van a tisztasági skálán…hú, intenzív volt ez a pár nap.

Ráadásul ugye kénytelen voltam minden nap meleg ételt prezentálni, mert a gyerek a nap nagy részében itthon van, mégse élhet szendvicsen egy teljes hétig.
Nem kell mindenféle kulináris csodára gondolni, nagyon nyomorult volt a menü, csak olyasmi, ami hamar kész van. Remélem csórikám nem fog megállni a fejlődésben, csak mert háromszor is valamilyen gyors tésztaétel volt a kaja a héten.

Szegény Kicsit is sajnálom, annyit hurcolászom szerencsétlent, hogy sosincs nyugta, de sajnos ilyen a kisebb testvérek élete. Legalább sokat van szabad levegőn.

Tornázni, edzeni persze egy szabad percem sem volt, de legalább az egész heti loholásban minden nap összegyűjtöttem minimum tízezer lépést, az is valami.

Remélem, hogy idővel már jobban fogok tudni előre tervezni, hogy mindent kézben tudjak tartani és ne kelljen állandóan rohanni. Lesz egy teljes évünk, hogy kitapasztaljam a nekünk legjobban fekvő napirendet, mielőtt visszamegyek dolgozni.

Az mindenképpen bizakodásra ad okot, hogy a lányom minden nap azzal fogadott, hogy: „Csodálatos napom volt, anya! Köszönöm szépen, hogy elhoztál ide!”

Az óvónőktől is csupa pozitív visszajelzést kaptunk – mindkettejük szerint nagyon nyitott, értelmes gyerek, barátkozik a társaival, részt vesz a játékokban – egy szóval nagyon meg vannak vele elégedve.

…hogy másról is ejtsek néhány szót: hétfőn a nőgyógyászom megfigyelése is megerősítésre került, megjött a szülés utáni első menstruációm. Pontosan két héttel korábban figyeltem meg, hogy aznap mintha az ovulációmat éreztem volna és ezek szerint valóban az volt. Kicsit kevesebb, mint egy hónapig élvezhettem, hogy végre nem vérzek a szülés után. Nagyszerű. Csak viccelek, nem az.

El bírtam volna viselni, hogy 8-10 hónapig nem kell ezzel foglalkoznom, de ez van, sajnos nem rajtam múlik a dolog. Durva, hogy ha jobban belehúzunk, akkor kevesebb, mint egy év korkülönbséggel is lehetnének gyerekeink.

A héten a szülés utáni hajhullás is utolért, az utóbbi pár napban már egészen félelmetes mértéket ölt a dolog, így aztán fájó szívvel, de muszáj érzékeny búcsút vennem a hosszú fürtjeimtől. Be is jelentkeztem jövő hétre a fodrászhoz és elkezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a nagyját ezúttal is le kell vágatnom.

Mindezek tetejébe a héten a türelmemet is sikerült próbára tenni. Tudjátok erre mi a legjobb módszer?

Az a lényeg, hogy megfigyeljétek, hogy mi a reakciótok, amikor egy óra küszködés után már majdnem lecsukódott a karotokban ringatott kéthónapos szeme, erre a háromévesetek fél méterre tőletek leejt egy üveggolyókkal teli fémdobozt a tömörfa padlóra.

A doboz teteje “lerobbant”, a golyók minden irányba, az összes bútor alá begurultak, a baba úgy megriadt, hogy azonnal üvölteni kezdett, ettől persze a Nagy is megijedt, hogy rosszat csinált és ő is rázendített. Vettem egy k****nagy levegőt.

Egy tízes skálan kilencesre értékelem a türelmem. A tíz pont nulla reakciót jelent. Ha eljutok odáig, hogy mosolygok is mellé, akkor eljött az ideje, hogy bezárjanak a sárga házba és eldobják a kulcsot.

Nem meglepő, hogy péntek reggel már nagyon vártam, hogy magunk mögött tudhassuk ezt a hetet, de aznap még időpontunk volt a Kicsi két hónapos státuszára a gyerekorvoshoz.

Szerencsére minden rendben zajlott, az elmúlt egy hónap alatt grammra pontosan 1 kilót hízott és már 58 centiméter! Megkapta az ilyenkor esedékes oltásait és pluszba megrendeltem a rotavírus elleni ampullákat is.

Olyan hihetetlen, hogy már két hónapos! A családdal sokat beszélgetünk róla, hogy nagyon kíváncsiak vagyunk rá, hogy 3 évesen vajon inkább a Nagyra fog hasonlítani vagy teljesen más személyisége lesz. Most már van előttünk egy példa, de az első gyereknél még nyilván nem tudtuk, hogy milyen egy normál hároméves – a férjem szerint még most sem tudjuk – de már alig várjuk, hogy halljuk őt is beszélni, megismerjük a gondolatait,  kibontakozzon a személyisége.

Nagyon-nagyon jó érzés, hogy már másodjára nézhetjük ezt végig.

Salty