Borzasztó meleg volt egész héten, árnyékban is 37-38 fokokat mutatott a hőmérő minden egyes nap, ezért igyekeztünk minimalizálni a szabadban töltött időt, de azért teljesen bezárkózni sem akartunk.

A férjem apasági szabadsága szerdáig tartott, így mindenképpen szerettük volna kihasználni a még hátralévő pár napot és minél több időt négyesben együtt tölteni.

Rengeteget játszottunk együtt itthon a Naggyal és igyekeztünk olyasmiket csinálni, amiket ő szeretne, amikre átlagos hétköznapokon nem feltétlenül jut idő.

A karácsonyra kapott kiskonyhája még mindig dobogós helyen van a holmijai között, de a héten a szokásosnál is jobban rákattant és minden egyes nap éttermeset kellett játszani vele. Az egyetlen bonyodalom az volt, hogy míg a főzéshez minden felszerelése adott, addig a tálaláshoz való dolgokban eléggé szűkölködött, így jobb híján a rendes tányérokat és poharakat használta a terítéshez.

Kedden délelőtt el is mentünk, hogy pótoljuk a hiányosságokat és vettünk neki egy négy terítékes készletet, amihez pluszba játék evőeszközök, műanyag sütemények és egy kancsó is tartozott.

Innentől kezdve nem volt megállás, villámgyorsan rájött, hogy a négy tányér az pont annyi darab ahányan mi vagyunk, így mindenki kapott egyet és órákon keresztül élveztük a Michelin-csillagos ellátást.

Persze csak és kizárólag úgy, ahogy ő kitalálta. Ellenszegülésre, alternatív ötletekre semmi esély.

A valóságnak megfelelően először az „italrendelésünket” vette fel, udvariasan meg is kérdezte az apját, hogy mit kér inni. Ekkor hangzott el a következő párbeszéd:

„Almalevet szeretnék! Az nincs. Akkor narancslevet kérnék. Az sincs. Akkor mi van? Tej. Jó, akkor egy pohár hideg tejet kérek. Az nincs. Csak meleg van.”

Én az asztal túloldalán igyekeztem minél diszkrétebben röhögni, nehogy kitiltsanak a létesítményből, miközben a híres-hírhedt pisztácia fagyis Bud Spencer-Terence Hill jelenet pörgött a szemeim előtt.

Aztán természetesen én is leadtam a rendelésem, tanulva az előzményekből meleg tejet kértem.

Amíg arra vártunk, hogy visszajöjjön a kis kancsójával és felszolgálja a „tejet”, el is neveztük az éttermét Restaurant Diktatúrának.

Hihetetlen, hogy a képzeletbeli étteremben is ennyire limitált a választék, de azért a látszatra adunk! Válogass bátran, végül úgyis csak tejet kapsz! Melegen!

A héten a sok együtt töltött idő alatt több dolgot is megfigyeltem a Naggyal kapcsolatosan.

A napokban említette életében először, hogy azért nem akar egyedül aludni menni a szobájába, mert fél a sötéttől. Tudom, hogy ez ebben a korban eléggé jellemző, de azért mégis meglepett, mert korábban semmi ilyesmit nem mondott, teljesen újkeletű a dolog.

Szerencsére volt itthon több éjjeli lámpa is, így lecseréltük a szobájában a mozgásérzékelős elemes verziót és bedugtam az ágya melletti konnektorba egy olyat, ami folyamatosan világít.

Ez eleinte megnyugtatta, de azért vissza-visszatért még a jelenség és több napon keresztül emlegette, hogy nem szeret sötétben aludni.

Ezen felül két másik, sokkal pozitívabb változást is sikerült szemügyre vennem.

Nappalra május óta szinte tökéletesen szobatiszta, viszont éjjel még nem lehet 100%-osan biztosra venni a dolgot, ezért többnyire pelenkában alszik.

Mindig odafigyelünk, hogy fektetés előtt menjen el pisilni, így a pelus reggelre elég gyakran marad száraz, de azért heti egyszer-kétszer még így is előfordul, hogy álmában becsurrant.

Megmondom őszintén, én arra vártam, hogy megérkezzünk ahhoz a mérföldkőhöz, hogy éjszaka is felébred, ha érzi az ingert és elmegy wc-re, ahelyett, hogy a pelenkába ürítene a tudtán kívül. Én úgy érzem, hogy az a valódi éjjeli szobatisztaság, amikor ez megjelenik, mert úgy nem nagy tudomány, hogy üres reggel a pelenka, ha egyébként sem kellett éjjel pisilnie.

A héten már többször is előfordult, hogy keresett minket hajnalban azzal, hogy pisilnie kell és elkísérnénk-e a mosdóba. Szerintem 1-2 héten belül kijelenthetjük, hogy már éjszakára is szobatiszta.

A fránya kaki meg reméljük, hogy előbb-utóbb megoldódik magától, mert azt viszont kizárólag pelenkába hajlandó intézni. A visszatartásos problémák miatt nem merek semmit forszírozni, csak finoman szoktam próbálkozni, amikor kéri a pelust, nehogy megint visszaessünk a fél évvel ezelőtti állapotba, amikor gyógyszerezni kellett, hogy ne küszködjön vele napokig.

A másik pozitívum, ami talán a sok velem kettesben töltött idő számlájára (is) írható, hogy nagyon szépen alakul a kétnyelvű beszéde.

Horvátul értelemszerűen sokkal többet beszél, mert évközben alapvetően horvát környezetben van és a vele napi kapcsolatban lévő összes ember (engem kivéve) horvátul beszél vele.

Mostanra viszont már egyértelműen külön választja a két nyelvet, magától érti, hogy el lehet ugyanazokat a dolgokat mondani kétféleképpen is, attól a jelentése nem változik.

Az egyik meséskönyvében jött szembe velünk egy denevér rajza, ő pedig büszkén rámutatott, hogy „nézd anya, šišmiš!”

Válaszoltam neki, hogy igen, az ott egy denevér. Mielőtt folytathattam volna, már mondta is magától, hogy „horvátul úgy mondjuk, hogy šišmiš, magyarul pedig úgy, hogy denevér!“

Ha keveri egy mondaton belül a nyelveket és felhívom rá a figyelmét azzal, hogy megkérdezem, hogy ezt és ezt a szót hogy mondaná magyarul, akkor már fel tudja mérni, hogy melyik kifejezés melyik nyelvhez tartozik és egyedül kijavítja magát.

Azt is észrevettem, hogy egyre többet fordít az apja és köztem. Mi a férjemmel többnyire angolul beszélünk egymás között – hiába tanultam meg az elmúlt pár év alatt szinte tökéletesen horvátul, angol nyelven ismerkedtünk meg, akaratlanul is ez maradt a kapcsolatunk nyelve.

Így aztán itthon rengeteg nyelv forog egyszerre, bár hozzá én egyértelműen csak magyarul, a férjem pedig csak horvátul beszél. Megfigyeltem, hogy pl. ha kérek tőle valamit, akkor azt horvátra lefordítva tolmácsolja az apjának.

Egyik este a férjem vitte fogat mosni és amikor megindult a fürdőszobába még utánaszóltam, hogy hajoljon bele minél jobban a mosdókagylóba, hogy ne legyen megint csupa fogkrém legyen a pizsamája. Aztán a nappaliból hallottam, ahogy horvátul mondja az apjának, hogy „anya azt mondta, hogy…“

Nagyon örülök neki, hogy ilyen szépen el tudja választani a két nyelvet és érti, hogy melyikünk melyik nyelvet beszéli, tudatosan úgy szól hozzánk, hogy megértsük.

Ezt főleg amiatt is tartom nagyon fontosnak, mert napokon belül kezdi a magyar ovit, így már jó eséllyel nem fog belezavarodni a többnyelvűségbe.

Ráadásul angolul is egyre több mindent szed magára, még úgy is, hogy csak közvetve hallja, mi nem beszélünk hozzá ezen a nyelven. Egyre több ház körüli dolgot tud megnevezni angolul, azontúl, hogy az összes számot, a színeket és rengeteg állatot már jó ideje tud mindhárom nyelven.

Ezzel egyelőre nem különösebben foglalkozunk, majd ha a horvátot és magyart tökéletesítette, akkor rátérhetünk egy harmadik nyelvre is. Talán mire iskolába megy, már az angol alapjait is elkezdheti tanulni.

Mivel szerdán volt itthon utoljára a férjem ezért mindenképpen valami „nagy durranással“ szerettük volna zárni a szabadságát, így aztán úgy döntöttünk, hogy a nagylányunk kedvére teszünk és aznap vízividámparkba megyünk.

A hétköznapi látogatásnak hála, viszonylag kevesen voltak, így teljesen ki tudtuk élvezni a legtöbb medencét, a Nagy pedig a szokásához híven ki sem mászott a vízből, csak annyi időre, ami két ugrás között eltelik. Én többnyire a babával ejtőztem a parton vagy a gyerekmedence sekély részén, de azért persze váltottuk egymást a férjemmel, hogy a mélyebb vízbe is be tudjak menni egy kicsit.

Már máskor is megjegyeztem, most is tartom magam hozzá, hogy az apaszabadság alatt maximálisan el voltam kényeztetve, gyakorlatilag csak a babával „kellett“ foglalkoznom, minden mást elintézett a férjem. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, bőven jutott időnk egymásra is, így nem igazán vártam a csütörtököt, amikor visszament dolgozni.

A lányokat reggelente már régóta én intézem, ehhez mindenképpen ragaszkodtam, hogy tét nélkül „gyakoroljunk“ mielőtt szeptemberben kezdődik az ovi. Ezen felül az elmúlt pár hétben igyekeztem a háztartás körül is több tennivalót visszavenni az én „to-do“ listámra, hogy ne érjen meglepetésként, hogy egyedül maradok itthon.

Büszkén állíthatom, hogy még mindig olyanok a hétköznapjaim, mint egy Disney hercegnőnek! Annyi a gond, hogy ez többnyire Hamupipőkét jelenti éjfél után. Csak én nem lencsét, hanem szennyes ruhát válogatok napi több órában.

Ki gondolta volna, hogy négy ember ennyi holmit tud folyamatosan összekoszolni?

Jó, tudom, nyár van, kicsik a gyerekek, egy napra több váltás ruha is kell, a szennyestartó is kicsi – de basszus, így is kétnaponta mosok és van, hogy még ez is kevés, mint stoptáblán a szófordulat!

…és végezetül Jankáról is beszámolok, ha már babanaplót írok!

Szépen lassan alakul valamiféle napirend és úgy tűnik, hogy a maratoni szoptatások kora is eltűnőben van.

A babafigyelő alkalmazás szerint a múlt héten átlagosan 12-szer szoptattam naponta, ezen a héten a napi átlag 10 alá esett.

Éjjel egyre hosszabban alszik, a napokban már volt, hogy 5,5-6 órát is szusszant ébredés és evés nélkül.

Napközben még mindig nem tökéletes a dolog, sokat van ébren és nem alszik igazán hosszú etapokban, de összességében jobb a helyzet, mint egy hete volt. Megfogadtam az itt kapott tanácsot és kipárnáztam a kiságyát azokkal a ruháimmal, amik már voltak rajtam, hogy érezze az illatomat és ezáltal nyugodtabban aludjon.

Úgy tűnik, hogy több-kevesebb sikerrel működik is a módszer, annyi a hátránya, hogy most úgy néz ki az ágya, mintha az lenne a szennyeskosár. Sebaj, a fürdőszobai úgyis mindig olyan hamar megtelik!

A hétvége igazi családi hangulatban telt, mert a sógorom – egy esküvői meghívásnak hála – menetrenden kívül hazalátogatott külföldről, így természetesen kihasználtuk a lehetőséget, hogy a vasárnapot együtt töltsük és ő is találkozhasson végre élőben is a legkisebb családtaggal.

Anyósom is nagy tervekkel készült erre a pár napra. A hatvanadik születésnapját ugyan egyszer már megünnepeltük a tényleges dátumon, a hónap elején, de mindenképpen szerette volna, ha a másik fia sem marad ki ünnepi lakomából, ezért most vasárnap még egyszer tortáztunk.

Apósom már hetek óta kampányol, hogy neki magyar menye van már ezer éve, aztán mégsem evett még egy jó Dobos- vagy Eszterházy tortát sohasem. Tudtam, hogy csak a vérem szívja, de mégis megígértem, hogy egye fene, megsütöm mind a kettőt – az egyiket anyósom születésnapjára, a másikat meg majd az övére szeptemberben.

Nagy volt a szám, könnyen beszéltem, aztán megnéztem a recepteket. Sokat és gyakran sütök, nem riaszt el semmi, ezek sem különösebben bonyolultak, de rengeteg lépésből áll mind a kettő és egy folyamatosan enni akaró baba mellett nagyon precíz haditervet kellett készítenem, hogy pontosan hogy fogom tudni a leghatékonyabban megsütni a tortát.

A hét hetes kis kuktám a bárpultról folyamatosan felügyelte a folyamatot, így aztán több részletben, rengeteg közbeiktatott szünettel és szombat délelőtt a férjem segítségét igénybe véve, de végül időben elkészült a szülinapos Dobos torta.

Így elsőre nem lett a legtökéletesebb, de apósom és a férjem is azt mondta, hogy annyira finom, hogy egyértelműen a top háromba tartozik az összes süti közül, amit valaha ettek.

Bármennyire is időigényes és pepecselős a dolog, ez azért meggyőzött róla, hogy egyszer a (jóó távoli) jövőben megsüssem majd a családnak még egyszer.

Salty