A héten nagy mérföldkőhöz érkeztünk, hivatalosan is eltelt 6 teljes hét a szülés után. Ennek örömére meg is nyitom azt az időszakot, amit én csak úgy hívok, hogy a Nagy Restauráció kora.

Még mindig van rajtam 10 plusz kiló, szétnyílt a hasizmom, mire befejezem a szoptatást, a melleim között nem nyaklánc lesz, hanem köldök és a fogorvosomhoz is be jelentkeznem, ha a jövőben nem szándékozom a rántott húst is szopogatva fogyasztani.

A fentieken túl ráadásul még két csúf striát is találtam a csúnyábbik végemen. Ez is csak azt bizonyítja, hogy terhesen(!) a seggem nagyobbat nőtt, mint a hasam. Ezért a kivételes teljesítményért valahol, valakik biztos osztogatnak legalább egy oklevelet.

Mindenesetre a nőgyógyászhoz azért sikerült eljutnom a héten kontrollra. Méhnyakrákszűrésre már van időpontom az SZTK-ba, most csak azért mentem a szokásos iráni privát dokimhoz, hogy prezentáljam a perselyt a szülés után.

Mivel több gyereket nem szeretnénk, ezért elmúlt hetekben a férjemmel diskurálva már többször is felhozódott a fogamzásgátlás kérdése. A huszas éveim elején elég sokáig szedtem gyógyszert, a két gyerek között pedig megszakítással védekeztünk. Mindkétszer az első éles hónapban teherbe estem, ezért most tartanék attól, hogy ezzel hazardírozzunk, valami biztonságosabb megoldás kellene. (Arról nem is beszélve, hogy nekem a szex élvezeti értéke sem ugyanolyan megszakítással, mint nélküle.)

Mivel van még kb. 20 termékeny évem a menopauzáig, nem szeretnék ilyen hosszan megint gyógyszert szedni, ezért eléggé leszűkülnek a lehetőségeink. A hormonmentes spirál lehetne megoldás, de a férjem is felajánlotta, hogy megcsináltatja a vazektómiát, hogy ne kelljen hormonokkal tömnöm magam.

Azt viszont annyira véglegesnek és ezáltal ijesztőnek tartom, pedig eléggé határozottak vagyunk, hogy TÉNYLEG bőven elég nekünk a két gyerek.

Szerencsére a nőgyógyász mindent rendben talált a vizsgálat során, most is pont ugyanazt mondta, mint amikor a Nagy születése után voltam nála 6 hetes kontrollon – „minden nagyszerű, észre sem lehet venni, hogy szült!”

Ezt azért erősen kétlem, hogy pont olyan a berendezés odalenn, mint mondjuk a szalagavatómon volt. Tudom, hogy kamuzik, ő is tudja, hogy tudom, hogy kamuzik, de mindketten úgy teszünk, mintha színtiszta igazat beszélne, mert azért mégiscsak jól esik, ha megdicsérik a perselyt.

Persze a hazai közönség is díjazza itthon a kérdéses testrészt, de a férjemet mégsem lehet objektivitással vádolni. Pláne nem 6 hét cölibátus után.

A manuális vizsgálat után ultrahangot is csinált, biztos, ami biztos. Amikor a képernyőt nézve rákérdezett, hogy milyen gyakran szoptatok, akkor már tudtam, hogy megint pont olyan szerencsétlen leszek, mint a Nagy születése után voltam, de azért válaszoltam, hogy napi 12-14-szer. Lehet ennél gyakrabban?

Az van, hogy már most meg van vastagodva a méhnyálkahártyám és mindkét petefészkemben látni az éppen érő petesejteket, így aztán szerinte maximum 3-4 héten belül már mensutrálni fogok. Pont, mint annó a Nagy után – a fene abba a termékeny fajtámba!

A hatodik hét a babának is jelentős mérföldkő, az ő esetében a héten kellett megejtenünk az újszülött csípőultrahangot.  Tudom, hogy meg lehetne ezt valamennyivel később is csináltatni, de az állami rendelésen szeptember végére kaptunk csak időpontot, azt meg már túl hosszú várakozásnak ítéltem meg. A Nagyot is a magán gyerekklinikára vittük 3 éve, most is ide kértem időpontot.

A klinikán a dolgozók teljesen odáig voltak Jankától, a velünk foglalkozó nővér még két másikat is behívott a rendelőbe, hogy nézzék meg ezt a babát, mert ő ilyen szép újszülöttet régóta nem látott.

Kis kétkedéssel fogadtam a dolgot – gondolom mindenkinek ezt mondják –, de belül azért veszettül bólogattam, hogy igen-igen, utoljára én is 3 éve láttam ilyen szép babát.

Maga a vizsgálat 15 percig sem tartott, mindkét csípője pont olyan, amilyennek lennie kell.

A múlt heti beszámolómhoz képest rengeteget fejlődött, talán a legfontosabb új trükkje, hogy megtanult mosolyogni! Imádja, amikor beszélünk hozzá és mindenféle furcsa arcokat vágunk – tágra nyílt szemekkel, erősen koncentrálva hallgatja minden szavunkat, a (számára) humorosabb részeknél pedig teli szájjal vigyorog.

A súlya még mindig megállíthatatlanul gyarapszik, már 5,4 kiló! Ez azt jelenti, hogy a kis gömböc 6 hét alatt 2 teljes kilót pakolt magára, ha így folytatja, 10 hetes korára meg is duplázza születési súlyát.

Nagyon felemelő a tudat, hogy ez a gyerek valami olyasmitől növekszik ennyire gyorsan, amit az én testem termel. Elképesztő, hogy csak a tejemre van szüksége és ennyitől is ilyen tökéletesen fejlődik napról-napra. Csodálatos az emberi test, na.

A viselkedése nem változott sokat, még mindig nagyon matrica és ez sajnos az alvására is egyre inkább kihat.

Csak ölben hajlandó elaludni, akkor is, amikor már alig bírja nyitva tartani a szemét. Szerencsére könnyű észrevenni, ha már nagyon fáradt és pihenni akar, mert ez az egyetlen alkalom, amikor sír, ha nem tartjuk éppen a karunkban. Ha ilyenkor felvesszük, akkor kézben szinte azonnal elalszik, de ettől függetlenül kísérletezünk a hintával és a babakocsival is, mikor-milyen sikerrel.

A probléma az ölben altatással az, hogy elalszik ugyan, de nem marad úgy. Ahogy letesszük, egyből megérzi, hogy földet ért és szinte azonnal kipattan a szeme.

A férjemmel ezt itthon csak fordított orosz rulettnek hívjuk. A 6 tárhelyes pisztolyban egy helyett öt lyukban van golyó, így aztán elég gyér esélyekkel indul neki az ember az altatásnak. Esélyesebb, hogy nem sikerül valamiféle vízszintes felszínre átapplikálni a gyereket, mint az, hogy igen.

Nem szégyellem bevallani, volt már rá példa, hogy inkább fogtam 1-2 órán keresztül a kezemben, mert ilyen kockázat mellett nagyon sok miatyánkot el kellene mormolnom, mielőtt leteszem, így egyszerűbb volt, hogy be sem vállaltam a dolgot.

Ez a fajta matrica-alvás különösen remek, amikor ketten vagyunk az autóban és menet közben jön rá a hoppáré, hogy ő most aludna – így miközben én vezetek, ő hátul nyűglődik.

Ez tipikusan az a helyzet, hogy amíg mások kerülgetik őket, én szánt szándékkal hajtok bele az összes kisebb-nagyobb kátyúba, mert azt szereti a gyerek, ha rázva van a sejhaja, tehát gyakorlatilag a kerületünk borzasztó útjaitól várom a megváltást, hogy hátha sikerül elaltatni.

Még jó, hogy a kocsinkkal hazajárunk a márkakereskedésbe, majd hűségpontokból vagy gyűjthető matricákból veszünk új lengéscsillapítót.

Elő-előfordul, hogy sikerül huzamosabb időre elaltatni, de ehhez minimum egy teljes napfogyatkozás és 3-4 szőke szűzlány vére szükséges.

Szerencsére rendkívül felkészültek vagyunk ezen a téren, a nagylányunk minősíthetetlen alvása meglehetősen toleránssá tett mindkettőnket. A mai napig nagy becsben őrizzük azt a 3 hónapos korában készült videót, amit a férjemnek küldtem az egyik sétánk alkalmával.

Én békésen, teljes lelki nyugalommal tolom az üres babakocsit a kellemes őszi napsütésben a parkban, miközben a gyerek torkaszakadtából üvölt a karomban, a háttérben pedig szól a rendkívül változatos és üdvözítő „fehér zaj” szimfónia.

Akkor jöttem rá, hogy a relaxáló babakocsis séták és a nyugodtan alvó babák mind csak beetetésül szolgálnak, a pénztártól való távozás után pedig nincs reklamáció! Ez van, ilyen a gyereked, majd mire ötödikes lesz, elmúlik. Addigra meg már hiányozni is fog, időközben úgy hozzászoksz.

Az mindenképpen említésre méltó, hogy a Kicsi az éjjeli etetések után többnyire gond nélkül visszaalszik, de ha mégsem, akkor annyitól azonnal elpilled, ha magam mellé veszem, így legalább az egyikünk nyugodtan pihen.

Ettől függetlenül éjszaka is sikerül egy-két csatát megvívnunk. Van az a mások számára is biztosan ismerős esemény, amikor szoptatás után letetted a kiságyba a békésen alvó gyereket, majd 40 perccel később riadtan ébredsz, mert hallod, hogy már megint morog.

Félig felülsz, halkan és észrevétlenül odahajolsz az ágy melletti bölcsőhöz, kommandózva bekukucskálsz a rácsok között és basszus visszanéz! Akkor már tudod, hogy késő úgy csinálni, mintha aludnál, mert a kölök kiszagolja a gyávaságot és azonnal lecsap rá egy kis összebújás reményében.

Sebaj, ez legyen a legkisebb gondunk, úgyis most utoljára csináljuk, aludni ráérünk majd akkor, ha nyugdíjasok leszünk!

A Nagy szerencsére még mindig nagyon alkalmazkodó, segítőkész és úgy egy-az-egyben szuper nagytesó.

Igyekszem minél több időt kettesben is tölteni vele, hogy még véletlenül se érezze mellőzve magát, akkor sem, ha egyébként (most még) nincsenek jelei a féltékenységnek. A közös játék mellett az én teendőimbe is bevonom. A házimunkát szinte mindig együtt végezzük, nagyon szeret ruhát teregetni, porolni, porszívózni, de a leginkább a konyhában élvezi a sürgést-forgást. A héten szinte minden ételt együtt készítettünk el és még arra is szántunk időt, hogy gyümölcsös smoothie-ból egészséges házi jégkrémet csináljunk.

Azokon a napokon, amikor itthon van, mindent együtt csinálunk a baba körül is, segít a fürdetésnél, a pelenkázásnál, az altatásnál (bár jobban örülnék, ha akkor inkább nem „segítene”), és igyekszik folyamatosan másolni a mi viselkedésünket.

Nagyon aranyos, amikor visszahalljuk tőle ugyanazokat a szófordulatokat, amiket mi mondunk Jankának – ugyanazokkal a szavakkal igyekszik megnyugtatni, megnevettetni, mint ahogyan mi csináljuk.

Ennek megfelelően a babázással is magasabb sebességbe kapcsolt, ha valamiben nem tud részt venni, akkor a játékaival leutánozza a tevékenységet.

Most ott tartunk, hogy a héten már többször is „meg kellett szoptatnom” a játékbabáját (igen, jól olvassátok, de szerencsére azt nem követelte ki, hogy le is vetkőzzem hozzá), aztán fel-alá járkált a lakásban a baba fejét a vállára hajtva, közben a hátát paskolgatta és megállás nélkül dörmögte neki, hogy kuc-kuc-kuc.

Bakának és Dedának a múlt heti többnapos együttlét után már megint nagyon unokázhatnékja volt, így pénteken – már-már hagyományosan – ismét náluk aludt. Részletes programmal készültek a számára, voltak játszóházban, villamosozni, fogaskerekűzni és a vidéki rokonoknál háziállat-nézőbe is.

Nem is hozták haza a kis csavargót szombat délutánig! Hazaérve az apja megkérdezte tőle, hogy jól viselkedett-e a nagyszüleinél, amire a lehető legtermészetesebben válaszolt, olyan őszinteséggel, amivel csak egy hároméves tud:

„Egy kicsit nem fogadtam szót, de semmi baj, legközelebb majd jobb leszek!”

Salty