Hétfőn ugyan még mindig hármasban voltunk itthon a férjemmel és a babával, de már nagyon vártuk a keddet, hogy megérkezzenek anyósomék a tengerpartról és végre hazahozzák a nagyobbik lányunkat.

Furcsa volt ez a nélküle töltött hét, mivel ő is nyáron született, teljesen deja-vu érzésünk volt, így hogy csak a Kicsi volt itthon velünk. Pont olyan volt, mint amikor három évvel ezelőtt az első babánkkal ismerkedtünk a kánikula elől a lakásba bújva – talán ennek köszönhető, hogy ezen a héten szegény Kicsit rendszeresen a nagylányunk nevén szólítottuk.

Úgy beszéltük meg Bakáékkal, hogy miután kijelentkeznek a hotelból, rögtön útra kelnek, így nagyjából ebédidőre meg is érkeznek hozzánk. Kapóra jött ez az időzítés, mert egyébként is úgy készültem, hogy kétszer annyi kaját főzök, hogy jusson ebédre is mindenkinek és csomagolni is tudjak anyósoméknak, hogy ne az üres hűtő várja őket otthon.

Kora délután aztán végre leparkolt a nyaraló delegáció a társasházunk előtt. A lányomnak szokás szerint annyi mondanivalója volt, hogy már a lépcsőházból hallottuk, ahogy levegővétel nélkül csicsereg.

Amint belépett a bejárati ajtón, rögtön elkiáltotta magát, hogy „szia anya, szia apa”, de az első útja természetesen a babahintában ejtőző Jankához vezetett.

Gyengéden megsimogatta a feje búbját, adott egy puszit a kövér kis arcocskájára és a fülébe súgta, hogy „nagyon hiányoztál!”

Annyira megható volt az egész jelenet, hogy nem sokon múlt, hogy el ne bőgjem magam, de még a férjemnek is bepárásodtak a szemei.

A lányunk persze ebből semmit nem vett észre, teljesen magától értetődően folytatta a beszámolóját a nyaralásról. Olyan jó volt nézni, ahogy a szépen lebarnult mókuskánk fel-le trappol a lakásban, ontja magából az élményeket és csillogó szemmel meséli a legkisebb, legjelentéktelenebb eseményt is.

Meg is jegyeztük a férjemmel, hogy végre helyreállt a világ rendje (és a lakás zajszintje), túl nagy volt itthon a csönd az elmúlt 7 napban.

A pancsoló csavargó hazatérését megünnepelendő, kitaláltuk, hogy másnap elmegyünk négyesben az állatkertbe. Legutóbb úgyis Húsvétkor voltunk, még elég hűvös volt és volt több állat is, amit a reggeli időpontválasztásunk miatt akkor nem láttunk.

Ezúttal délutánra időzítettük a látogatást, így bőven jutott időnk estig a parkban sétálni. Szerencsére nem esett az eső és kánikula sem volt, mindannyiunknak jól esett a langyos nyári melegben a szabad levegőn töltött idő.

Annyira belemerültünk a különböző kifutók előtti bámészkodásba, hogy végül az utolsók között hagytuk el a parkot záráskor.

A Nagy nagyon élvezte a kirándulást, még magához képest is kitartóan tűrte a több kilométeres császkálást, egyszer sem panaszkodott, hogy nem akar többet sétálni. Azért biztos, ami biztos, a babakocsi aljába betettem a rollerjét, de csak egyszer-kétszer, pár percekre került elő.

Ez volt az első alkalom, hogy „egész napos” kiruccanásra mentünk a két gyerekkel egyszerre, arra számítottam, hogy nem lesz zökkenőmentes a dolog, de meglepően simán ment minden, semmi rendkívüli nem történt, ami problémát jelentett volna.

Azért amikor meg kellett állnunk, hogy meg tudjam etetni a babát, akkor végignéztem magunkon és megállapítottam, hogy valószínűleg ez a valódi arca egy négytagú, két kisgyerekkel kiránduló családnak.

Anya a bivalykifutó mellett szoptatja a Kicsit, mellette a másik az összecsukható bilin kotlik, apa nunit töröl és pisit zacskóz, aztán kézenfogja a Nagyot, hogy együtt keressenek egy szemetest, de a gyerek azért a park másik végéből ötszáz decibellel még visszakiabál: „anya, szerintem most már elrakhatod a cicidet, várnak minket a fókák!”

Még jó, hogy a szoptatás terén már levedlettem minden szemérmességemet, így aztán annyira nem zavart, hogy az összes látogató hallhatta, hogy éppen kilóg a mellem.

Itt egyébként nagyon liberálisan kezelik a nyilvános szoptatás kérdését. Nem jellemző, hogy az erre kialakított, zárt helyiségekben etetik a nők babákat, nem bújkálnak, nagyon maximum egy kendővel valamennyire eltakarják magukat, de ez sem általános.

A parkokban, játszótereken vannak külön „szoptatós padok”, amiknek kimondottan egyszemélyes az ülőfelülete, a másik oldala pedig jóval magasabb, nagyjából derékig ér, hogy pelenkázóként is tudjon funkcionálni.

Én még három évvel ezelőtt varrtam magamnak egy nyakba akasztható szoptatós kendőt, de megmondom őszintén, hogy mi sem használjuk túl gyakran. A legtöbb nyilvános helyen van lehetőség valamennyire félrevonulni és mindig igyekszem olyan – akár elöl gombos, vagy kimondottan szoptatós – holmikat felvenni, amik takarnak és szinte semmi nem látszik, miközben a gyerek eszik.

A Nagyot is igény szerint szoptattam, de akkor még valamennyivel gátlásosabb voltam. Időközben aztán észrevettem, hogy itt a kutyát sem érdekli, hogy egy anya éppen nyilvánosan eteti a gyerekét, tényleg egy pillantásra sem méltatja senki a jelenetet.

Éppen ezért most nem különösebben érdekel, hogy éppen hol vagyunk, ha a baba megéhezik. Az elmúlt 5 hétben körbeszoptattam Zágrábot – játszótéren, parkolóban, kávézóban, játszóházban, parkban, villamoson, nagykövetségen, orvosnál…ahol éppen elkapta a gyereket az éhség.

Ha a bivalykifutó mellett, akkor ott.

A szerdai családi kiruccanás összességében nagyon jól sikerült, a baba kapott egy különleges belépőt is, hogy mindig emlékezzünk az első állatkerti látogatására, de a nagylányunkban is mély nyomot hagyott a kirándulás.

Hazafelé menet a férjem rádudált egy a sávok között veszettül cikázó autósra, mire a Nagy megkérdezte tőle, hogy miért csinálta ezt. A még mindig eléggé ideges apja igyekezett szalonképes választ adni: „azért, mert a bácsi úgy vezet, mint egy vadállat!”

Ezt hallva a lányunknak felcsillant a szeme: „igen, mint egy víziló!”

Nem hiszem, hogy pont a víziló lenne az utak réme, de egye fene, most az egyszer elfogadjuk.

Mivel a Nagy már három teljes hete nem volt egyáltalán bölcsiben, csütörtökön és pénteken mindenképpen szerettük volna, ha benn tölti a napot, hogy ne szokjon el teljesen az intézménytől mire szeptember elején kezdődik az óvoda.

Szerencsére ő is nagyon izgatott volt, várta, hogy mehessen és együtt találgattuk, hogy vajon melyik kis barátja lesz benn a csoportban és melyik óvónéni fogja reggel fogadni.

Az már csak hab volt a tortán, hogy végre beválthattam a Nagynak még terhesen tett ígéretemet és együtt sétáltunk a babával hármasban a bölcsibe mindkét reggel.

Rendkívül fontosnak érezte magát, hogy ő tolhatta a babakocsit és minden szembejövő felnőttnek büszkén prezentálta a kishúgát.

Hetek óta nagyon el vagyok kényeztetve, hogy a férjem is itthon van velünk, így aztán én is kíváncsian keltem útra egyedül a két gyerekkel egyszerre, már csak azért is, hogy megtapasztaljam, hogy ősszel hogyan fogom tudni a leghatékonyabban kivitelezni a reggeli logisztikát egyedül.

Azt kell mondjam, hogy a Nagy most is kellemes meglepetést okozott. Nagyon udvarias és elképesztően szófogadó volt, semmit nem kellett egynél többször elmondani, minden szabályt betartott, egyáltalán nem nehezítette meg a dolgomat azzal, hogy őt kelljen reguláznom vagy őrá kelljen extrán figyelnem.

Itthon is remekül tudunk hármasban együtt létezni, nem féltékeny a Kicsire, nem várja el, hogy csapot-papot eldobjak, ha ő szeretne valamit, szépen kivárja a sorát, pedig nyilván mindig akkor van szüksége asszisztenciára, amikor éppen szoptatok vagy altatok.

Szerencsére nem lehetetlen a multitasking, én is fejlődöm ezen a téren – már egy csomó dolgot tudok fél kézzel csinálni!

Szoptatás közben szuperül lehet a Naggyal kirakózni, dinót festeni, gyöngyöt fűzni, színezni, mesét olvasni…, így nincs szükségem arra, hogy a babával kettesben legyünk, nem zavaró, hogy ő is odakuckózik mellénk, miközben a Kicsi eszik.

Olyan jól beleszoktunk a kétgyerekes létbe, hogy egészen hihetetlen, hogy már 5 hét eltelt a szülés óta, tényleg villámgyorsan tellik az idő.

Pénteken már kénytelen voltam időpontot foglalni a nőgyógyászhoz a 6 hetes kontrollra és gyermekklinikára is a baba csípőultrahangjára.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Annak egyértelműen örülök, hogy végre mehetek a dokihoz szülés utáni kontrollra, mert már hetek óta nagyon be vagyok sózva. Ennyi kihagyás után borzasztóan vágyom a testmozgásra, szeretnék fokozatosan újra elkezdeni edzeni, arról nem is beszélve, hogy a szex is elég rendesen hiányzik 1,5 hónap cölibátus után.

Az viszont egy kicsit elszomorít, hogy ilyen szélsebesen telnek a napjaink. A Kicsi már több, mint 5 kiló, pár hónap és kúszni-mászni-járni fog, már nem az pihe-puha, tejillatú, hurkás kisbaba lesz, mint amilyen most – és tudom, hogy akármennyire aranyos is a totyogós korszak, azért hiányolni fogom az újszülött hónapokat.

A férjemen is látom, hogy igyekszik memorizálni ezeket a napokat és az emlékezetébe vésni a „babás dolgokat”.

Az ő gyengéje egyértelműen a jellegzetes babaillat, folyamatosan szagolgatja a Kicsi feje búbját és sóhajtozik, hogy „ez olyan hamar elmúlik”.

Amikor legutóbb rajtakaptam, hogy már megint a kiságyban békésen alvó gyerek fejét szaglássza, akkor ismét nekikezdett a babaszagos monológjának:

„Miért nem csinálnak ilyen illatú parfümöt? Látom magam előtt a reklámját: kéjesen betipeg a képbe egy nő, tűsarkúban és szoptatós melltartóban, majd ringó csípővel odasétál a kamerához és karcos hangon belebúgja: Dolce & Gabbana. Baby.

Kirobbanó siker lenne!”

Salty