Hétfőn reggel rögtön a kötelező bürökráciával indítottuk a hetet. Aznap délelőttre kaptunk időpontot a helyi magyar nagykövetségre, hogy megigényeljük a Kicsi anyakönyvi kivonatát.

Persze a folyamat nem csak abból áll, hogy bemegyünk és leadjuk a kérelmet – előtte ki kellett itthon töltenem 3 különböző, sokoldalas dokumentumot és el kellett emailben küldenem 11 személyes irat másolatát.

Nem fér a fejembe, hogy miért ennyire körülményes az egész procedúra, miért kell 47-szer ráírnom a személyi igazolványom számát ugyanarra a papírra, miért kell huszadjára is elküldenem a házassági anyakönyvi kivonatunkat, amikor az összes kérvényezett okirat másolata már a birtokukban van (a nagyrészüket ráadásul ők maguk állították ki).

Még szerencse, hogy minden iratunkat digitálisan is rendszerezzük, így nem tartott sokáig a beszkennelt verziók előkerítése, de ettől függetlenül idegesítő, hogy ugyanazokat a köröket kell századjára is lefutni.

Pláne, hogy egyetlen ügyintézővel vagyok állandó kapcsolatban évek óta. Emlékszik is ránk, csicseregve fogadott minket hétfőn reggel is: „Önök már ismerik itt nálunk a járást, már régi ügyfelek!”

Aha, biztosan azért kellett már legalább tucatszor benyújtanom a személyi igazolványom másolatát.

Még nem jöttem rá, hogy direkt szivatják magukat (és ezáltal minket is), vagy csak tényleg senkinek nem jutott eszébe, hogy valahová elmentsék a korábban bekért adatokat.

Miután lenyilatkoztunk mindent – azt is, hogy a 3 hetes gyerekem családi állapota egyedülálló – elküldték a kérelmünket. Most már csak 4-6 hónapot kell várnunk a magyar anyakönyvre, hogy annak birtokában a magyar szeméyi igazolványát is meg tudjuk majd csináltatni.

Szerencsére csak a délelőttünk ment rá az ügyintézésre, mert délután neki kellett kezdenem a nagylányom holmijait összecsomagolni a kedden kezdődő nyaralásához.

Még az év elején foglaltunk le egy tengerparti, családbarát szállodában egy teljes hetet all inclusive ellátással, mert anyósomék mindenképpen el akarták vinni nyaralni.

Mi idén a baba miatt valószínűleg nem tudunk hosszabban üdülni (bár tervezünk pár napot beszorítani augusztus végén), de őt nem akartuk megfosztani attól, hogy kipancsolja magát, ráadásul Bakáék is már hónapok óta nyúztak minket, hogy ők nagyon szeretnének vele együtt menni.

A költségeket persze mi álltuk, egy kicsit ez a mi ajándékunk is volt a nagyszülőknek, amiért annyi segítséget kapunk tőlük évközben és tényleg mindig mindenben tudunk rájuk számítani.

Tudtuk, hogy a gyerek jó helyen, biztonságban lesz és nagyon jól fogja érezni magát, de azért nehéz szívvel hajtogattam a bőröndbe a kis ruháit, mert mégiscsak ez a leghosszabb idő, amit valaha a szülei nélkül tölt.

Ő persze vibrált az izgalomtól már napokkal az indulás előtt, számolta, hogy hányat kell még aludni, mire végre jönnek érte Bakáék és mennek együtt a tengerhez. Kedden reggel az úszószemüvegével a fején ébresztett minket, miközben hárompercenként megkérdezte, hogy mikor mehet már pancsolni.

A nagy izgalom közepette reggel azért még rászántuk az időt, hogy együtt átnézzük, hogy mi hol van a bőröndben és gondosan elcsomagoltuk az alvóspajti bárányát is.

Amikor anyósomék végre megérkeztek, szinte tépte fel az autó hátsó ajtaját és mászott be a gyerekülésbe, hogy minél hamarabb útra kelhessenek.

Bevallom, én egy kicsit megkönnyeztem a búcsút, de nagyon örülök neki, hogy ennyire szívesen, jókedvűen megy nélkülünk is nyaralni és hogy a nagyszülők is ennyire készségesen vállalják több napra is az unokázást.

Őszintén szólva nem is tudom, hogy ki várta a legjobban az utazást – a gyerek vagy Baka és Deda.

A lányom mindenesetre annyira felspanolta magát reggel, hogy hiába a viszonylag nyugodt éjszaka, így is kidőlt és elaludt az autóban már 11-kor. 

Annyira hihetetlen, hogy már ilyen nagylány, hogy el lehet engedni nélkülünk nyaralni. Ősszel már óvodás lesz basszus és még csak most született! Mikor nőtt meg ennyire?

Hármasban maradtunk itthon a férjemmel és a babával. Annyira idilli és harmonikus most az életünk, hogy szinte várom, hogy mikor üt be a krach, mert olyan nincs, hogy minden ennyire egyszerű és nyugalmas.

Semmi nem zavar az újszülött körül. Sem az éjszakázás, sem a sírás, sem a hasfájós epizódok. Olyan érzésem van, mintha mindig is itt lett volna, annyira magától értetődően csatlakozott a kis családunkhoz.

Az elmúlt hetekben úgy tűnik, hogy kialakult az éjszakai menetrenünk is. Nagyjából este 10 – fél 11 körül megyünk együtt aludni, és szinte percre pontosan hajnali 2-kor és 5-kor ébred enni.

Napközben egyre többet van ébren, olyankor többnyire csak ölelgetjük és gyönyörködünk benne, de azért arra is szánunk időt, hogy sok időt töltsön hason, hogy megerősödjenek a nyaki és a háti izmai is.

Nagyon szívós, jókötésű kisbaba, hasra fektetve vagy a mellkasunkhoz emelve már percekig tartja egyedül a fejét, pedig még éppencsak egy hónapos. Még a nagylányom is csak 6-7 hetes kora körül kezdte hosszabb ideig emelni a fejét, pedig ő a koránál mindig sokkal előrébb járt a mozgásfejlődésben.

A súlya is nagyon megugrott, szombaton az egy hónapos mérlegelésen már 4650 grammot olvastunk le a kijelzőről. Ez azt jelenti, hogy a születési súlyához képest az elmúlt egy hónapban 1260 grammot szedett magára a kis bukta!

A fentieknek köszönhetően már pelenkában is szintet léptünk, már a kettes méretű csomagot vettem le a polcról a heti drogériakörútunkon. Súlyban igazából még elég lenne neki az egyes is, de úgy kikerekedett, hogy a combján már eléggé szorult a hurok, így kézenfekvő volt, hogy átváltunk a nagyobbra.

Gondolkoztam is rajta, hogy lehet, hogy nem vettem észre az első növekedési ugrást, amikor többet evett és jobban gyarapodott a súlya, de aztán arra jutottam, hogy ennek a gyereknek az egész eddigi élete egy nagy növekedési ugrás.

Meg is jegyeztünk a férjemmel, hogy két egyforma újszülött után kijelenthetjük, hogy a mi kettőnk kombinációjából ilyen babák lesznek. A testalkatunkhoz képest méhen belül kicsik, de ahogy szabad levegőt érnek, felpuffadnak, mint a leveles tészta 180 fokon és szinte napok alatt behozzák a lemaradásukat.

A Kicsi ugyan villámgyorsan növekszik és hízik, cserébe én viszont semmit nem fogytam hetek óta. Jó, azzal nem lehet vádolni, hogy korlátoznám magam a étkezésben, megeszek mindent, amit kívánok (és lassabb nálam), de akkor is durva, hogy még grammok sem mentek eddig le.

A nagylányommal a szülés után kétnaponta fogytam egy teljes kilót, 6 hetes korában, nulla energiabefektetéssel már a „lánykori” súlyommal mérlegeltem – pedig a szoptatáson kívül semmit mást nem tettem a fogyásért.

Hiába szoptatok most is intenzíven, most sokkal nehezebben megy a dolog. Lehet, hogy az az oka, hogy szimplán csak öregszem.

A férjem szokta szívni a véremet azzal a horvát mondással, hogy: „stara koka, masna juha” (avagy: öreg tyúkból lesz zsíros leves) – kár, hogy nekem a combom és nem a levesem zsíros!

Így egy hónappal a szülés után egyébként nem zavarna túlzottan a dolog, csak az a bosszantó, hogy a súlyfelesleg miatt még nem tudom a normál ruháim többségét hordani, szóval kénytelen vagyok egy ilyen furcsa, félig kismama stílusban öltözködni.

A terhescuccok sem mind optimálisak (nem is volt számottevő a kollekcióm), mert most arra is oda kell figyelnem, hogy tudjak szoptatni az adott outfitben, emiatt kb. 6 holmira szűkült az átmeneti ruhatáram.

Sebaj, legalább van motiváció, hogy lemenjen a felesleg.

Mondtam is a férjemnek, hogy őszre jó lenne lefogynom, mert a melegben még megoldom a köztes ruhatárat, de ahogy hűl az idő, könnyebb lenne, ha tudnám hordani a „régi” cuccaimat is.

Az ő forradalmi javaslata erre az volt, hogy „ugyan, majd veszünk neked egy jó hosszú kabátot, alatta meg majd azt hordassz, amit akarsz, nem látja senki. Az én ruháim legalább biztos jók lesznek rád!”

Inkább lefogyok, mint, hogy hosszú szatírkabátban járjak, viszont egy hordozós dzsekire mindenképpen szerettem volna beruházni, mielőtt beköszönt az ősz.

Remekül megszakértettem, hogy mennyire hasznos ez a ruhadarab és meggyőztem magam, hogy jó befektetés az a sima sötétkék parka, amit leértékelve találtam, mert mekkora királyság lesz, hogy ősszel nem kell majd a babakocsit hurcolászni, amikor viszem a Nagyot az új oviba.

A héten, a mi itthoni napjaink lassan, békésen teltek, elképesztően lusták voltunk mindannyian, rengeteget pihentünk és élveztük, hogy együtt vagyunk. Csak a nagylányunk hiányzik mindanyiónknak.

Még csak 5 napja nyaral, de olyan érzésünk van, mintha egy hónapja nem láttuk volna. Bakáék rendszeresen jelentkeznek, naponta többször is beszélünk telefonon vagy videóhívásban, de azért már nagyon várom, hogy élőben is magamhoz ölelhessem.

Mi is hiányzunk neki, de egyáltalán nem búslakodik, inkább csak az az egészséges hiányérzete van, hogy jó lenne, ha mi is ott lennénk vele. Telefonon többször is kérdezte, hogy nem szeretnénk-e odamenni és vele együtt pancsolni.

Ettől függetlenül nagyon jól érzi magát, a vízből alig lehet kicsalogatni – ha nem a tengerben fürdenek, akkor a hotel medencéjében ugrál a nagyapja karjaiba egymás után sokszázszor.

Természetesen az egész napos fürdőzés az egyes számú kedvenc, de ezt a listán szorosan követi a svédasztalos reggeli és vacsora.

Úgy számol be róla minden alkalommal, amikor beszélünk, mintha ez lenne a világ nyolcadik csodája és percekig sorolja, hogy mi mindenből evett és mennyire finom volt.

Nagyon örülök neki, hogy ennyire jó étvágya van, de azért abban igencsak reménykedem, hogy itthon ezentúl nem fog á la carte menüt kérni a reggeli mézes-vajas kenyér helyett.

Salty