2023.05.15. – 2023.05.21.

Ezen a héten teljesen begubóztunk a lakásba. Minden egyes nap szünet nélkül esett az eső, ha mennünk kellett valahová, akkor sasszemekkel figyeltük, hogy mikor esik „kevésbé”, hogy ki tudjunk menni az épületből.

A lassan 3 hete tartó folyamatos csapadék megtette a hatását, a fél ország víz alá került, több régióban is rendkívüli állapotot hirdettek. Horvátország vizekben nagyon gazdag területen fekszik, így rengeteg folyóparti település áll a legmagasabb készültségben, de több helyről már így is rekordközeli vízállásokat jelentettek és megkezdték a lakosok kitelepítését is.

Zágráb nincs olyan rossz helyzetben, mint a Kupa folyó mellett fekvő Karlovac (Károlyváros), de a Száva is kilépett a medréből és a hét közepére már a töltés alját mosta a víz.

A hosszan tartó bezártságtól a férjem és a gyerek elkezdtek megbolondulni, hétfő estére már full Monty Pythonban nyomták és különféle hülye járásokkal szórakoztattak engem és egymást is.

A következő napokban azért igyekeztünk elkerülni, hogy ennél is jobban begolyózzunk, próbáltunk pozitívan állni a dologhoz és elfoglalni magunkat olyan benti tevékenységekkel, amik egyébként a háttérbe szorulnának a játszóterezés és a szabadban való csavargás miatt.

A lányom legnagyobb örömére előtérbe került a kézműveskedés és az alkotómunka. Szinte minden délután festettünk, színeztünk, ragasztottunk, barkácsoltunk, így szerencsére egyikünknek sem volt hiányérzete, hogy valamiről lemaradunk és utólag azt tudom mondani, hogy mindannyiónknak jól esett, hogy napokig „össze voltunk zárva” a lakásban.

A baba is egyre gyakrabban kerül szóba, a lányom már nagyon várja, hogy találkozhasson a kistestvérével. Naponta többször előkerülnek a tesós könyvek és arról is sokat beszélgetünk, hogy milyen lesz, amikor már négyen leszünk. Mekkora lesz a baba? Hol fog aludni? Mit fog enni? Mivel fog játszani? Minden rendkívül érdekes.

A saját csecsemőkorára is nagyon kíváncsi, már ő maga is szokta kérni, hogy mutassak neki olyan képeket, amin ő is kisbaba, vagy videókat, hogy lássa, mit csinált 2-2,5 évvel ezelőtt.

Nagyon lelkesen ecseteli a bölcsiben is, hogy az ő kishúga még semmit nem fog tudni amikor kibújik anya pocakjából, de semmi gond, majd ő mindenre megtanítja.

A legújabb tudománya, hogy sikerült elsajátítania az egyedül hintázás művészetét. Már a nagyoknak való hintába ül bele, sőt miután megmutattam neki, hogy mikor kell kinyújtania és behajlítani a lábát, hogy hajtani tudja a szerkezetet, azóta szorgalmasan gyakorol és már meglepően jól megy neki önállóan is.

Már nem is engedi, hogy mi lökjük, nagyon büszke rá, hogy ő már tud egyedül hintázni és természetesen most ez a legelső tétel a prioritások listáján, amit majd meg fog tanítani a babának.

Úgy tűnik, hogy a „nagytesóvá válás” remekül alakul, de cserébe most megint előjött az altatás körüli hercehurca. Hetekkel ezelőtt írtam róla, hogy volt egy ilyen időszaka, amikor mindenféle csellel-trükkel igyekezett elodázni a ágyba fekvés idejét – akkor ez nyomtalanul, egyik napról a másikra elmúlt.

A héten megújult erővel tért vissza a dolog és az eltelt idő alatt fejlődött is a kis bestia eszköztára, egyre rafináltabb módszerekhez folyamodik, hogy ne kelljen még aludni mennie.

Az szerintem minden kisgyerekes szülőnek egyértelmű, hogy a világon senki nem szomjasabb annál a háromévesnél, akinek már legalább 20 perce ágyban kellene lennie. Mi anyák persze tudjuk, hogy az esti fektetés a kiszáradás legyakoribb kiváltó oka, de az éhhalállal is minden kétséget kizáróan összefüggésbe hozható. Számtalan jól dokumentált eset bizonyítja, hogy a pizsama viselése pillanatok alatt kiüríti a delikvensek gyomrát és létszükséglet, hogy azonnal táplálékhoz jussanak.

Ezek az igények azonban csak kispályás kifogások a lányom eheti produkciójához képest. Szerda este az hagyta el a száját, hogy: „anya, nekem most egy kicsit pihennem kell, mielőtt aludni megyek!” – majd leült a kis asztalkájához, egyenesbe állította a székét, elegánsan az asztallapra tette a kezeit maga előtt szépen összefonva és rezzenéstelen arccal, csendben ült ott 2-3 percig, amíg kellően „kipihente” magát alvás előtt.

Hihetetlen. Főleg az a része, hogy SOHA MÁSKOR nem érzi szükségét, hogy ilyenformán „pihenjen”, csak és kizárólag akkor, ha takarodó van.

Néha már egészen kihoz a sodromból az állandó nyüglődésével és elhagyja a számat egy-egy időtlen szülői mondat: „Nem fogom többször elmondani, nem vagyok papagáj!”

Mire a gyerek nemes egyszerűséggel válaszol, hogy: „De igen! Én meg pók vagyok!”

Erre már tényleg nem tud az ember lánya semmi okosat mondani, így én legalább azon igyekszem, hogy ne előtte röhögjek a nyomoromon.

A hétköznapi kihívások mellett a terhességgel szerencsére minden rendben, bár a múlt heti idegi fájdalom nem múlt el nyomtalanul. Nem érzem magam rosszul, nem fáj sehol, de azért jóval kényelmetlenebb most, mint 1-2 hete volt.

Jó-jó, tény, hogy még mindig egészen angyalian nézek ki, csak arra felhők mögül kikukucskáló, pufók fajtára kell gondolni, nem a Victoria Secret-esre.

Egészen a múlt hétig – kis túlzással – észre sem vettem, hogy terhes vagyok, de az elmúlt napokban azért már észrevehető, hogy nem esik jól az irodában sokáig egy helyben ülni, vagy hamarabb elfáradok, ha egész nap talpon vagyok, gyalogolok.

Ettől függetlenül nem panaszkodhatom, nagyon jól viseltem az elmúlt hónapokat és már tényleg csak az utolsó pár hetet kell kibírni. Csak lenne már egy kicsit jobb idő és állna el végre az eső!

Komolyan azon gondolkodtam, hogy így a terhesség végén most úgyis a baba tüdején dolgozom, lehet, hogy nem ártana szériatartozékként beépíteni egy pár kopoltyút is. Biztos, ami biztos. Ennyi csapadék mellett még hasznára is válhat, ha pár héten belül már egyedül kell megoldania a lélegzést.

Az íratlan beosztásunk szerint a nagylányom a hétvégét itthon töltötte volna, de Bakáék mindenképpen szerették volna, ha pénteken náluk alszik az unoka, mert jövő hét végén elutaznak és előtte még feltétlenül vele akartak tölteni 1-2 napot.

A szombat délelőtti programnak már jó előre utánanéztek, a helyi állatmenhely tartott jótékonysági rendezvényt az egyik városi parkban. Ide már mi is elkísértük őket a férjemmel, így ötösben néztük meg az örökbefogadásra váró jószágokat és hallgattuk meg a szervezők által előkészített műsort.

A mi kutyánk is ezen a menhelyen élt, mielőtt hozzánk költözött volna, így kötelességünknek éreztük, hogy támogassuk a munkájukat egy jelképes adománnyal. Különböző állatfigurás, állatos szóviccekkel kidekorált holmit bocsátottak áruba, hogy bevételt gyűjtsenek, ezek közül választottunk két kutyás pólót a lányunknak.

Ugyan a felhőzet felszakadozott és az eső elállt a hét utolsó napjaira, de sajnos az elmúlt hetek időjárása így is megakadályozott, hogy a korábbi évekhez hasonlóan haladjak a késő tavaszi-nyári tennivalóimmal. Én mindig május elején-közepén nyitom meg a befőzőszezont, ekkor virágzik a bodza és már évek óta rendszeresen főzök belőle bodzaszörpöt.

A receptet még anyósomtól kaptam a kapcsolatunk elején, de az azóta eltelt időben egyértelműen én vettem át a stafétát a család szörpellátását illetően.

Nálunk is jól fogy a hűsítő itóka – a gyerek jó minőségű gyümölcsleveken és vízen kívül csak házi bodzaszörpöt kap – de a családban mindenki nagyon szereti és ajándékba is gyakran szoktunk belőle adni, így aztán rendre 30-35 litereket szoktam nagyüzemileg készíteni.

Idén már két hete kinyíltak az első virágok, viszont sajnos az eső elmosta a legtöbbjüket – a sárga virágpor nélkül pedig ízetlen lenne a szörp, így kénytelen voltam várni a megfelelő pillanatra, hogy elindulhassak bodzát szüretelni.

A hét végére még nem volt maradéktalanul jó idő, de legalább már többé-kevésbé felszáradt mindenhol a csapadék, így arra jutottam, hogy nem halogatom tovább a dolgot, már így is nagyon a vége felé járunk a bodza virágzásának.

Sajnos a legtöbb lelőhelyemet tavaly óta építési területnek minősítették és az árvíz miatt még mindig mocsaras Száva-parti bokrok sem jöhettek szóba, így új forrás után kellett néznem.

Szép emlékként jut eszembe, hogy 3 éve ilyenkor is nagy hassal döcögtem a bodzabokrok között, majd rá egy évre már a 11 hónapos nagylányomat is vittem magammal a háti hordozóban. Az ezt követő években pedig már ketten egymás mellett sétálva szüreteltük a szörpnek való növényeket.

Idén ismét pocakosan takarítottam be a legszebb fehér virágokat, de már alig várom a jövő májust, amikor már a két lányommal fogunk együtt menni bodzát gyűjteni.

Remélem felnőve folytatják majd a tradíciót és ők is jó szívvel fognak visszagondolni azokra az évekre, amikor közösen munkálkodtunk a szörp készítésén.

Salty