2023.03.13. – 2023.03.19.

Ahogyan az a múlt hétvégi előrejelzés alapján várható volt, valóban borzasztó hétnek néztünk elébe. Nagyon nehezen vettem rá magam, hogy nekikezdjek ennek a bejegyzésnek és most, amikor már túl vagyunk a viharon, újra felelevenítsem az elmúlt napok eseményeit, de igyekszem pár gondolatban összefoglalni, hogy mi történt.

Vasárnap délutántól kezdve gyakorlatilag folyamatosan 40 fokos láza volt a lányomnak 3-4 órás megszakításokkal, mert maximum ennyi ideig hatott az a lázcsillapító, amit egyébként 8 óránként adhatnék neki.

Hétfő reggel még optimista voltam, nem hívtuk ébredés után rögtön a gyerekorvost, hátha megint csak egy 2-3 napos betegségben lesz részünk, ami olyan gyorsan múlik majd el, mint ahogy kialakult.

Nem kellett azonban sok időnek eltelnie, már aznap elég rendesen megijedtem, amikor az eddig mindig megbízható és tökéletesen működő Nurofen szirup is csak maximum 3 órára tudta enyhíteni az extrém lázat.

Kisebb korában sikerrel alkalmaztuk a paracetamolos kúpot is, volt is belőle itthon a hűtőben, de a székletvisszatartási gondjai miatt nem mertem bevállalni, hogy ráteszek még egy lapáttal a nyűgös, elesett állapotára a kúppal.

Meggyőztem magam, hogy a kúp ráadásul a sokkal kisebb testsúlyú babáknak ideális, így valószínűleg nem is használna, ha már a sokkal erősebb Nurofen is csődöt mondott.

Ezek után nem akartam tovább halogatni, hogy jelentkezzünk az orvosnál, ha másért nem is, legalább valami alternatív hatóanyagú lázcsillapítóért, amit az otthon meglévőkkel tudok váltásban adni.

A doki beszámolója alapján kiderült, hogy nem egyedi a problémánk, rengeteg szülő számol be szinte azonos tünetekről és az eddigi tapasztalatok alapján súlyosabb lefolyású a betegség, mint a szokásos bölcsis-ovis, pár napos nyavalyák.

Abban maradtunk, hogy felír egy paracetamolos lázcsillapító szirupot és ad beutalót vér- és vizeletvizsgálatra. Megbeszéltük, hogy elmegyünk a laborba már rögtön kedden reggel, hogy a délutáni rendelésre elkészüljenek az eredmények és másnap találkozunk 17-18:30 között.

Az első hétköznap után már elég jól körvonalazódott, hogy nem fogok tudni otthonról 8 órában dolgozni. A lányom, ha magas láza van, akkor nem alszik sokkal többet, mint egyébként, csak rendkívül elesett, igényli a folyamatos kontaktot, azt szeretné, hogy legyünk ott vele, simogassuk, ölelkezzünk, „vigyázzunk rá”. Egyértelmű, hogy amikor ilyen állapotban van, akkor az a prioritás, hogy az ő szenvedésén enyhítsek. Ha ez azt jelenti, hogy minden ébren töltött pillanatában mellette kell feküdnöm, akkor azt fogom csinálni.

Átgondoltam a helyzetet és arra jutottam, hogy az a legegyszerűbb, ha nem próbálkozom a lehetetlennel, hanem inkább bedobom a törölközőt és felszabadítok néhány órát a napjaimból. Szerencsére a munkahelyem nagyon megértő a kisgyerekes szülői lét velejáróival kapcsolatban, így abban maradtunk, hogy a héten minden napra fél nap szabadságot veszek ki, mert 4 óránál több produktív munkavégzést fizikailag nem tudok kivitelezni.

Kedden ez a megoldás is megoldhatatlannak tűnt, mert a laborba és az orvoshoz is kellett mennünk és autó nélkül ez jóval több időt vett volna igénybe, mint amennyit munka mellett rá tudtam volna fordítani, így aznapra szabadnapot vettem ki.

Hétfő délután, a gyerek állapotáról szóló beszámolómat hallgatva, a férjem is feladta az irodai munkavégzést. Őt nagyon megviselni, ha a lányunk beteg, nem is igazán tudott a munkájára koncentrálni, mert benn egyfolytában azon járt az esze, hogy mi történik otthon, hogy vagyunk és van-e valami változás. Így aztán ő is szólt a főnökeinek, hogy a következő pár napban home office-ban fog dolgozni, mert keze-lába remeg az idegességtől, stresszeli, hogy nem tudja, hogy mi van a gyerekkel.  

A hirtelen jött vészhelyzetben enni is elfelejtettünk, hétfőn este fél hatkor vettük észre a férjemmel, hogy aznap még nem is ettünk semmit. Kedden legalább már volt valamennyi étvágyunk, de biztos felkerültünk valahol, valamilyen szégyenfalra, hogy a fagyasztó mélyéről előtúrt dínós nuggets volt az ebédünk – hiába, túlságosan megvisel minket, ha ennyire beteg a gyerek.

Így visszatekintve egyértelmű, hogy a hétfő-kedd volt a csúcspont, mindkét nap borzasztó állapotban volt a csemete. Percekre sem lehetett egyedül hagyni, annyira igényelte a közelségünket. Együtt feküdtünk a kanapén a nappaliban, együtt déleltünk, simogattuk, valamelyikünk folyamatosan mellette volt.

Az első 3 nap alatt összesen aludtam 8 órát, mert éjjel sem mertem állandó felügyelet nélkül hagyni, pláne miután kiderült, hogy a lázcsillapítóra sem számíthatunk pár óránál hosszabb ideig. Biztosan mindenki átélte már azt a helyzetet, amit én ezekben a napokban. Amikor a szirup beadása után számolgattam, hogy mikorra fog kimenni a hatása, hány órára állítsam éjszaka az ébresztőt, hogy észrevegyem, ha megint nagyon felmegy a láza, majd az újabb adag lázcsillapító után maradjak ébren még 1-1,5 óráig, amíg lemegy annyira a testhőmérséklete, hogy már nem félek elaludni.

A szívem szakadt meg, hogy az én tűzrőlpattant, cserfes kis lányom annyira elesett és törékeny, hogy napokig minden egyes korty vízért vagy gyümölcsléért meg kell küzdenünk. Folyamatosan keresi a komfortot, dugja forró kis arcát a nyakamhoz, legszívesebben bebújna a bőröm alá, várja, hogy segítsek rajta, hogy megoldjam minden problémáját és enyhítsem minden fájdalmát.

Sajnos az anyák sem mindenhatóak, kénytelenek voltunk mi is kivárni, hogy az idő meggyógyítsa és a kis szervezete leküzdje a betegséget.

Mondanom sem kell, hogy vizeletmintát nem tudtunk tőle gyűjteni. Szívszaggató zokogásba kezdett, amint megemlítettem a bilit, mint lehetőséget, a felragasztható vizeletgyűjtőhöz pedig már túl nagy, pár percnél tovább nem tűrte meg magán a szerkezetet. Az már csak hab a tortán, hogy annyival kevesebb folyadékot fogyasztott, hogy szerencsésnek éreztük magunkat, ha napi 1-2 pisis pelust sikerült produkálnia, így nem túl sok lehetőségünk volt próbálkozni sem.

Vizeletet ugyan nem tudtunk a laborba leadni, de a vérvételre mindenképpen elmentünk. Csak pár percet várakoztunk, addig az ujjbegyeit kellett masszíroznom, aztán szerencsére gyorsan és hatékonyan sikerült elegendő mintát venniük, így mehettünk haza pihenni.

Kedden délután a gyerekorvos a vérkép és a fizikai vizsgálat alapján antibiotikumot írt fel neki, amit a következő 7 napban, 8 óránként kell adagolnunk. Ez az első alkalom, hogy antibiotikumot kapott, kicsit tartottam is tőle, hogy nehézkes lesz rávenni, hogy beszedje, de szerencsére a félelmeim alaptalannak bizonyultak, mert a szirup a neonrózsaszín színével és a rágógumi ízével igazán elnyerte a gyerek tetszését.

Az első 4 adag után, szerdán délutánra már hőemelkedése sem volt és a lehelletén sem éreztem a tovább a „betegség szagát”.

Csütörtök reggel kimondottan örültem, hogy az a legnagyobb bajom, hogy 4:30-kor hová dugjam el a kismotort meg a zenélő bizbaszokat, hogy legalább a szomszédok tudjanak aludni, ha mi már ébren vagyunk. Aznap végre tisztességesen meg tudtam fürdetni a négy napos macskamosdás után.

Még reggel 6 óra sem volt, amikor együtt bemásztunk a kádba a nyakig érő illatos habfelhők közé és tetőtől talpig lecsutakoltam a kis beteget. Az elmúlt pár hétben minden nap az apjával fürdött, így érdeklődéssel figyelte a folyamatosan változó testemet és nem mulasztotta el megjegyezni, hogy „anya, neked olyan nagy a cicid, hogy megijedtem tőle”. Ismerem az érzést, kismókus.

Mivel a hét végéig továbbra is csak napi 4 órát kellett dolgoznom, így kihasználtam a felszabadult időt, hogy alaposan kitakarítsam a lakást és száműzzem a betegség összes maradékát.

Hét közben értelemszerűen nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy tisztaság legyen, se időnk, se energiánk nem volt hozzá. Ha mindannyian itthon vagyunk, amúgy is kb. olyan érzés rendet rakni, mintha egy tornádó mellett gereblyéznénk, így villámgyorsan a prioritási lista aljára csúszott a dolog.

Csütörtökön viszont mindent kimostam, azt is, ami nem is a miénk. Az összes ágyneműt, törölközőt, plédeket, a kanapé párnáinak a huzatát…a fürdőszobába alig lehetett bemenni a sok szennyestől.

Hogy jobban haladjon a dolog, csak azokat a holmikat tettem a szárítóba, amire a napokban szükség lesz, minden mást kiterítettem. Nem mondom, hogy elfért, mert baromira láb alatt volt a sok száradó ruha, de legalább kiürült a szennyeskosár és finom öblítőillat terjengett az egész lakásban.

Péntek délelőttre padlótól plafonig mindent kipucoltam. Az ÁNTSZ összes dolgozója jöhet hozzánk a földről enni, csak gyorsan rágjanak, mert ez az állapot jóindulattal is átmeneti, 5 percnél tovább soha nem áll fenn.

A hét utolsó munkanapján helyeközel gyógyultnak tudtam nyilvánítani a gyereket. Aznap már értékelhető mennyiséget is evett, aminek külön örültem, mert a pár napos étvágytalanság és az akaratlan koplalás miatt több, mint fél kilót fogyott, így már a 11,5 kg-t sem érte el.

Igaz, hogy a nagy lakoma egy szelet vajas-mézes kenyeret jelentett, de ezt is sikernek könyveltük el. Mindenáron velem együtt akart enni, de sajnos ez az egyik olyan étel, amit egyszerűen ki nem állhatok. Elrendezte szépen a tányérokat az asztalon és az egyik fél szelet kenyeret nekem készítette oda. Próbáltam nagyon tapintatosan fogalmazni és finoman megmondani neki, hogy én ezt nem igazán szeretem. Ez volt az a pillanat, amikor visszanyalt a fagyi és a kis bestia megjegyezte, hogy: „de anya, egy falatot meg kell kóstolni!”

Szombat délelőttre már visszatért a szokásos eleven állapotába és láthatóan kezdett belebolondulni az egész heti háziőrizetbe. Aznap reggel a fejébe vette, hogy most a kutya beteg. Szegénynek szigorúan egy helyben kellett feküdnie és még a fejét is letakarta, mint valami ravatalon, hogy „hamar meggyógyuljon”.

Még szerencse, hogy az eb olyan jámbor, hogy bármit eltűr, szerintem titkon élvezi is, ha a gyerek vele foglalkozik, akkor is ha ez éppen azt jelenti, hogy a földön fekve rénszarvast kell imitálnia, miközben a kétlábú démon a hátán ül és a fülével irányítja a „szánt”.

A hétvége szerencsére napos, kellemesen langyos időt tartogatott számunkra, így igyekeztünk minél több időt a szabadban tölteni, hogy ledolgozzuk a gyerek rekordsebességgel újratermelődő és a négy fal között már tarthatatlan energiáit.

Olyan jó volt látni, hogy megállás nélkül szalad-mászik-ugrál-csúszik minden rendelkezésre álló eszközön a játszótéren! Nagyon megviselt fizikailag és érzelmileg is ez a hét, de éreztem, hogy helyrebillen a lelki békém attól, hogy újra nevetve, egészségesen élvezi a szabadban töltött időt.

Még arra is rávett, hogy én is beleüljek bele a hintába, mindenáron ő akart engem lökni. Nem értettem, hogy miért erőszakoskodik ennyire, próbáltam megmagyarázni, hogy én túl nagy vagyok ehhez a játékhoz, de nem hagyta annyiban: „akkor a kisbaba hogy fog hintázni?”

Vasárnap már úgy készülődtünk a következő hétre, mint általában. Végre a gyerek is jóízűen vacsorázott, sőt, a főtt étel elpusztítása után bejelentette, hogy szeretne desszertet is kapni. „Anya, kérek szépen meglepetést (édességet), de előbb megyek, el kell pakolnom a játékaimat!”

Ha így folytatja a saját nevelését, előbb-utóbb tényleg semmi dolgunk nem lesz!

A szokásos esti rutin után lefektettük a gyereket, én pedig beültem egy kádnyi illatos fürdővízbe két nagy kanál jégkrémmel és azon gondolkoztam, hogy mennyire jó érzés, hogy túl vagyunk ezen a héten. Másnaptól minden visszatér a normális kerékvágásba és szerencsére magunk mögött tudhatjuk ezt a hetet lázastól, gyógyszerestől, orvosostól és remélhetőleg elfelejthetjük a betegségeket, legalább az őszi-téli szezon kezdetéig.

Salty