2023.03.06. – 2023.03.12.

Lehet, hogy megérkezett a tavasz? A héten már többször is volt 15-18 fok napközben, olyan verőfényes napsütéssel, hogy minden egyes sugara melengette az ember bőrét. Nagyon szeretek ilyenkor itthonról dolgozni, olyan jól esik ebédszünetben hosszabb sétákra menni a kutyával a közeli mezőre. 

A jó időre való tekintettel, a héten már a lányom is lefejthette a lábáról a csizmát és hónapok óta először félcipőt vehetett fel reggel. Természetesen ő akarta kiválasztani a szerencsés lábbelit és rögtön egy olyan pár mellett döntött, ami már ránézésre is annyira kicsi, hogy abban is kételkedtem, hogy egyáltalán bele tudja-e dugni a lábfejét. 

Annyira ragaszkodott hozzá (de anya, nekem ez nagyon tetszik!), hogy nem akartam elvenni tőle és ezzel elrontani a hangulatát, de azért megjegyeztem, hogy ez a cipő már nagyon szűk lesz a lábára. Nem is sikerült felvennie, de így legalább belátta, hogy tényleg nem tud ebben menni és nagylelkűen ki is jelentette, hogy: “semmi baj, odaadjuk a kisbabának”. 

Én persze hormongőzben úszva olvadoztam, hogy “jajj, de aranyos”, de rögtön bele is taposott a túlérzelgős lelkembe, amikor visszatért a szobájából a fonalhajú babájával és komótosan elkezdte beleszuszakolni a cipőbe a textil lábait. Ja, hogy te erre a babára gondoltál? 

A szövetbabának természetesen velünk kellett tartania a bölcsibe (“nézd anya, most már van cipője, kimehet játszani”), de még az élő szövet gyerekre is fel kellett adnunk egy alkalmasabb lábbelit, mielőtt elindultunk.

A további méretproblémákat és az ezzel esetlegesen bevonzott hisztit elkerülendő, kompromisszumot kötöttünk. Én választom ki a cipőt, ő pedig felveheti egyedül. 

Általában egyébként is önállóan veszi fel-le minden topánkáját, így ezt nem éreztem akkora áldozatnak. 

Arra viszont nem gondoltam, hogy több hónap csizmás időszak után elfelejti, hogy melyik lába melyik, így aztán elsőre nem is sikerült a cipőt helyesen felvennie. 

Igyekeztem rávezetni a problémára: “kacsalábra vetted fel a cipődet, Mókuska!”

Lenézett a kérdéses lábbelire, összeráncolt homlokkal gondolkozott pár másodpercet, és megjegyezte: “dehát anya, az én lábamra vettem fel!”

A héten folytatódott a “matrica különkiadás”, a lányom továbbra is rendkívüli módon ragaszkodik a társaságomhoz.

Minden egyes este összebújva, zseblámpával olvastunk a takaró alatt, megnéztük újra a kistestvér ultrahangos képeit és sokat beszélgettünk arról is, hogy mi mindent fogunk majd együtt csinálni, ha megszületik a baba. 

Az egyik ilyen este – amikor különösen aktív volt a legkisebb családtag – egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogtam a kezét és a pocakomra tettem, hogy ő is érezhesse a mozgolódást. 

Türelmesen, mozdulatlanul várta, hogy mi fog történni, miközben próbáltam neki elmagyarázni, hogy a kisbaba most ébren van és rugdosódik, ha odatesszük a kezünket, akkor érezhetjük, ahogy mocorog. 

Az első nagyobb mozgást ő is érezte, rögtön abban a pillanatban felvillanyozódott a kis arca és csillogó szemmel jelentette be, hogy megrúgta a kisbaba a kezét. Ez akkora élmény volt neki, hogy azóta magától is gyakran jön tapogatózni és két kézzel húzza az apja praclijait is, hogy mindketten a hasamat fogdoshassák egy-egy kívülről is érezhető rúgás reményében. 

A szivárványos-vattacukros, babaváró hangulat a hét közepéig tartott, amikoris hivatalosak voltunk a szervízbe az autónkkal. Minden évben áprilisban kell vizsgáztatnunk a kocsit, erre készülve kértünk a hétre időpontot. 

Időközben azonban gyarapodott a szervízelendő tételek listája, ráadásul sajnos egy elég jelentős problémával. Még múlt héten gyulladt ki a műszerfalon az ad-blue folyadék alacsony szintjét jelző lámpa, de hiába töltöttük fel a tartályt a pereméig, nem akart vissza elaludni. 

Nem tudtuk, hogy csak azért világít a lámpa, mert jól esik neki, vagy tényleg úgy érzékeli az autó, hogy nincs benne a lötty, ezért igyekeztünk minél kevesebbet közlekedni és odatelefonáltunk a szervízbe is, hogy tudjanak róla, hogy ezt is meg kell majd nézniük. Látatlanban annyit mondtak, hogy háromféle kimenetele lehet a dolognak: vagy egy ingyenesen megoldható beállításról van szó, vagy egy 100 eurós alkatrészt kell cserélni vagy pedig egy 1500 eurós munkára van szükség, mert komplett új szenzort és tartályt kell beszerelni. 

Egyet találhattok, hogy melyik verzió vált valósággá. 

De ez még mind semmi! Miközben a férjem az alkatrészekhez szükséges megrendelőlapokat töltötte ki a szervízben, berontott az ajtón egy hófehérre sápadt fickó és emelt hangon körbekérdezett, hogy ki parkol odakinn ezzel és ezzel az autóval. Természetesen a mi kocsink volt a kérdéses jármű, a férjem vissza is kérdezett rögtön, hogy “mi történt?”

A magát látványosan nagyon rosszul érző srác elmondta neki, hogy mellénk parkolt le és miközben az autója tetejére szerelt kerékpártartóról szedte le a biciklijét, az kicsúszott a kezéből, ráesett a mi kocsinkra és sajnos elég nagy kár okozott. 

Ilyen már tényleg csak a filmekben van!

Az nem volt kérdés, hogy a vétkes vállalja a felelősséget és állja minden javíttatás költségét, de annyira nem vigasztal, hiszen ez még egy korrigálandó dolog, amivel kapcsolatosan intézkednünk kell. 

Ezek után nem volt értelme hazahozni az autót a szervízből amíg megérkeznek a rendelt alkatrészek, szóval most beláthatatlan ideig kocsi nélkül leszünk. 

Őszintén szólva, mióta gyerekünk van, időtakarékosságból a könnyebbik végét fogjuk meg a családi logisztikának, többnyire autóval járunk és bizony eléggé elkényelmesedtünk. 

Mondtam is a férjemnek, hogy jót fog tenni nekünk is egy kicsit, hogy lelassulunk, nem lesz minden percek alatt elérhető, még ha egy ideig körülményesek is lesznek a napjaink. 

Tény, hogy jóval több tervezést igényel így a legegyszerűbb kiruccanás is, de szerencsére a jó idő beköszöntével sokkal kellemesebb gyalogosan intézni, amit lehet. 

Mivel a kocsi a szervízben maradt letétben, ezért át kellett terveznem a héten esedékes laborlátogatásomat is a cukorterhelésre. 

Péntekre fél nap szabit vettem ki, hogy tömegközlekedéssel is békésen meg tudjam járni az utat oda-vissza és ne kelljen azon aggodalmaskodnom, hogy mennyit fogok késni a munkaidőm kezdetéhez képest. 

Szinte sosem eszem már este hat után, mert nem esik jól, így a rákészülés nem volt probléma, de aznap persze, hogy olyan farkaséhesen ébredtem fel, hogy kimondottan izgatottan vártam, hogy végre magamba tölthessem azt az ipari mennyiségű cukrot. 

Így másodjára, már rutinos kismamaként vittem a frissen facsart citromlevet is a féldecis csavaros kifli üvegében, mint egy tisztességes hobbi-alkoholista, csak hogy még jobban kiélvezhessem kora reggel az SZTK gasztronómiai csodáit. 

Mivel most nem magánrendelésre járok és nincs beépített emberem a szülészeti klinikán, ezért a mezei, a háziorvosom körzetébe tartozó laborba kaptam beutalót. Nem először jártam már itt, tudtam, hogy mire számíthatok, így ennek megfelelően készültem és igyekeztem láthatóan terhesnek öltözni.

Benn a rendelő épületében összesen 8-10 szék van az egyébként is szűkös váróteremben kikészítve, ezért az a szokás, hogy a vérvételre váró népek kinn az utcán várakoznak, amíg nem szólítják őket az ajtó előtti kis dobozba leadott TAJ-kártyák alapján. 

Nem szoktam az állapotommal visszaélni, de olyan sokan vártak már reggel 7-kor is, hogy annak nem láttam értelmét, hogy már az éhgyomri vért is leghamarabb 8 óra után vegyék le. Odaslattyogtam hát az éppen sorra kerülő páciensek neveit az ajtóból heroldként kiabáló nővérhez és elmondtam, hogy terhességi cukorterhelésre jöttem. Azonnal behívott és 5 percen belül már a székben ültem miközben aznap első alkalommal csapolták a véremet. 

A pontos idő feljegyzése után kiküldtek a váróba üldögélni, amíg elkészítik a koktélomat. 

Amíg a szülészeti klinikán állandó látvány a cukorterhelésre váró kismamák sora, addig az SZTK-ban igazi különlegességnek számítottam. 

A váróban két rendkívül öreg nénike között üldögéltem, amikor megérkezett a nővér a pohárral és a kezembe nyomta, hogy “fogyasszam egészséggel”. 

A nénik egy ideig próbálták leplezni a kíváncsiságukat, de aztán mégiscsak rákérdeztek, hogy én mit és miért kaptam inni, hol lehet kérni ilyen frissítőt.

Szájtátva hallgatták, amikor elmeséltem nekik, hogy milyen vizsgálatot csinálnak ezzel a módszerrel, aztán egymásra nézve megjegyezték, hogy milyen csuda dolgok vannak a mai világban, majd fogták a falnak támasztott görbebotjaikat, jó egészséget-könnyű szülést kívántak és kidöcögtek.

Én tudtam, hogy hosszú várakozásnak nézek még elébe, le is tettem a táskámat az ölemből, hogy minden látogatónak nyilvánvaló legyen, hogy terhes vagyok és nem bunkóságból foglalom életerős fiatalként a kevés szék egyikét. 

Az éhség és a mohón magamba töltött cukros víz sajnos megbosszulta magát és 20 perccel később már nem csak azért ültem, mert nem szabadott állnom. 

Szinte nyomon tudtam követni, ahogy emelkedik a vércukrom és minden egyes perccel egyre rosszabbul éreztem magam. Ahogy tudatosult bennem, hogy mi történik, persze rögtön rá is stresszeltem, hogy “legutóbb nem reagáltam így, valami biztos nincs rendben”, így már az idegeskedéstől és a saját magam által generált pániktól is levert a víz. 

Igyekeztem minél lassabban venni a levegőt és mantrázni magamban, hogy minden rendben van, de azért őszintén megkönnyebbültem, amikor 30-40 perc elteltével éreztem, hogy múlik a cukorkóma. 

Az eredményeket csak később fogom megtudni, de nagyon remélem, hogy ez nem jelent semmi rosszat, mert nagyon nem akarom, hogy diétára fogjanak. 

A hétvége sajnos megint betegséggel fogadott minket. A napközben még makkegészséges lányom szombat éjszaka szinte percenként köhögött keservesen, hosszú órákon keresztül, így már tudtam előre, hogy vasárnap semmi jóra nem számíthatunk.

A félelmeim be is igazolódtak, vasárnap reggel már lázasan ébredt és ahogy haladt előre a nap, úgy romlott az állapota, így nem volt kérdéses, hogy jövő héten többnyire itthon fogunk bandázni kettesben. Nem panaszkodom, nem igazán volt tisztességesen beteg az egész őszi-téli szezonban – néhány 1-2 napos nyavalyát leszámítva – úgy tűnik, hogy ez lesz az első (és remélem egy darabig az utolsó) olyan kórság, ami ténylegesen leteríti.

Ezt a posztot is vasárnap éjszaka, a sötét hálószobában alvó gyerek mellett, az ágy szélén kuporogva írom, miközben arra várok, hogy vajon megindul-e lefelé a 40 fokos láza, vagy készítsem inkább a lázcsillapító szirupot. Annyi biztos, hogy nem a legegyszerűbb hetünknek nézünk elébe, újra elő kell majd vennem a beteg gyerek-home office kombinációra kifejlesztett túlélési taktikáimat, de erről részletesebben majd a következő bejegyzésben írok.

Salty