2023.01.23. – 2023.01.29.

Így a 17. héten járva már nem tudtam tovább halogatni, hogy a munkahelyemen is elmondjam, hogy babát várok. Jó, igazából nem csak rajtam múlt, hogy idáig késett a dolog. A 12. heti ultrahangig semmiképpen nem akartam bejelenteni, az pont a karácsony előtti napokra esett, a két ünnep között mindenki szabadságon volt, január elején meg egy új projekt miatt folyamatosan úton volt a főnököm.

Lehet, hogy ódivatú vagyok, de az ilyen híreket mindenképpen személyesen szeretem megosztani, így hétfőn végre sikerült egy mindkettőnknek megfelelő, szabad órácskát találni. Nagyon más volt ez most, mint a legutóbbi terhességemnél az előző munkahelyemen. Az ügyvezető igazgató, két kamasz fiú apjaként őszintén örült nekünk és mivel a férjemet is ismeri, azt is hozzátette, hogy adjam át, hogy neki is gratulál az új akvizícióhoz. 🙂

Azt is megígértette velem, hogy ha megtudjuk a nemét, feltétlenül jelentkezzem, mert mindenképpen tudni szeretné, hogy fiú vagy lány érkezik hozzánk másodjára.

Őszintén reméltem, hogy csak a hét végéig kell várnunk a nagy leleplezésre, lélekben már készültem, hogy végre megtudjuk, mire számíthatunk. Csütörtökön délre volt időpontom, így délelőtt még tudtam pár órát itthonról dolgozni, mielőtt („nyitott bugyi” jeligére) kikupáltam magam és elindultam az SZTK-ba.

Eddig valószínűleg csak nem vettem észre vagy nem voltam eléggé figyelmes, hogy érezzem a baba mozgásait, mert egyszerűen olyan mértékben aktív, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy eddig sunyiban lapított.

Fészkelődik, pörög-forog, mint a búgócsiga – lemérni alig lehet -, ha így folytatja, mire a harmadik trimeszterbe érek, horgol magának egy mellényt köldökzsinórból.

Ezen a héten már az én irányomba se fogta vissza magát. Lehet, hogy eddig nem volt egyértelmű, hogy őt érzem, de most már olyan agresszíven adja a tudtomra, ha finomat ettem vagy egy-egy pozíció nem tetszik neki, hogy szabályosan összerezzenek.

Sajnos hiába a folyamatos ficergés, a lábait végig összezárva tartotta, még annál is kevesebbet láttunk, mint legutóbb, így még mindig nem tudjuk, hogy fiú vagy lány a kistesó.

A dokim is elszontyolodott, ő is várta már, hogy kiderüljön, de végső soron elmagyarázta, hogy a 16. hét körüli ultrahang vizuális szempontból sajnos nem a legjobb. Ahhoz már túl nagy a magzat, hogy vaginális ultrahangon keresztül rendesen lehessen látni, de a hasi ultrahang sem ideális még, mert a méhem még nem emelkedett ki teljesen a medencecsontból, nagyon lent helyezkedik el a baba. Hiába próbáltuk mindkét verzióval, nem tudtunk meg többet, úgyhogy – bár a türelem nem erősségem – kénytelen leszek félidőig várni, hogy megtudjuk a dolgot.

Az ultrahang ugyan nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de azért nem unatkoztunk itthon sem a héten.

A lányomat már egy ideje nagyon érdeklik a betűk, rendszeresen kéri, hogy mutassuk meg neki, hogy a neveinket hogy kell leírni, melyik betű hová kerül, több karaktert már önállóan is felismer. A saját nevének az összes betűjét és a sorrendjüket már egy ideje tudja, azóta bárhol, bármilyen feliratot lát, amiben van „M” betű, akkor azt ő úgy értelmezi, hogy az ő neve van odaírva.

Ha már ennyire egyértelműen kinyilatkoztatta az érdeklődését, igyekszünk a motivációját nem letörni és próbáljuk megismertetni új betűkkel is. Anyósomék beszereztek egy fa betűkészletet, amiből ha náluk van, akkor rendszeresen kiraknak olyan egyszerűbb szavakat, mint „mama”, „baba” és persze mindannyiunk neveit is.

Ezen a héten végre jutott időm, hogy elkészítsem neki a betűkártyákat, amit már egy ideje terveztem. A tavalyi bölcsis, házilag készült papírtortájából volt itthon egy kis maradék zöld és sárga karton, arra pont elegendő, hogy a magyar ábécé betűjeit felragasztgassam a hozzájuk tartozó illusztrációkkal.

Mióta odaadtam neki a készletet, azóta minden nap előkerül, érdeklődve figyeli, hogy melyik képhez melyik betű tartozik és sokszor hallom, ahogy magának is ismételgeti, hogy „cs, mint csiga”.

Ha így folytatjuk, még a végén hamarabb fog olvasni, mint a vécébe pisilni. Az egészen biztosan valami regionális rekord lenne.

Ezen a héten hivatalosan is megnyitottam a „fészekrakó” szezont. Egyelőre még csak fészkelődünk és tervezgetünk, de több átrendeznivaló is van a lakásban, hogy minden készen álljon az új családtag érkezésére.

Ennek szellemében, csütörtök este a férjem elment bevásárolni és hazaállított egy méretre vágatott autós-városos szőnyeggel. Régóta rágta már a fülem, hogy utálja a hálók közötti miniatűr hallban lévő szőnyeget, cseréljük le, és mennyire menő lenne, ha utcamintásat vennénk, amin a gyerek tudna autózni.

Ellenálltam az utolsó pillanatig, mert nekem teljesen jó volt az eddigi szőnyegünk is, ha meg autósban gondolkozunk, akkor szívesebben vennék valami emészthetőbb színekkel operáló darabot, nem azt a mindenki által ismert verziót.

Férj persze a hentesnél sorban állva ihletet kapott és eldöntötte, hogy él az egyszeri vétójogával és beszerzi a szőnyeget. Vér nem fog folyni, annyira nem érint érzékenyen a dolog, meg a gyerek is örül, de a karma mégiscsak utolérte pár nap alatt a hitvest.

Az van, hogy ennek a remek, vad mintának köszönhetően most élesben aknakeresőzünk, ami meglepően szórakoztató tud lenni, amíg mindannyian nyerésre állunk. Előfordul azonban, hogy egy-egy különösen hegyes tetejű, fém kisautó elkerüli a figyelmünket este pakoláskor, aminek a következményeit gondolom nem kell részletezni.

Így esett, hogy mindössze 3 nappal a nagy kárpitcsere után, hétfőn hajnali 3-kor a férjem talpa és a lányom batmobilja romantikus randevún vett részt a hallban, amitől a teremtés itthoni koronája rögtön átértékelte az új szőnyeg jelentőségét. (Spoiler alert: megtartjuk.)

Persze nem is a mi családunkról lenne szó, ha nem folytatódtak volna a hiszti-limpia csoportkörei ezen a héten is. Igaz, hogy a legutóbbi részben még azt írtam, hogy a kutya két szép szeme sokáig toplistás lesz, de csak péntekig kellett várni, hogy megérkezzen az első komoly kihívó.

Délután én mentem a gyerekért a bölcsibe, nagyszülős-ottalvós nap volt, így onnan egyből Bakáékhoz vettük az irányt. Hétköznap 4-5 között persze óriási a városban a forgalom, lassan araszoltunk mi is a célunk felé, bőven jutott időnk beszélgetni.

Mostanában nagyon aktívan próbáljuk gyakorolni a „napi beszámolót”, mert a lányom válasza a „mit csináltál ma a bölcsiben?” kérdésre rendszeresen az, hogy: „ettem, ittam, aludtam, felkeltem.”

Rá nem jellemző módon, nem túl szószátyár a napi eseményeket tekintve, ezért igyekszünk példát mutatni – részletesen és izgalmasan, pontról pontra elmondjuk, hogy mi mit csináltunk az adott napon, hátha attól kedvet kap és többet is ki tudunk belőle húzni. Van amikor ez működik, máskor pedig tojik az egészre és inkább nekikezd, hogy „kiskaacsaa fürdik…”

Pénteken is hasonlóan zajlott a kocsiban a párbeszéd, sikerült az átlagos beszámolónál többet kihúznom belőle, amikor is elhajtottunk egy építkezés mellett. Itt ért az első hidegzuhany.

A gyerek a semmiből kezdett üvölteni, hogy most azonnal forduljunk vissza, mert ő meg akarja nézni az építkezésen a gépeket és meg akarja simogatni (??) a betonkeverőt. Nem újdonság, hogy meglehetősen gyengéd érzelmeket táplál a munkagépek irányába, de ez nem az a pillanat volt, amikor büntetlenül tudtunk volna engedni a csábításnak, így igyekeztem az előttünk haladó két busszal elterelni a figyelmét. Szerencsére sikerült, békésen araszoltunk tovább.

Út közben persze be nem állt a szája, beszélt mindenféléről, emlegetett valami sátrat meg fürdést, én többnyire szaporán bólogattam, miközben nagyon koncentráltam, hogy kijussunk a közelekedési káoszból.

Nagyon megkönnyebbültem, amikor végre sikerült anyósomék előtt leparkolni, de az igazi cirkusz csak ekkor kezdődött. Alighogy beléptünk a lépcsőházba, azonnal elkezdett őrült módon sikoltani, hogy ő nem akar Bakához és Dedához menni. Természetesen mindezt horvátul, az öt emeletes lift nélküli épületben, ahol a nagyszülők lakása a negyediken van.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy péntek óta az összes szomszéd meg van róla győződve, hogy valami különösen kegyetlen, többgenerációs kínzókamrát üzemeltetünk anyósoméknál.

Igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy levessem magam a lépcsőfordulóból és próbáltam minél hamarabb becipelni a minden erejével ellenálló gyereket a lakásba, hogy legalább ne okozzunk ingyen műsort a lépcsőházban.

Fergetes volt, komolyan. Anyósom holtra váltan néz minket, hogy mi történik, miközben én arra várok, hogy két üvöltés között levegőt vegyen a gyerek és közbe tudjak szólni, hogy megkérdezzem, hogy úgy egyébként, MI A BAJ?

Kiderült, hogy amíg utaztunk, neki eszébe jutott, amikor tavaly nyáron elmentünk sátorozni a Balatonhoz és miközben ő arról magyarázott – mivel én nem ellenkeztem -, meg volt róla győződve, hogy mi ketten most éppen oda tartunk. Január 27-én.

Jó darabig tartott, amíg sikerült megnyugtatni, végig csak azt hajtotta, hogy neki ne mondjam, hogy hideg van és nem lehet most a Balatonban fürödni, mert az nem igaz.

Végül sikerült leültetni és együtt végignéztük az ominózus kempigezésen készült képeket. Megállapítottuk, hogy mindenki rövidnadrágban, rövid ujjú pólóban vagy fürdőruhában van és ha most ilyen öltözetben kimennénk, akkor nagyon fáznánk. Egy darabig látszott rajta, hogy még mindig neheztel, de egyszer csak a semmiből felkiáltott, hogy „oké, szia anya!”, így aztán én az újonnan beszerzett PTSD-mel elindultam haza.

A szabad szombat délelőttöt igyekeztünk a lakás átrendezésének a megtervezésére szánni és részletesen végiggondolni, hogy pontosan mi mindent kell a következő hetekben berendezés tekintetében átalakítani.

Vasárnap délelőtt, immár a lányunkkal kiegészülve szerettünk volna levadászni egy kis havat valahol a környéken, de sajnos nem jártunk sikerrel. Annyi baj legyen, legalább kirándultunk egyet és friss levegőn töltöttük az utolsó szabad napunk jó részét!

Az esti mese és a vasárnapi program valószínűleg mély benyomást tett a gyerekre, mert hétfőn reggel úgy ébresztett, hogy: „Boribon, kirándulni megyünk! Ugorj ki az ágyból!” – de ez már a jövő heti történet.

Salty