2022.12.05. – 2022.12.11.

Az első igazi Mikulás sajnos nem úgy sikerült, ahogy vártam. Nem tudtunk megszabadulni a cumitól.

A nagy esemény előtt hetekig beszélgettünk róla, minden egyes alkalommal kihangsúlyozva, hogy „igen, hoz a Mikulás ajándékot meg csokit amikor kitesszük a csizmádat az ablakba, de cserébe odaadjuk neki a cumidat, hogy elvigye azoknak a kisbabáknak, akiknek nincsen”.

Úgy tűnt, hogy érti a dolgot, többször meg is jegyezte, hogy nagyon várja a Mikulást, azt is említette, hogy tudja, hogy odaadjuk majd neki a cumit, de aznap este mégis krokodilkönnyek között alkudozott, hogy ő inkább nem kéri az ajándékot meg a csokit, csak hadd menjen a cumival aludni. Nem volt szívem elvenni tőle.

Annyira egyébként nem vészes a dolog, nem cumizik folyamatosan, csak és kizárólag alváshoz kapja meg, de 2,5 évesen én úgy gondoltam, hogy talán már megérett arra, hogy leszokjon róla.

Utólag belegondolva, valószínűleg az is része volt a „megállapodásnak”, hogy napközben könnyen ígérte meg, hogy a Mikulás elviheti a cumit, mert akkor ugye nincsen szüksége rá. Az éjszakai alváshoz viszont ugyanúgy hozzátartozik, mint a rongyi-báránykája.

A férjem nagyon tartott tőle, hogy most sem alussza végig biztosan az éjszakákat, mi lesz, ha még a cumit is elvesszük tőle, ő emiatt abszolút nem bánja ha cumizik még egy darabig, úgyis csak éjjel használja.

Én azért tartok tőle, hogy nem lesz olyan egyszerű a leszoktatás. Egy évvel ezelőtt is cumival feküdt le aludni, de ahogy álomba merült, rögtön ki is köpte a szájából. Most kis túlzással reggelig a szájában tartja, láthatóan sokkal jobban ragaszkodik hozzá.

Lehet, hogy jobb ötlet lett volna tavaly ilyenkor elvenni tőle, de pont akkoriban voltunk benne a bölcsis beszoktatás-folyamatos betegeskedés ördögi körben, akkor nem akartam még azzal is stresszelni, hogy le kell mondania a cumiról.

A mostani időpontot is igazából azért tűztük ki, mert ha megszületik a kistesó, az éppen elég „stresszhelyzet” lesz a számára, akkor hónapokig megint nem fogunk tudni a leszoktatással foglalkozni. (Pláne, ha a kicsi is fog cumizni.)

Olyan furcsa, hogy itt a december közepe, de még nem érzem azt az igazi karácsonyi hangulatot, amit ilyenkor elvár az ember. Az idő sem könnyíti meg a dolgot, az elmúlt 3 hétvégénket is tönkretette az eső, hiába terveztük, hogy kimegyünk az adventi vásárba vagy a karácsonyi faluba sétálni. Pedig úgy szeretnék túlárazott minifánkot enni és tejszínhabos forrócsokit inni!

Karácsonyi hangulatom ugyan még nem nagyon van, de arra már rászántam magam, hogy a bölcsis teták [teta = néni, de óvónők, bölcsis gondozók kollektív gyűjtőneve is] ajándékát beszerezzem. Tavaly is kaptak tőlünk egy kis apróságot az ünnepekre és a tanév végére is. Én úgy érzem, hogy megérdemlik, hogy megköszönjük a munkájukat, még ha csak egy kisebb, jelképes ajándékkal is. Mindig teszek bele egy fényképet is a csemetéről, a hátuljára írunk pár kedves sort, hogy érezzék, hogy hálásak vagyunk a elhivatottságukért.

Érezhetően sokat foglalkoznak a gyerekekkel, soha egy rossz szavuk nincs az átlagon felüli módon eleven és nagyszájú lányommal kapcsolatban, sőt, kimondottan élvezik, hogy ilyen a természete.

Idén egy téli „kényeztető csomaggal” készülünk: kézkrém, testvaj, minőségi csoki és persze az elmaradhatatlan fénykép kerül a csomagolópapír alá.

Ha már bölcsőde: a héten végre megtartották a csoportos szülő-gyerek karácsonyi workshop-ot is. Eddig nem volt elegendő jelentkező, így kétszer is elhalasztódott a dolog, pedig mi a lányommal már nagyon vártuk. Amint megláttam a faliújságon a kiírást, egyértelmű volt, hogy az elsők között jelentkezünk – minden olyan kézműves lehetőségre nyitott vagyok, amikor nem nekem kell a végtelen mennyiségű ragasztót, színes papírt, ceruzát, filctollat, ecseteket, temperát, millió biszbaszt előszedni, majd elpakolni.

Arról nem is beszélve, hogy ugyan az elmúlt hónapok alatt már tökéletesítettem a koszmentes barkácsolást (leselejtezett zuhanyfüggöny az étkezőasztalra, konyharuha a székekre, műanyag szatyorból „védőmellény” a gyereknek), de valahogy mégis mindig utat talál a ragasztó vagy a festék a védőréteg alá.

A workshop-on elsősorban karácsonyfadíszeket fabrikáltunk, ez egy kicsit meghozta a kedvem az itthoni ünnepi dekoráláshoz is. Az őszi ajtódíszünket már kicseréltem a télire, valamint ki van akasztva a rénszarvasos adventi naptár is, de ezeken kívül szégyenszemre még semmi mást nem díszítettem ki. Fel is írtam a házi to-do listámra, hogy a következő szabad délutánunkon álljak neki előszedni az ünnepi motyót.

Az izgága kis porontyunk kéthetente pénteken nagyiéknál alszik, így kétszer egy hónapban „sokáig alvós szombatot” tartunk. Szeretem-imádom a gyereket tényleg, de amikor már három egymást követő reggel kezd 5:30-kor kukorékolni, hogy „Anya, felébredtem! Olvassuk el a dömperes mesét és várjuk a Mikulást!”, akkor azért egy icipicit már tikkel a szemem. Bezzeg Bakával meg Dedával [nagymama és nagypapa horvátul] rendszeresen 6:30 után ébred!

Egyszer volt, hogy 8:00-ig aludt náluk! Fel is írtuk a dátumot itthon a faliújságra, hogy minden évben megemlékezzünk a jeles napról!

Ha nagyon a végünket járjuk, akkor ezeken a szabad napokon csak pizsamában fetrengünk itthon és ezredjédre is újranézzük a BBC összes természetfilmjét, de van hogy kirúgunk a hámból és elmegyünk valahová, ahová gyerekkel nehézkes lenne. Hívhatjuk „randizásnak” is, de igazából nekünk az is randi, amikor csak belesüppedünk este a kanapéba és megnézünk egy filmet anélkül, hogy bármelyikünk is elaludna. Csak együtt legyünk, az a lényeg.

A szabad szombatokon sokáig alszunk, majd reggel együtt elmegyünk a piacra és beülünk az ottani kedvenc kávézó/cukrászda/gyorsbüfé kombónkba, aminek a célközönsége szinte kizárólag nyugdíjasokból áll. Van egyfajta bája a dolognak, hogy MINDIG mi vagyunk a legfiatalabb vendégek.

Jólesik ilyenkor a barátainkkal találkozni, meginni egy kávét, megenni egy csevapcsicsa menüt késői reggeli-korai ebéd gyanánt. Amikor a lányomat vártam, szinte minden vasárnap reggelt itt töltöttünk, az utolsó hetekben rendszeresen végigettem az étlapot, majd utánaküldtem pár gombóc fagyit is, biztos, ami biztos.

Most szombaton is beültünk néhány barátunkkal kávézni-beszélgetni és hát természetesen nem tudtam ellenállni a friss csevapcsicsa illatának. A szemfülesebbek rögtön felhúzták a szemöldöküket, amint leadtam a rendelést és egyből rákérdeztek: „terhes vagy?”

Nem akartuk még elmondani nekik, de egyszerűen nem bírtam ki, hogy rá ne vágjam, hogy „aha!”.

Már csak azért megérte, hogy láthattam milyen arcot vágtak! Poénkodásnak indult a dolog, ők sem számítottak erre a válaszra, de mindenki velünk együtt örült és volt aki meg is jegyezte, hogy már várták, hogy mikor érkezik a következő kis csibész.

Jól esett egy kicsit „felnőttként” beszélgetni és nyugodtan meginni egy kávét, de mint mindennek, ennek a szabad délelőttnek is megvolt a böjtje. Szombat délután már úgy jött haza Bakáéktól a gyerek, hogy láttam rajta, hogy beteg lesz. Két órával később be is lázasodott, egész éjjel virrasztottunk, hogy észrevegyük, ha feljebb megy a láza. Szerencsére vasárnap délelőtt már kutya baja volt, de azért hétfőn még itthon tartottam, hogy összejöjjön a 24 óra lázmentes állapot. Aznap pont home office-ban dolgoztam, így tandemben elemeztük az értékesítési eredményeket és készítettük a „zöld ízű” gyurmafagyit. („Anya, én is akarok dolgozni!”)

Tüneteim továbbra sincsenek, de azért lassacskán már vannak külső jelei a kicsi babszemnek. Van, hogy már ki kell gombolnom a farmeromat, ha sokáig ülök egy helyben és azt is észrevettem, hogy „nehéz lett” a mellkasom (végre megint van mellem!).

A héten elővettem a gondosan elcsomagolt és a szekrény mélyére suvasztott kismama ruhatáramat. A „ruhatár” szó talán túlzás, a teljes cókmók 3 farmert, 2 leggingst és 4-5 pólót foglal magába. A nadrágokat felpróbáltam, hogy megnézzem, hogy itt van-e már az ideje, hogy lecseréljem a sima farmereket, de túl korainak találtam.

Most kezd megjelenni az a kellemetlen átmeneti állapot, amikor a megszokott nadrágjaim már egyre gyakrabban kényelmetlenek, de a kismama farmerekbe még nincs mit beletenni. Legutóbb ezt az időszakot ruhákkal vészeltem át, most is ezt fogom csinálni.

Nagyon üdvözítő, hogy egyelőre úgy tűnik, hogy ez a terhesség nem fog „megcsúnyítani”. Amikor a lányomat vártam, a színét se láttam a híres terhességi ragyogásnak. Fénytelen, fakó volt a hajam és hirtelen a semmiből rengeteg pattanásom lett. Szerencsére többnyire a hátamon, de nyilván ott is idegesített a dolog.

Van az a népi mondás, hogy a „lányok elveszik az anyjuk szépségét”, ezért ne lepődjön meg a rusnya tükörképén az, aki lányt vár.

Nálunk ez maximálisan igaznak bizonyult, éppen ezért találom meglepőnek, hogy most nincsenek ilyen tüneteim. Nagyon pontos a ciklusom (szinte napszakra lebontva), a fogantatás időpontja is adott (több nappal az ovuláció előtt), így szinte biztos voltam benne, hogy a kistesó is lány lesz, de az eltérő terhesség elbizonytalanított.

Arra jutottam, hogy ha most senki nem veszi el a szépségemet, az csak azt jelentheti, hogy vagy fiam, vagy csúnya lányom lesz. 😀

Remélem, hogy a 12. heti ultrahangon – karácsony előtt két nappal – már tudunk tippelgetni a nemét illetően.

Salty