Múlt héten szülői értekezletet tartottak az oviban és a második felére – amikor már csak a nagycsoportosok szülei maradtak ott az iskolaelőkészítő miatt – a intézmény pszichológusa is csatlakozott.

Azért volt a jelenlétére szükség, hogy az ő szemszögéből is halljuk, hogy pontosan mit is jelent az, hogy egy gyerek iskolaérett és mi szülők mit tehetünk annak érdekében, hogy elősegítsük az érési folyamatot.

Na és itt jön a feketeleves, ugyanis az egyik mondatában úgy fogalmazott, hogy a mai szülők túldicsérik a gyerekeiket, egoistákat nevelnek belőlük és régebben ez nem volt ennyire jellemző.

Ezen a ponton azért egy kissé felszaladt a szemöldököm, mert én még emlékszem a saját gyerekkoromra, amikor anyukám még rá is szólt másokra, hogy ne dicsérgessenek, nehogy elbízzam magam és úgy általában nem volt jellemző, hogy a felnőttek ajnároztak volna minket bármi miatt – ami szerintem már a paci túlsó oldala és nem hinném, hogy ezt kellene követendő példaként mutogatni.

Aztán végülis a pszichó kifejtette kissé bővebben, hogy pontosan mire is gondolt és úgy már többnyire együtt tudtam menni vele és értettem, hogy mire akar kilyukadni.

Biztosan veletek is előfordult már, hogy a gyereketek odavitt nektek megmutatni egy láthatóan nem túl sok energiabefektetéssel készült rajzot és reflexből rávágtátok, hogy „nagyon szép, ügyes vagy!”, pedig nyilvánvaló, hogy ennél szebbre, jobbra is képes lett volna.

A mi szülői szándékunk persze nemes, nyilvánvalóan nem akarjuk a földbe tiporni őket kritizálással vagy negatív megjegyzésekkel és alapvetően az a célunk, hogy szilárd önbecsülést építsünk ki náluk, de a pszichológiai kutatások szerint a túldicséréssel pont az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk.

Mert ez igazából nem valódi önbizalmat alakít ki, hanem sokkal inkább egyfajta „törékeny nárcizmust”, hiszen a való életben biztosan fog olyan helyzettel találkozni, amikor nem az ő rajza a legszebb, nem ő a legügyesebb vagy csak simán nem dicsérik meg a legkisebb erőfeszítésért is.

Ha nem látja reálisan saját magát és a különböző tevékenységeit, akkor az első sikertelenség nagyon érzékenyen érintheti, de akár az is előfordulhat, hogy elkezdi majd elkerülni a nagyobb energiabefektetést igénylő dolgokat, nehogy kudarcot valljon és elveszítse az „ügyes gyerek” státuszát.

Számomra viszont nem ez volt a legérdekesebb gondolatmenet, hanem az, hogy a túldicsérés a gyerek belső motivációját is tönkrevághatja. Ezt úgy kell érteni, hogy már nem az adott tevékenység vagy az alkotás öröme lesz a mozgatórugó, hanem a pozitív visszajelzés és a felnőttektől érkező vállonveregetés.

A dicséret lesz a pillanatnyi „dopamin-adag”, az elismerés függőjévé válik.

Én ezen elég sokat agyaltam, mert a nagyobbik lányomnál már észrevettem, hogy ő hajlamos erre, többször is előfordult már, hogy például az alap elvárásokon túl volt előzékeny a testvérével vagy valami olyan feladatot is elvégzett, ami amúgy nem az ő dolga, majd utána rákérdezett, hogy „ugye milyen kedves/ügyes/szófogadó vagyok”?

Oké, ez a saját személyiségéből (aminek szabad szemmel is jól látható része a megfelelési vágy) is adódik, de a túl sok, nem feltétlenül kiérdemelt dicséret biztosan nem segít rajta.

A pszichológus nem arra akart minket rávezetni, hogy akkor innentől kezdve szóljunk le minden bénább rajzot vagy csálé bukfencet, hanem azt, hogy törekedjünk a realitásra.

Helyezzük át a fókuszt az eredményről a befektetett munkára. Dicsérjük meg azt, hogy milyen sokáig dolgozott a művén vagy hogy mennyi energiát áldozott rá, mert ebből azt tanulja meg, hogy a kemény munka, a kitartás értékes és a fejlődés mindig gyakorlás eredménye.

De a rajzokat sem kell feltétlenül mindenféle melléknévvel illetni, lehet objektíven, leíróan is értékelni: „látom, hogy nagyon sok kéket használtál, elmeséled, hogy mi történik itt?” – mert ez elindít egy beszélgetést és a gyerek is jobban érzékeli, hogy figyelünk rá, mintha csak csípőből odamondanánk, hogy „nagyon szép!”

Bevallom, ezen a téren én sem voltam kellően tudatos, sokmindenre én is csak rávágtam reflexből, hogy „ügyes vagy!”, bár ennek ellenére azt mégsem mondanám, hogy egoisták lennének a gyerekeim.

Tudnak veszíteni és nem esnek szét, ha valaki valamiben jobb náluk, de szeretném, ha ez így is maradna és reálisan látnák a saját képességeiket, mert csak abban lehet fejlődni, amit fel tudunk ténylegesen mérni.

Ha azt hiszik, hogy mindenben istencsászárok, akkor mégis minek erőltetnék meg magukat?

Salty