
Múlt héten szülői értekezletet tartottak az oviban és a második felére – amikor már csak a nagycsoportosok szülei maradtak ott az iskolaelőkészítő miatt – a intézmény pszichológusa is csatlakozott.
Azért volt a jelenlétére szükség, hogy az ő szemszögéből is halljuk, hogy pontosan mit is jelent az, hogy egy gyerek iskolaérett és mi szülők mit tehetünk annak érdekében, hogy elősegítsük az érési folyamatot.
Na és itt jön a feketeleves, ugyanis az egyik mondatában úgy fogalmazott, hogy a mai szülők túldicsérik a gyerekeiket, egoistákat nevelnek belőlük és régebben ez nem volt ennyire jellemző.
Ezen a ponton azért egy kissé felszaladt a szemöldököm, mert én még emlékszem a saját gyerekkoromra, amikor anyukám még rá is szólt másokra, hogy ne dicsérgessenek, nehogy elbízzam magam és úgy általában nem volt jellemző, hogy a felnőttek ajnároztak volna minket bármi miatt – ami szerintem már a paci túlsó oldala és nem hinném, hogy ezt kellene követendő példaként mutogatni.
Aztán végülis a pszichó kifejtette kissé bővebben, hogy pontosan mire is gondolt és úgy már többnyire együtt tudtam menni vele és értettem, hogy mire akar kilyukadni.
Biztosan veletek is előfordult már, hogy a gyereketek odavitt nektek megmutatni egy láthatóan nem túl sok energiabefektetéssel készült rajzot és reflexből rávágtátok, hogy „nagyon szép, ügyes vagy!”, pedig nyilvánvaló, hogy ennél szebbre, jobbra is képes lett volna.
A mi szülői szándékunk persze nemes, nyilvánvalóan nem akarjuk a földbe tiporni őket kritizálással vagy negatív megjegyzésekkel és alapvetően az a célunk, hogy szilárd önbecsülést építsünk ki náluk, de a pszichológiai kutatások szerint a túldicséréssel pont az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk.
Mert ez igazából nem valódi önbizalmat alakít ki, hanem sokkal inkább egyfajta „törékeny nárcizmust”, hiszen a való életben biztosan fog olyan helyzettel találkozni, amikor nem az ő rajza a legszebb, nem ő a legügyesebb vagy csak simán nem dicsérik meg a legkisebb erőfeszítésért is.
Ha nem látja reálisan saját magát és a különböző tevékenységeit, akkor az első sikertelenség nagyon érzékenyen érintheti, de akár az is előfordulhat, hogy elkezdi majd elkerülni a nagyobb energiabefektetést igénylő dolgokat, nehogy kudarcot valljon és elveszítse az „ügyes gyerek” státuszát.
Számomra viszont nem ez volt a legérdekesebb gondolatmenet, hanem az, hogy a túldicsérés a gyerek belső motivációját is tönkrevághatja. Ezt úgy kell érteni, hogy már nem az adott tevékenység vagy az alkotás öröme lesz a mozgatórugó, hanem a pozitív visszajelzés és a felnőttektől érkező vállonveregetés.
A dicséret lesz a pillanatnyi „dopamin-adag”, az elismerés függőjévé válik.
Én ezen elég sokat agyaltam, mert a nagyobbik lányomnál már észrevettem, hogy ő hajlamos erre, többször is előfordult már, hogy például az alap elvárásokon túl volt előzékeny a testvérével vagy valami olyan feladatot is elvégzett, ami amúgy nem az ő dolga, majd utána rákérdezett, hogy „ugye milyen kedves/ügyes/szófogadó vagyok”?
Oké, ez a saját személyiségéből (aminek szabad szemmel is jól látható része a megfelelési vágy) is adódik, de a túl sok, nem feltétlenül kiérdemelt dicséret biztosan nem segít rajta.
A pszichológus nem arra akart minket rávezetni, hogy akkor innentől kezdve szóljunk le minden bénább rajzot vagy csálé bukfencet, hanem azt, hogy törekedjünk a realitásra.
Helyezzük át a fókuszt az eredményről a befektetett munkára. Dicsérjük meg azt, hogy milyen sokáig dolgozott a művén vagy hogy mennyi energiát áldozott rá, mert ebből azt tanulja meg, hogy a kemény munka, a kitartás értékes és a fejlődés mindig gyakorlás eredménye.
De a rajzokat sem kell feltétlenül mindenféle melléknévvel illetni, lehet objektíven, leíróan is értékelni: „látom, hogy nagyon sok kéket használtál, elmeséled, hogy mi történik itt?” – mert ez elindít egy beszélgetést és a gyerek is jobban érzékeli, hogy figyelünk rá, mintha csak csípőből odamondanánk, hogy „nagyon szép!”
Bevallom, ezen a téren én sem voltam kellően tudatos, sokmindenre én is csak rávágtam reflexből, hogy „ügyes vagy!”, bár ennek ellenére azt mégsem mondanám, hogy egoisták lennének a gyerekeim.
Tudnak veszíteni és nem esnek szét, ha valaki valamiben jobb náluk, de szeretném, ha ez így is maradna és reálisan látnák a saját képességeiket, mert csak abban lehet fejlődni, amit fel tudunk ténylegesen mérni.
Ha azt hiszik, hogy mindenben istencsászárok, akkor mégis minek erőltetnék meg magukat?
Salty

Tök jó, hogy írtál erről!
Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a “ne a gyereket minősítsük, hanem a tettét” nem csak a negatív értékelésre érvényes, hanem a pozitívra is.
KedvelésKedvelés