Van abban a nagy sportáruházban ez a bestseller napsátornak álcázott istencsapása és bár a mi példányunk már évek óta nálunk rontja a levegőt, én csak ezen a nyáron jöttem rá, hogy ennek, kérem, funkciója is van!

Na már persze azon túl, hogy ne kapjatok a Balcsin hőgutát.

Eskü nem vagyok alusisakos, de szerintem ez egy nagylétszámú emberkísérlet kellemesen babakék kelléke, aminek én két lehetséges verzióját tudom elképzelni:

1. A csoportosan megoldandó ördöglakat

Három különböző, többszemélyes pop-up sátrunk is van, amiket gond nélkül, egyedül is össze tudok zárni, de ez a félkupolás fóliabarlang az az egy, ami kifog rajtam. Hihetetlen!

Ne röhögjetek, de már rendesen tartok tőle! Legutóbb, amikor a lányokkal egyedül készültem a strandra, előző nap kirángattam a férjemet a garázsba gyakorolni és addig nem mentünk vissza a lakásba, amíg egyszer legalább össze nem hajtogattam önállóan.

Évekig éltem abban a hitben, hogy biztosan én vagyok különlegesen szerencsétlen, mert erre az egyszerű műveletre tuti, hogy mindenki képes, de idén rájöttem, hogy ez rohadtul nem igaz!

Az egyik strandon láttam, ahogy három-négy törölközőszomszéd összegyűlt és az állukat vakargatva tanakodtak egy pont ugyanilyen nájlonbunker mellett:

• Szerintem nem jól csinálod!
• Ja, azt már én is levágtam, kösz a semmit!
• Mondtam már, hogy nyolcasba kell tekerni!
• Nem végtelenbe?
• Az nem ugyanaz?
• Dehogy! Ne legyél hülye, hát más az irány!
• Tudod mi itt az egyetlen végtelen? A türelmem baszki!

Szóval arra jutottam, hogy ez csakis valamiféle szociális kísérlet lehet, amit titokban a D*cathlon emberei figyelnek – hányadik próbálkozás után jutnak el a strandolók arra a pontra, hogy hajlandóak bevallani a nyomorukat a velük együtt fürdőző idegeneknek és valakitől segítséget kérnek?

És annak vajon mennyi esélye van, hogy az a szituáció következik be, amikor már ciki a nyolcasvégtelent ezredjére is megtekerni a vízparti közönség előtt, ezért inkább kirángatják a cuccost a strandról úgy, ahogy van, mert fog a fene ingyen műsort szolgáltatni, amikor befér a csomagtartóba így is! (Tényleg, kipróbáltam.)

Az emberkísérlet második verziója pedig nem más, mint a szülői figyelem újrakalibrálása.

2. Az “anyának most ezt el kell pakolnia”

Mivel az egész nap remek szolgálatot nyújtó (ezt azért ne vegyük el tőle!) napsátrat a strandról való távozás előtt össze is illene zárni és mivel ez a művelet nyilvánvalóan felnőtt figyelmet igényel, így nem tudsz majd mással foglalkozni.

Na és mivel olyan indokolatlanul bonyolult megfelelően, a fizika összes szabályát áthágva összehajtogatni, ezért minden agyi kapacitásod erre koncentrál és emiatt már nem is érdekel, hogy a gyerek éppen harmadjára gyalogol keresztül a TE törölköződön sáros lábbal, ahogy az sem zavar, hogy még mindig nem vette fel a hazameneteles ruháját, hiába szóltál hatszor.

Ezért aztán kijelenthetjük, hogy a sátrunk egy fényvisszaverő békefenntartó szerepében is megállja a helyét. Az meg végülis jó.

Negyedjére én is összezártam amúgy. Szóval nyugi, van remény!

Salty