Én nem tudom, hogy mi történik a Kicsivel, mi zajlik az agyában és miért olyan nyughatatlan, de komolyan mondom, hogy a héten teljesen kicsinált minket.

Mintha érezte volna, hogy hétfő van, új hét kezdődik, ideje beizzítani a rakétákat – hajnali 4:30-kor kelt és hiába próbáltuk az apjával ketten is visszaaltatni, az istennek se sikerült. Az egyetlen valamirevaló eredményünk az volt, hogy legalább a Nagyot nem lármáztuk fel és ő kihúzta egészen fél hétig a takaró alatt.

Mi ketten a férjemmel persze olyan fáradtak voltunk, hogy azt se tudtuk merre van az előre, én például a mikró helyett simán beraktam a kávémat a hűtőbe és csak akkor esett le, hogy valami nem oké, amikor hiába vártam a pittyegésre.

Na nem baj, arra gondoltam, hogy ez biztosan egyszeri eset, valami miatt még a szokásosnál is korábban kipattant a szeme, másnap már minden a régi – nem éppen tökéletes, de nem is ennyire borzasztó – lesz.

Aha, a nagy szart.

Kedden hajnali háromkor kezdte meg a nyüglődést, eleinte csak beszélt, forgolódott és a bőrömet kereste a ruháim alatt, de akárhogy igyekeztem simogatni, cirógatni, csak nem csillapodott le és fél ötkor megint felkelt.

Nagyjából az egész hetünk így nézett ki, rettentően nyugtalanul aludt minden egyes nap és valami nagyon intenzívet álmodhatott, mert egyszerűen két percre sem állt be a szája, a végtelenen forgolódás mellé folyamatosan beszélt is.

Tudjuk, hogy ez is elmúlik egyszer, de én azt hittem, hogy már lassan az “elmúlásnál tartunk”, erre most még rosszabbak az éjszakáink, mint előtte.

Az elmúlt hónapokban (a megaágy kialakítása óta) már tök jól aludt, összebújtunk, nyugalom és békesség volt, csak reggel ébredt korán, de ezt már végigcsináltuk egyszer, tudtuk, hogy idővel úgyis helyrejön a pacsirtaság.

Tisztán emlékszem, hogy a Nagynál az a tavasz hozta el a változást, amikor már terhes voltam a Kicsivel. Azokban a hónapokban többször is előfordult, hogy reggel úgy elaludtunk, hogy csak fél nyolc körül keltünk fel és lóhalálában kellett a bölcsibe rohannunk, hogy ne maradjon le a reggeliről.

Előtte ez elképzelhetetlen lett volna, mert minden egyes nap olyan korán kelt, hogy akkor se tudtunk volna elkésni a bölcsiből, ha rákjárásban tipegünk el az utca végéig.

Éppen ezért már a Kicsivel is úgy kalkuláltunk, hogy valamikor mostanában kellene a pálfordulásnak bekövetkeznie, erre nem hogy javult volna a helyzet, hanem inkább több szintet romlott.

A férjem szerint biztos csak valami átmeneti dologról van szó, növekedési ugrás, idegrendszeri fejlődés vagy valami hasonló, ami miatt nem tud kikapcsolni az agya, el fog múlni, aztán kész.

Hát nagyon remélem, hogy igaza van. Már csak az ő érdekében is, mert csóri apjok minél kevesebbet alszik, annál jobban fáj a háta/csípője, amin az se segít, hogy a legkisebb neszre is kipattan a szeme és utána legalább fél órára van szüksége ahhoz, hogy vissza tudjon aludni.

De nem csak a hajnali ébresztő tette be a kaput, a Kicsi arról is gondoskodott, hogy napközben is álljon a bál.

Olyan nyűgös, akaratos és hisztis volt, hogy én már komolyan a falat kapartam, pedig amúgy is elég nehéz természetű gyerek, szóval hozzá vagyunk szokva a nyűgjeihez.

Szerdán reggel – gondolom addigra őt is elkezdte megviselni, hogy nem tud éjjel rendesen pihenni – már minden elképzelhető dolgon nyávogni kezdett.

Miért apa adta rá a pólóját, nem akarja ezt a nadrágot, a jobb cipőjét adtuk fel először a bal helyett, nem jól fogta meg a pulóvere ujját, amikor bedugta a kabátba és most felcsúszott… majd ezt folytatta egészen az oviba vezető úton is. Fúúú…

Mióta gyerekeim vannak, klasszisokkal türelmesebb vagyok, mint korábban, de a nyávogástól a falra mászok. Olyan zsigeri szinten idegesít, mint semmi más és lányos szülőként sajnos igencsak kijut belőle.

Nem akarok általánosítani, lehet, hogy csak az enyémek szoktak – szerintem – sokat nyávogni, meg az is lehet, hogy fiúknál is van ilyen, de esküszöm, instant 4000 tőle a pulzusom.

Szoktam is mondani nekik, hogy legyenek kedvesek a normális emberek által használt hangon megismételni, hogy mit szeretnének, mert a vinnyogást nem értem. Lekapcsol tőle az agyam.

Szerdán aztán annyira sikerült a nyávogást csúcsra járatni, hogy reggel nyolcra már teljesen kész voltam. A férjem mondta is, hogy milyen jó, hogy pont aznap este lesz az a több cég által patronált, tapasztalatcserélős összejövetel, amin én is részt veszek, így legalább délután/este el tudok szabadulni a gyerekek mellől.

De hogy ne csak nyavalyogjak, beszámolok az e heti igazán pozitív eseményekről is!

Nem akarom elkiabálni, de úgy tűnik, hogy végre-valahára hozzánk is megérkezett a tavasz! Ezerágra süt a nap és a héten minden egyes nap 14-15 fok körüli hőmérséklet volt, sőt, pénteken már egészen 20 fokig is felkúszott a déli órákban hőmérő higanyszála.

Érdekes, hogy azt egészen hihetetlennek érzem, hogy már két hónap is eltelt ebből az évből, de az őszi-téli szezon meg olyan végtelenül hosszúnak tűnt, mintha soha nem akarna véget érni.

A szuper időt kihasználva minden délután sötétedésig kinn voltunk, így a Kicsi is kevésbé volt nyűgös és a Nagy is rengeteget tudta gyakorolni a biciklizést.

Azt tudjátok, hogy tavaly nyáron tanítottam meg rá, de télen nem sokat foglalkoztunk vele, így nem árt az ismétlés – valamint addig nem szeretnék vele a tényleges forgalomba kimenni, amíg nem látom azt, hogy 100%-osan, hibátlanul tudja kontrollálni a bringát.

Az oviban a héten az érzelmekről tanultak, azt gyakorolták, hogy hogyan lehet felismerni az arckifejezéseket és végül a négy alap érzelemről egy-egy portrét is készítettek, természetesen kommentárral karöltve, hogy mi az, ami elszomorítja, felbosszantja, megijeszti vagy boldoggá teszi őket.

A Kicsi csak négy pacát rajzolt (persze az is ugyanúgy ki van állítva), de a Nagyét megmutatom nektek.

Az óvónénik egyik kedvenc rajza az általa készített mérges arc, mert nagyon bosszús szemeket és szemöldököket rajzolt, de a szája mégis mosolyog és a teták szerint ez tényleg tökéletesen jellemzi a lányunkat.

Csütörtökön elindult az ovis közösségi könyvtár is, amit már hetekkel korábban beharangoztak.

Kikerült egy könyvespolc az aulába, amire bármelyik csoport, szülő vagy gyerek kitehet olyan könyveket, amiket szívesen megosztana másokkal, így az rögtön kölcsönözhetővé válik.

A horvát szülőknek lehet, hogy nem akkora etwas ez az egész, mert közvetlenül az ovi mellett üzemel az egyik legnagyobb könyvtár a kerületben, ahol elég csinos méretű gyerekrészleg is van, de nekem nagyon tetszik, hogy az oviban végre magyar nyelvű könyvek közül is válogathatunk, mert erre eddig sehol nem találtam a városban lehetőséget.

(A Kicsi persze itt is alkotott, csak egy olyan könyvet akart hazahozni, ami amúgy nekünk is megvan, de ebből nem csináltam ügyet, elhoztuk, én itthon kicseréltem a miénkre, az ovisat pedig másnap visszacsempésztem. Lehet, hogy azt hitte a gyerek, hogy valahogy a mi példányunk került az oviba és vissza akarta szerezni, de most már mindegy, szerencsére sikerült elsimítani az ügyet.)

Pénteken Baka és Deda felajánlották, hogy a lányok megint ott aludhatnak náluk, hogy legalább egyszer a héten tudjunk rendesen aludni, viszont csak úgy tudják vállalni, ha szombat reggel felvesszük őket rögtön, amint felébredünk, de nekünk ez így is tökéletesen megfelelt.

Mit megfelelt? Életmentő volt!

Este fél tízkor már mindketten úgy aludtunk, mint akiket agyonvertek és másnap kilencig ki se nyitottuk a szemünket.

Ezzel megpakoltuk az alvásbankot egy kicsit, hogy ha a Kicsi jövő héten még mindig drámazni fog, akkor ennyivel is jobban bírjuk a tempót.

A legpozitívabb hír viszont nem is velünk történt, hanem anyukámmal!

A héten ledolgozta az utolsó munkanapját és képzeljétek, most már hivatalosan is nyugdíjas! Nagyon nehezen teltek az utolsó hetek, szinte vánszorgott az idő, de csak elérkezett a vége.

Bízom benne, hogy ezentúl lesz elég ideje magával és az egészségével foglalkoznia és remélhetőleg gyakrabban tudunk majd találkozni is!

Salty