
Ezen a héten rendesen belecsaptunk a lecsóba, hétfő délután a Naggyal rögtön egy kivizsgálásra mentünk az egyik helyi gyerekklinikára.
Még tavaly év végén kértem meg az időpontot, de csak heti egyszer csinálják ezt a fajta felmérést és egészen mostanáig nem volt egyetlen szabad nap sem, de még így sem késtünk el semmivel, hiszen amúgy is csak a saját megnyugtatásomra jelentkeztem be.
Az van, hogy ha a Kicsi nem született volna meg, akkor lehet, hogy sosem tűnt volna fel a dolog, de mióta ő is öntudatra ébredt, jön-megy, tesz-vesz, játszik, azóta észrevettem, hogy mennyire máshogy viselkedik, mint a nővére.
Sokkal hamarabb, sokkal tovább képes lefoglalni magát, nem igényli a folyamatos társaságot és úgy egyáltalán, klasszisokkal nyugodtabb, mint a Nagy.
Nekünk ugye évekig a Nagy volt a mérce, azt hittük, hogy „az ennyi idős gyerekek ilyenek” és soha senki, se a védőnő, se a gyerekorvos, se az intézmények nem jelezték, hogy valami rendkívülit figyeltek volna meg rajta, azon kívül, hogy a bölcsiből többször is kaptunk olyan megjegyzést, hogy a lányunk borzasztóan aktív, de mellette nagyon ügyes, csak hát két fiúval is simán felér a mozgásigénye.
De ez mindig pozitív visszajelzés volt, senki nem tekintett úgy rá, hogy ez akár gondot is jelenthet.
Aztán ahogy nőtt, úgy vettem észre más jeleket is: hogy mennyire szeleburdi és csapongó, ingadozik a figyelme és nehéz egyetlen dologra koncentrálnia, szinte soha nem mozdulatlan, ülve is állandóan mozgásban van és még sétálni is szökkelve szokott – de végül a húgával összehasonlítva tűnt fel igazán, hogy ez nem biztos, hogy korosztályos sajátosság.
Az oviban is rákérdeztem, hogy mit gondolnak, lehet-e, hogy ADHD-s, de az óvónők megnyugtattak, szerintük nem prezentálja a tipikus „tüneteket”, egy középső csoportos gyereknél teljesen normális, hogy nem köti le egyetlen tevékenység órákra, meg egyébként is, napról-napra fejlődik a figyelme.
Azt mondjuk én is észrevettem, hogy folyamatosan nő az az időtartam, amíg fenntartható a fókusza és az elmúlt évben már tényleg képes volt akár 40-50 percig is ugyanarra az egy tevékenységre koncentrálni, de azért úgy voltam vele, hogy biztos, ami biztos, inkább mérjék fel egy erre specializált helyen, ne mi találgassunk.
Itt úgy működik az ADHD vizsgálat, hogy a szülők előre kitöltenek egy kérdőívet a gyerek viselkedésével kapcsolatban és csak utána kell személyes megjelenni.
Ha kérdőjeles a dolog vagy a gyerek nem eléggé felszabadult és együttműködő, akkor vissza kell menni többször is, de ha egyértelmű eredményt tudnak mondani, akkor kevesebb alkalom is elég lehet, nincs előre meghatározva, hogy hány vizsgálatot kell végigcsinálni.
Nekünk végül azt mondták, hogy már a kérdőív alapján is szinte biztosan kizárható, hogy ADHS-s lenne a gyerek, mert nincsenek hangulatingadozásai, képes várni a sorára és pontosan végrehajtani utasításokat, de a hiperaktivitás kérdéses, ezért március végén vissza fogunk még egyszer menni, hogy azzal kapcsolatban még egyszer kivizsgálják.
Az a felmérés során is egyértelmű volt, hogy a gyerek állandóan mozgásban van és hihetetlenül aktív, de a hiperaktivitás és a szeleburdiság még nem egyenlő az ADHD-vel és a klinika szakemberei szerint szó sincs figyelemhiányról, a korának megfelelően képes összpontosítani.
Ez elég megnyugtató volt és a hiperaktivitás diagnózis már igazából nem különösebben érdekel, mert ezt szerintem eddig is megfelelően kezeltük, odafigyelünk rá, hogy mindig le legyen járatva és kimozoghassa magát, mást meg úgysem nagyon tehetünk.
A múltkor említett bújóssága egyébként úgy tűnik, hogy állandósulni látszik, reggelente, ébredés után sokáig maradunk kettesben az ágyban, ölelkezünk és beszélgetünk mindenféle számára fontos dologról (pl. hogy milyen ízű legyen a születésnapi tortája és hogy szerintem mikor lesz elég nagylány ahhoz, hogy magassarkú cipőt hordjon) és néha olyanokat mond, hogy úgy kell megreguláznom magam, hogy ne érzékenyüljek el.
Talán szerdán történt, hogy amikor felébredtek, a Kicsi kitalálta, hogy át akar menni a gyerekszobába játszani, a Nagy pedig elkísérte, hogy felkapcsolja neki a kisebbik lámpát a szekrény tetején.
A kapcsoló elég magasan van, de ha felmászik az emeletes ágya tetejére, akkor könnyen el tudja érni, viszont biztos, ami biztos, inkább rákérdeztem: „amikor a kislámpát akarod felkapcsolni, akkor ugye az ágyra mászol fel, nem a szekrényre?”
Válaszolt is, hogy “persze, de miért?” – mire én elmagyaráztam, hogy ugyan a falhoz van rögzítve a szekrény, de nem biztos, hogy a polcok elbírják a súlyát, ezért oda nem szabad felmászni, mert még véletlenül leesik és összetöri magát.
Erre – és esküszöm nem túlzok – megsimogatta az arcom, majd azt mondta: „köszönöm anya, hogy mindig gondoskodsz rólam!” – én meg majdnem elbőgtem magam.
Nem tudom, hogy honnan szedi ezeket a szófordulatokat.
A hét többi része a lehető legnagyobb békességben telt és pénteken, végre-valahára, már tényleg Baka ment a lányokért az oviba és az is tervben volt, hogy mint a ketten ott is alszanak náluk.
Hála a magasságosnak, ez kivételesen meg is valósult, bár péntek délután, amikor a hálóban igazgattam az ágyat, azért átfutott az agyamon, hogy ki tudja, hogy tényleg ott maradnak-e vagy végül mégiscsak értük kell majd mennem és tök feleslegesen pakoltam el az ágyneműiket.
De szerencsére minden simán ment, nagyon jól érezték magukat a nagyszülőknél, mi a férjemmel reggel nyolcig aludtunk és még az új sorozatunkból is meg tudtunk nézni két teljes részt, mielőtt elindultam volna felvenni őket.
Baka egy fél mondatban megjegyezte, hogy a Kicsi aznap délelőtt köhögött néhányszor, de akkor még nem gondoltam túl a dolgot, mert pénteken egy teljesen egészséges gyereket adtam le az oviban, csak nem betegedett le 24 óra alatt annyira, hogy drámázni kelljen miatta.
Itthon is folytatta köhögést, de egyáltalán nem volt aggasztó, más tünetet nem is produkált azon kívül, hogy az orrát óránként egyszer meg kellett törölni, pont ezért ért minket teljesen váratlanul, amikor aznap éjjel 11-kor álmában annyira köhögni kezdett, hogy esélytelen volt, hogy záros határidőn belül vissza tudjuk altatni.
Nyilván mindenkit felvert vele, így aztán éjfélkor mind kinn ültünk a nappaliban és dínós dokumentumfilmeket néztünk, miközben próbáltuk a Kicsit meggyőzni, hogy nem kell félnie az inhalátortól, mert csak segíteni akarunk rajta, hogy el tudjon aludni.
Az inhalálás végül nem jött össze, de szegénykém már annyira álmos volt, hogy nem tudtunk tovább ébren maradni vele, de a köhögéstől viszont elaludni sem tudott rendesen.
Én abszolút átérzem ezt a helyzetet, nekem minden betegség a tüdőmre megy, van, hogy hetekig is köhögök „levezetésként” és tényleg rohadtul bosszantó, amikor bárhogy fekszel, bármit csinálsz, nem múlik a dolog.
Végül úgy sikerült elaltatni, hogy én az ágy háttámlájának dőlve ültem és az ölembe vettem, így nagyjából az oldalán feküdt és a feje is magasabban volt, de én ebben a formában nyilván nem sokat tudtam pihenni.

Másnap viszont az apja elérte, hogy megbarátkozzon az inhalátorral, este, elalvás előtt szépen, percekig pöfékelt a maszkkal az arcán és képzeljétek, egész éjjel egyetlenegyszer sem köhintette el magát és ébredés után sem volt semmi baja.
Megmondom őszintén, hogy én ezt minimum egy kisebb csodának látom, mert fejben már azt tervezgettem, hogy hogy fogom a munkámat összeegyeztetni azzal, hogy itthon lesz betegen a héten, de végül nem volt szükség rá, hogy „táppénzre” száműzzem, mert hétfő reggelre gyakorlatilag tünetmentes lett.
Hihetetlen.
Egyelőre ebben a szezonban majdhogynem „veretlenek” vagyunk, talán csak két-három alkalommal voltak itthon egy-egy napot betegség miatt, az új orvosunkhoz pedig egyszer sem kellett elmennünk és ilyen eddig egy évben sem fordult elő.
Hát, még a lábujjaim is csuriban vannak, hogy ez most már az igazi tavaszi felmelegedésig így is maradjon!
Salty

Ez nekem nagyon furcsa, hogy azt mondják, hogy hiperaktivitásra vizsgálják, de az adhd-t kizárják. Az adhd maga a hiperaktivitás-figyelem zavar, és a legújabb meglátás szerint nem szükséges a 3 tünetcsoport (figyelem, mozgás, impulzivitás) mindegyikéből kipipálni legalább 3 pontot a diagnózishoz, hanem léteznek olyanok, akiknek csak egyik vagy másik területen vannak nehézségeik.
Nekem van ismerősöm, akinek a figyelmével (látszólag) nincs gond, de olyan is, akinek meg csak azzal van nehézsége, mindkettő diagnosztizált adhd-s.
Mindenesetre akármilyen diagnózist kap vagy sem, a mozgás nagyon fontos lesz az életében, és az iskolába kerüléstől még tudatosabban kell majd figyelnetek arra, hogy a délelőtti ülést délután kompenzáljátok. Illetve hogy olyan pedagógust találjatok, aki nem kap agyvérzést a ficergéstől! 😉 Bár amiket eddig írtál, ott sokkal haladóbb szellemben és elfogadóbban, rugalmasabban állnak a pedagógusok a gyerekekhez, mint idehaza (vagy legalábbis felénk).
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem vagyok biztos benne, hogy ez valóban rugalmasság vagy inkább csak “ignorancia”.
Lehet, hogy nem ez a legjobb szó rá, de én nem érzem úgy, hogy itt annyira odafigyelnének a különböző nehézségekkel küzdő gyerekekre – ha nem beszéltünk volna annyit a szenzorosságról annó a többiekkel a BA-n és magamtól nem olvastam volna utána, akkor itt gyereket nevelve azt se tudnám, hogy ilyen létezik.
Elméletileg azt mondják, hogy a Nagynál csak a mozgás tünetcsoport tér el az “átlagostól”, ezért szinte biztos, hogy nem ADHD-s, de az is igaz, hogy sok helyen a kettőt egy kalap alá veszik.
Itt amúgy hiába diagnosztizálnák vele, akkor sem történne semmi, mert csak nagyon súlyos ADHD vagy más SNI gyerekek esetében van valamilyen módszertan (pl. felelhet írásbeli dolgozat helyett, kap mentort a fókuszáláshoz, több ideje van egy-egy feladatra stb.)
Olyan fejlesztőrendszer, mint Magyarországon nincs is, főleg “orvosi esetekkel” foglalkoznak pluszban, ahol komolyabb segítségre is szükség lehet.
De igen, az iskolával kapcsolatban nekünk nagyon észnél kell majd lennünk, bár már most sincs olyan napunk, amikor nincsenek ovi után lejáratva, mert ég és föld a viselkedése, ha volt lehetősége eleget mozogni.
A ficergés amúgy eddig senkit nem zavart, itt ezt minden nevelő teljesen átlagosnak látja ebben az életkorban – azért mondom, hogy nekem sem biztos, hogy feltűnt volna, ha nem lett volna a Kicsinek hála összehasonlítási alapom.
KedvelésKedvelés
A legújabb szemlélet szerint, ha a mozgás tünetcsoportban eltérés van legalább nem emlékszem hány pontban, és a problémák fennállnak legalább fél éven át és az életnek legalább kettő színterén, akkor megadják a diagnózist.
Itthon azt látom, hogy ha azt kéred egy pedagógustól, hogy pl engedje meg, hogy zselépárnán üljön a gyerek, akkor elhajtanak. De ha azt mondod, hogy a gyerek adhd-s, és a szakszolgálat javasolta a zselépárnát, rögtön mehet. Ugyanaz a gyerek, ugyanaz a kérés. Mint a Simon said játék… 😦
A másik a vaskalapos rokonság, ahol jól jön a papír. Amikor pl a nagyszülők/nagynénik/nagybácsik/szomszéd bizonygatják, hogy csak nem neveltük meg, és csak az a pofon hiányzik neki. Aztán megvan a papír, ledöbbennek, és hirtelen másként látják a szituációkat, és jó esetben felfogás, hogy a gyerek nem azért viselkedik úgy, hogy velük kiszúrjon/utálja őket, hanem mert képtelen másként. És itt nem kell nagy dolgokra gondolni: lehet egy családi vacsin nem marad a fenekén, folyton közbevág a másik szavába, vagy épp túl indulatosan reagál, vagy épp elbambul és nem reagál.
Az előző bekezdés téged nem érint, hacsak nem anyukádnak okozna könnyebbséget megérteni a pörgős Nagylányt egy papíron keresztül.
A második bekezdés meg passz. A nagyotoknál szerintem sok hasonló helyzetet jobban kezeltek a pedagógusok, mint itt, de a nem tudomásul vevés is jobb, mint a rossznak stigmálás. És ha minden pedagógus természetesen jól viszonyul hozzá, akkor igazából nem is feltétlenül baj, ha nem tudsz róla, hiszen irreleváns, mert mindenki automatikusan úgy reagál a gyerekre, ahogy arra neki szüksége van.
KedvelésKedvelés
A tehetség is egyfajta elterés az átlagtól. A kiemelkedés bármilyen területen. Az érzelmi reguláció zavarai szintén kapcsolódnak az ADHDhoz, nálatok szerintem ez is érdekes lehet a nagynál. Magas IQval megint sokan tudnak kompenzálni.
azt is vegyétek figyelembe, hogy –legalábbis a leírások alapján– sem te, sem a férjed nem átlagos teherbírású és aktivitású emberek vagytok… ezek alapján nem csoda, ha a lányok sem lesznek átlagosak. A magyarországi kivizsgálás nagyon hosszú folyamat tud lenni, erre készülj, államiban sokszor éves várólisták vannak. 😦
igazából szerintem láthatóan szuperül nevelitek a gyerekeket, és a naplók alapján mindig sikerrel veszitek a felmerülő akadályokat. Ügyesen reagáltok a különböző igényekre, ezeknek eredménye is van. Viszont egy ideje foglalkoztat Titeket a Nagy, többször felmerült a naplókban, elvittétek felméretni ide-oda, az ilyen szülői megérzések nagyon fontosak! Szerintem az hiányzik, hogy összefüggéseiben lássátok, hol kapcsolódnak a dolgok, a lányotok apróságai hogy állnak össze egy nagy képpé. A tehetség a hiperaktivitással, érzelmek vs mozgásos tevékenységek kontrollálása…
KedvelésKedvelik 1 személy
Ezt nagyon jól megfogalmaztad!
Hasonlóra gondoltam, csak bénán fejezem ki magam. 🙂 Mifelénk plusz mozgató rugó a diagnózisra, hogy a gyereket ne a “problémás” vagy a “rossz” skatulyába tuszkolják, akkor már inkább nevezzük nevén. Saltyéknál nem látom a környezetükben ezt a mentalitást, de attól még érzékelik a másságot, akár egy-egy helyzetben a nehézséget. De nyilván nehezebb megfogni, ha nem okoz akkora nehézséget, problémát a másság, mert természetesebben tekintenek rá, és Saltyék is jól veszik az akadályokat.
Tőlem megkérdezték, hogy ha úgysem kap fejlesztést, nem változik semmi, akkor minek a diagnózis. A nevén nevezés. Amikor látsz valakit, hogy valami fura rajta, és megkönnnyebbülsz, amikor rájössz, hogy pl csálén áll a szemüvege. 🙂 Nem baj, talán nem is szólsz, lehet, hogy még egy kicsit elidőzik ott a szemed, de elmúlik a frusztráció a felismeréstől.
KedvelésKedvelés
Még valami: be akarok majd Magyarországon is jelentkezni kivizsgálásra, már csak kíváncsiságból is, mert simán lehet, hogy ott viszont azonnal megkapná az ADHD pecsétet.
KedvelésKedvelés
Nekem az a tapasztalatom, hogy az enyhe esetek itt sem kapnak segítséget, de itt nagyon be akarják passzírozni az átlagtól eltérőeket az átlagos dobozba. Kicsit 0-1: vagy látványosan más, és akkor meg se próbáljuk integrálni, kap fejlesztést, stb, vagy akkor csináljon mindent úgy, mint egy neurotipikus.
Van egy ismerős család, ahol enyhe adhd-sok a gyerekek, és mind gyógyszert szed, mert a nélkül nem boldogulnak, pedig egy kicsit kéne csak elnézőbbnek lenni velük. De az enyém is kapott alsóban beírást, mert firkálgatott órán, de hát mit csinálna szegény, ha ugrálni nem szabad…
KedvelésKedvelés
“szinte soha nem mozdulatlan, ülve is állandóan mozgásban van és még sétálni is szökkelve szokott”
ingerkereső szenzoros
KedvelésKedvelés
Ez egyébként tökéletesen illene rá (a veszélyérzet hiányát kivéve, azt hálistennek kinőtte, de 1-2 éve még elég durva volt, hogy semmitől nem félt), bár itt szenzoros zavarokra egyáltalán nem szűrnek semmit – szerintem nem is nagyon vannak képben vele, hogy létezik ilyesmi – ezt csak Magyarországon tudnánk kivizsgáltatni.
Na majd kérek időpontot, amikor legközelebb megyünk.
KedvelésKedvelés