Azt hiszem, hogy újabb mérföldkőhöz érkeztünk.

A nagyobbik lányom nyár elején már hat éves lesz és az elmúlt hónapokban azt vettem észre, hogy már nem csak az olyan „kisgyerekes” dolgokban önálló, hogy nem kell pl. felöltöztetni vagy elkísérni a vécére, hanem egyre kevésbé kell kiszolgálni is.

Ha éhes, már önállóan odamegy a hűtőhöz, előszedi, amit enni szeretne és elkészíti magának a vajas-parizeres szendvicset vagy kitölti a müzlit és tejet is, ha éppen ahhoz szottyan kedve.

Sőt, egyre gyakoribb, hogy a húgát is kiszolgálja, vagy van, hogy már jó előre szól, hogy most ő szeretne reggelit vagy vacsorát készíteni mindannyiunknak.

Ez persze nagyon klassz és talán nem túlzás azt mondani, hogy szülőként mind várjuk ezt a korszakot – nekünk is azért van két gyerekünk, hogy idővel már ne kelljen a mosogatógépet kiürítenünk és a szemetet levinnünk mert majd ők elosztják egymás között – de azért egy kicsit félelmetes is.

Mármint az a része, hogy nem engem vagy az apját kéri meg, hanem csak megy és csinálja. Amikor először megláttam a sarkig nyitott hűtő előtt az ikeás, kismacskás széken pipiskedve kutakodni, majdnem szívszédülést kaptam.

Mert akkor ez most már mindig így lesz?

Mi szülők többé nem kontrollálhatjuk mindenben, már csak a kísérői lehetünk a tevékenységei közben?

Eddig tartott a mindenható felügyelet és innentől kezdve már csak reménykedhetünk, hogy eddig megfelelően tanítgattuk, tudja, hogy mi az, ami oké; mi az, ami nem és nem fog a hátunk mögött benyomni egy tábla csokit vacsira, csak mert sikerült elérnie a konyhaszekrény felső polcán.

Önállóan öltözik és magának pakolja a hátizsákját is össze az oviba, de egyelőre még partner abban is, ha szeretném leellenőrizni a munkáját.

Arra nagyon vigyázok, hogy ne sértsem meg a kialakulófélben lévő kis autonómiáját, nehogy azt érezze, hogy nem tartom elég ügyesnek vagy nehogy elvegyem a kedvét a próbálkozásoktól, de azért félek még teljesen szabad kezet adni neki – ahhoz még nagyon kicsi!

A bepakolást például úgy szoktam csinálni, hogy nem nézek bele a hátizsákba (vagy nem akkor, amikor ő is látja), hanem csak különböző kérdéseket teszek fel: váltóbugyit pakoltál be? És pulóvert?

Így meghagyom neki a lehetőséget, hogy korrigálja, ha valamit elfelejtett, de – remélem – abból, hogy nem túrom át a táskát miután végzett a pakolással, érzi azt is, hogy megbízom benne és képesnek tartom arra, hogy egyedül intézze a dolgot.   

Mi a kezdetektől azt az elvet valljuk, hogy ha valami érdekli a gyerekeinket és szeretnének részt venni benne, akkor nem fogjuk őket elhajtani csak azért, mert nélkülük könnyebb/gyorsabb az adott munkafolyamat, így már egészen pici koruktól kezdve rendszeresen bevonjuk őket a főzésbe és az összes házimunkába is, így valahol a nagyobbik lányom részéről is érthető az elvárás, hogy már évek óta gyakorolja, hogy kell megkenni egy szelet kenyeret vagy már végigcsináltuk a táskája bepakolását is együtt milliószor, akkor most miért nem csinálhatja egyedül?

Hú, nagyon nehéz megtalálni az arany középutat abban, hogy ő is elegendő teret kapjon kísérletezni, de mégse bízza el magát túlzottan és ne csináljon fasságokat a hátunk mögött, mert azt hiszi, hogy ő már minden tud és neki mindent szabad, kérdezés nélkül is.

Én például pont így vágtam le a sérómat ovis koromban, mert úgy gondoltam, hogy nem szeretnék többé frufrut hordani és az tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak, ha csak úgy simán levágom az egészet a fejbőrömhöz közel. Gondolhatjátok hogy nőtt vissza!

Na pont az ilyen partizánkodásokat szeretném elkerülni, de nem akarok az a szülő sem lenni, aki visszafogja a gyerekét az önállósodásban, mert ennek mégiscsak örömteli dolognak kellene lennie – a pár éve még járni sem tudó kisbabánk nő, okosodik, ügyesedik, hát persze, hogy ez boldoggá tesz!

De attól még be vagyok szarva.

Bár valószínűleg ez is a szülői lét része.

Salty