Amikor a téli szünet után újrakezdtük az ovit, akkor említettem, hogy a Nagy délutáni alvásával bajban vagyunk és képzeljétek, bár már három hét is eltelt, még mindig nem sikerült a megfelelő vágányra terelni a dolgokat.

Hiába szóltam az óvónőknek, hogy nem szeretném, ha aludna délután, de az csak egy dolog, hogy én mit szeretnék, az meg a másik, hogy ők odabenn mit tudnak megoldani.

A kisebb gyerekek miatt az a szabály, hogy mindenkinek le kell feküdnie az ágyába legalább 20-30 percre, aztán (amikor a kicsik már elaludtak) a következő 45 percben azokkal a gyerekekkel, akik szeptemberben kötelezően iskolába mennek „kisiskolás” feladatokat oldanak meg az előtérben kialakított mini-tanteremben.

Mivel az én lányom még nem elég nagy ahhoz, hogy a tanórán részt vegyen, ezért neki az ágyában kell maradnia, aludni nem muszáj, viszont mivel elszeparálni nem tudják és csödben kell lennie, ezért többnyire könyvekkel igyekszik magát lefoglalni.

Ezzel önmagában nem is lenne gond, de ugye mostanában zajlik nála az átállás vagy inkább a leszokás a délutáni alvásról, ezért ez a rendszer nem kellőképpen megbízható, hiszen ott, a kényelmes, puha ágyban, halk klasszikus zenét hallgatva, simán előfordul, hogy véletlenül elalszik.

Olyankor pedig teljesen felborul az esténk és még az ominózus esetet követő napokban is érezni annak az egy szundinak a hatását.

Hétfőn pont így jártunk.

A Nagy az oviban elbóbiskolt és hiába aludt csak 15-20 percet, este az istennek sem tudtuk lefektetni. Nem vagyunk hülyék, nyilván nem erőltetjük, mert semmi értelme, hogy erőszakkal az ágyban tartsuk a gyereket, ha egyszer nem álmos, de annyira meg tudja ez a negyed óra extra pihenés is borítani, hogy este akkor is nehezére esik elaludni, amikor már egyébként tényleg fáradt lenne.

Másnap meg ígyis-úgyis fel kell kelni legkésőbb 6:30-kor, aminek persze az lesz az eredménye, hogy ebéd után elálmosodik és megint elalszik majd az oviban – így fenntartva ezt a körforgást.

A férjem azt mondja, hogy engedjük el a dolgot, nem akkora katasztrófa ez meg amúgy is, mit tehetnénk? Tiltsuk meg az ötévesnek, hogy aludjon az óvodában?

…és tudom, hogy igaza van, amit tehettünk, azt már megtettük azzal, hogy beszéltünk az óvónőkkel, de engem akkor is bosszant a dolog.

Nem tudom mennyi időnek kell eltelnie, amíg teljesen, magabiztosan magunk mögött tudjuk hagyni a délutáni szundit, mert most úgy érzem magam, mint amikor babakorukban próbáltam átszoktatni őket a napi két alvásról egyre.

Mindenesetre próbáltam a férjem gondolkodásmódját átvenni, mert amúgy is annyira izgultam a szerdára beütemezett kolonoszkópiám miatt, hogy nem akartam még az ovis alvásra is pluszba rástresszelni.

Kedden munka előtt beugrottam a gyógyszertárba azért a porért, amit a vizsgálat előtt kell meginni, hogy kitisztítsa a bélrendszert és onnantól kezdve, hogy hazavittem, a következő 24 órában ott figyelt a konyhapulton, folyamatosan emlékeztetve, hogy micsoda horrorra vállalkoztam önként.

Igazából nem is magától a procedúrától féltem a leginkább, hanem attól, hogy IDŐRE meg kell innom kétszer fél litert abból a trutyiból, amit a férjem csak úgy jellemzett, hogy „egyszerre sós és édes, nyálkás és porhanyós”, én meg amúgy is eléggé hadilábon állok minden gusztustalan dologgal.

Én vagyok az az ember, aki azért nem eszik sajtos csipszet, mert lábszaga van – akkor mégis hogy a fenébe fogok ebből a cuccból egy egész litert leerőszakolni a torkomon?

Kiszámolgattam szépen, hogy ha a vizsgálat időpontja ekkor és ekkor van, akkor az első dózist ekkor és ekkor kell meginnom, a következőt pedig ekkor és ekkor, aztán szerdán reggel szépen nekiveselkedtem a dolognak.

Hű basszus… egyetlen korty elég is volt ahhoz, hogy az étkezőasztaltól feltápászkodjak és inkább a mosogató előtt állva igyam tovább, mert már ennyiből is tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

Először szívószállal próbálkoztam, mert a használati utasításban azt írták, hogy úgy kevésbé érezni az ízét, de ez egy megátalkodott hazugság, mert úgy is ihatatatlan.

Aztán taktikát váltottam. Megidéztem az „egyetemista szorgalmi időszakban” énemet, elővettem 10 felespoharat (még jó, hogy találtam annyit), kiporcióztam a cuccost és bekészítettem egy nagy adag csapvizet is „kísérőnek”, hátha úgy jobban megy a dolog, ha féldecinként lököm le a torkomon.

Ez így egészen remekül bevált, a megadott időkereten belül sikerült meginnom az egészet, de hiába éreztem a szédítő dicsőséget, valahogy nem villanyozott fel a tudat, hogy ezt még egyszer meg kell ismételnem cirka 40 perc múlva.

Másodjára már nem mentek ilyen „jól” a dolog, akárhogy próbálkoztam, csak nem akart csúszni a tuttifrutti (miéééért???) ízesítésű rettenet lefelé és mire a feléig nagy nehezen eljutottam, már kétszer hánytam, szóval bevallom töredelmesen, az utolsó 1,5 decit inkább kiöntöttem.

Amúgy is diétázom, esténként nem eszem semmit, szóval nem nagyon van mit kipucolni a szervezetemből, reméljük, hogy jó lesz így, mert ha nem, akkor így jártam, én ezt még egyszer nem vagyok hajlandó végigcsinálni.

Ezek után felüdülés volt eljutni odáig, hogy a férjem kíséretében beléptem a magánklinika ajtaján.

A lányokért Baka ment az oviba és mivel nem tudtuk, hogy pontosan mikor fogunk végezni, azt beszéltük meg, hogy nem hozzájuk mennek haza, hanem a mi lakásunkba, hogy ha esetleg nem érnénk haza a takarodó idejéig, akkor anyósom rögtön le is tudja őket fektetni aludni.

Annyira jó, hogy a gyerekeink ennyire szívesen töltenek velük időt, mert amikor szerda reggel – az oviba vezető úton – elmondtam nekik, hogy Baka megy értük és még az is lehet, hogy ő fogja lefektetni őket aludni, akkor ezt rögtön kész ténynek vették és boldogan tervezgették, hogy melyik mesét fogja majd nekik alvás előtt elolvasni és ki melyik oldalára fog lefeküdni.  

Így legalább velük kapcsolatban nem volt okunk semmi aggodalomra, a klinika várótermében ülve én is 100%-ban magamra tudtam koncentrálni.

Mivel altatásban kértem a procedúrát, először természetesen meg kellett ejtenem egy interjút az aneszteziológussal, de innentől kezdve már tökéletesen sínen voltam.

Az altatástól kicsit tartottam (még soha nem altattak semmihez), de az anesztes doktornő mindent teljesen érthetően elmagyarázott és lehet, hogy ez a kisgyerekes anyák kialvatlanságának a számlájára írható, de még végig sem érkezett mondani, hogy 2-3 percen belül fog a cucc elkezdeni hatni, én már ki is feküdtem.

Bár csak 11 percig tartott az egész művelet, én olyan jót aludtam, hogy csak csuda! Még álmodtam is! (Jellemző, hogy gyógyszeres altatásban is melóztam: palacsintát sütöttem a lányoknak. 😊)

Utána felébresztettek, fel kellett ülnöm és a lábamat az ágy széléről lelógatva várni pár percig, amíg teljesen magamhoz térek, de meglepően gyorsan kiment az altató hatása és amikor már elég magabiztosnak éreztem magam, hogy felálljak és felöltözzek – már mehettem is.

Mindent sikerült elintézni, sőt, képzeljétek, a polip a valóságban sokkal kisebb volt, mint amekkorának az ultrahangon látszott!

A recepcióra visszaérve még elszaladtam a mosdóba, de mire visszaértem, már hiába vettem elő a pénztárcámat, addigra a férjem elrendezte a számlát.

Hazafelé a kocsiban nevetve meg is jegyezte, hogy „aha, pont akkor volt muszáj pisilned, amikor fizetni kellett”, én meg azzal kontráztam rá, hogy legalább valami jó drágát vett nekem Valentin-napra! Nem minden feleség mondhatja el, hogy meghívta a férje egy kolonoszkópiára! 😁

Mire hazaértünk, a lányokat Baka már lefektette és élvezettel hallgattuk a beszámolóját, hogy milyen ügyesek és szófogadóak voltak mindketten.

Mivel se én, se az apjuk nem volt otthon, a nagylányunk vette magára a házigazda szerepét, de úgy, hogy végigmutogatta a nagyanyjának az összes helyiséget és még arra is kitért, hogy melyik szobában hol kell felkapcsolni a villanyt, mintha anyósom most járt volna nálunk először.

Borzasztóan élte a helyzetet, hogy ő van otthon, ő a rangidős, ezúttal ő lát vendégül, mint egy igazi nagylány.

Még azt sem akarta Bakának elhinni, hogy az egyik Pipp és Polli könyvüket el tudja nekik olvasni esti mese gyanánt, mert az „biztosan nem horvátul van, hiszen anya mindig magyarul meséli” – igen, mert ő azt nem tudta, hogy én menet közben fordítom le nekik! 😁

Csütörtökön és pénteken már helyreállt a világ rendje és visszatértünk mi is a normál kerékvágásba. Engem, azon kívül, hogy kicsit fel voltam puffadva, már semmi nem emlékeztett a szerda esti vizsgálatra.

Pénteken ismét Baka ment el a lányokért az oviba és ezúttal náluk is aludtak mind a ketten.

Nem fogjátok elhinni – még mi sem dolgoztuk fel – de a nagyszülőknél a Kicsi este fél nyolckor MAGÁTÓL szólt, hogy ő álmos, menjenek aludni és miután kidőlt, másnap reggel 7:20-ig fel sem ébredt!

Amikor én ezt meghallottam, kiguvvadt a szemem és gondoltam is magamban, hogy egy ilyen árulás után jobban jár, ha hazajön, fogja szépen a motyóját és átköltözik a nagyanyjához.

Az apja szerint inkább örüljünk neki, mert ha az ő szüleinél is azt csinálná, mint itthon, akkor nem biztos, hogy vállalnák, hogy ott aludjon. 😁

Mi is kihasználtuk a váratlan szabadnapunkat, fél kilenckor(!!) ébredtünk fel és a reggeli kávé közben még arra is szakítottunk időt, hogy végre megvegyünk a repülőjegyeinket a tizedik évfordulós utazásunkra, ahová kivételes csak kettesben fogunk május elején elszökni.

Mondjuk ahová készülünk, az nem is gyerekeknek való úticél, de nektek még nem mondom el, hová megyünk, hogy meglepetés legyen! 😉

Délelőtt aztán felvettük a lányokat és négyesben elmentünk bevásárolni, hogy a másnapi halsütéshez mindent beszerezzünk.

Szerencsére a gyerekeink – a család többi tagjához hasonlóan – imádják a tengeri halakat, így (annak ellenére, hogy én nem eszem semmilyen vízi élőlényt) igyekszünk minél gyakrabban kitűzni a menüre itthon és most a vasárnapi családi ebédre is öt duci aranydurbincsot készítettünk el.

Jó, én igazából csendes szemlélődő voltam, mert a munka oroszlánrészét a férjem és a Nagy csinálta, nekem csak egy gyors gyümölcstortát kellett összedobnom (de még azt is a lányok díszítették fel).

Miután megebédeltünk, a gyerekek bevonultak a szobájukba és magukra húzták a teljes farsangi hacukájukat, hogy díszbemutatót tartsanak a nagyszüleiknek. Mondanám, hogy ez rendkívüli eset, de nem az, mert mióta minden alkotóelem megvan a jelmezeikhez, azóta kétnaponta felpróbálják az egészet.

Még jó, hogy már csak pár napot kell várnunk a farsangig!

Salty