„Fiatalok vagytok még, a következő már hátha fiú lesz!” – mondta az egyik utcabeli szomszédunk, amikor a házunk előtt kiszálltunk az autóból, miután a három napos kisebbik lányommal hazaértünk a kórházból.

Már nem sértődtem meg rajta, mert idővel hozzászokik az ember, hogy még a 21. században is vannak olyan emberek, akik szinte sajnálnak minket, hogy nekünk „csak” lányok jutottak.

Őszinte leszek, amikor az első babánk megfogant, nekem tényleg mindegy volt, hogy milyen nemű lesz, de ha muszáj lett volna választanom, akkor inkább fiút akartam volna.

Még túl frissek voltak a kamaszkori bébiszitterkedés emlékei a végtelen babázással, a sok fodros kacattal és a dögunalmas teapartikkal – akkor megingathatatlanul azt gondoltam, hogy ezerszer izgalmasabb pókembereset játszani vagy autózni a kisfiúkkal, ezért 18 évesen el is könyveltem magamban, hogy én inkább fiús anyukának lennék jó.

Az murisabbnak és az izgága, nyughatatlan természetem mellé valahogy jobban illőnek tűnt.

Aztán kiderült, hogy az elsőszülöttünk lány lesz és végtelen boldogság áradt szét a testemben a hír hallattán.

Emlékszem, már jó nagy pocakom volt, amikor elmondtuk a férjem – akkoriban 95 éves – nagypapájának, ő pedig csak rántott egyet a szája sarkán és annyit mondott, hogy „a fiúk jobbak”.

Ez volt a legelső eset, amikor valaki megjegyzést tett a (még meg sem született) gyerekeim nemére.

Nem esett túl jól, de nem haragudtam meg a papára, egy évszázadnyi „régi világ” beszélt belőle, ahol a lánygyerek még csak gondot jelentett a háznál, de azt sem tartottam kizártnak, hogy mivel neki két fia született, ezért tudat alatt talán saját magát is vállon akarta veregetni azzal, hogy a kisfiúkat jobbnak titulálta, mint a lányokat.

Semmi gond, rajta kívül senki más nem gondolja így, vagy ha mégis, akkor legalább mélyen hallgat róla.

Aztán teherbe estem másodjára is és még nem tudtuk nemét, de már egyre többen mondogatták, hogy ezúttal biztos fiút szülök majd, a lányunk után érkezik az öcsike, mintha valamiféle elvárás lenne, hogy olyanból is legyen otthon legalább egy, mert az úgy az igazi.

Amikor pedig kiderült, hogy a kistesó is lány lesz, akkor azzal próbáltak „vigasztalni”, hogy semmi gond, még csak harminc éves vagyok, van még bőven időnk csinálni egy fiút is.

Ha erre azt válaszoltam, hogy nem tervezünk több gyereket, akkor jött a szokásos „de egy fiú még csak kellene, nem?”, azon pedig csak mosolyogtak – szinte hitetlenkedve – amikor bejelentettem, hogy a férjem egyébként is csak lánygyerekeket akar.

Mert az ugye elképzelhetetlen, hogy egy nagydarab, szakállas, 90 kilós férfiember imád lányos apuka lenni és ha tíz gyerekünk lenne, akkor ő tíz lányt szeretne.

Biztosan azt gondolták, hogy csak udvariasságból hazudok vagy nekem is téveszméim vannak.

Mert egy fiú az kell. Ezt mindenki tudja.

Csak mi nem.

Nekünk pont így tökéletes: tüllszoknyával, babákkal, csillámporral és véget nem érő teapartikkal.

Mondjuk, autózni és pókembereset játszani ők is imádnak – talán ez enyhítő körülmény.

Salty