Micsoda hét van mögöttünk! Aztamindenit!

Hétfőn az elmúlt néhány nap szabadsága után visszatértem a melóba, de mivel a lányok még itthon voltak, így kénytelen voltam itthonról dolgozni – már amennyit tudtam.

„Szerencsére” a kollégáim nagyjából fele még szabin volt és emiatt a cégnél továbbra is elég kihalt volt a légkör, így nem volt annyi teendőm, mint amennyire számítottam és egészen kulturáltan le tudtuk hozni a lányokkal a kisgyerekes munkanapot.

Pedig nagyon be voltak sózva, ami nem is csoda, hiszen aznap reggel arra ébredtünk, hogy esik a hó!

Nagyon örültünk neki mindannyian, a gyerekek is majd’ kiugrottak a bőrükből a ritkaságszámba menő fehér csodát látva, de én csak óvatosan mertem bizakodni, mert láttunk már havazást máskor is, viszont általában mire földet ért, semmi nem maradt belőle.

Most viszont – ahogy ti is tapasztaltátok Magyarországon – nem ezt volt a helyzet, teltek az órák, egyik a másik után és a hó továbbra is kitartóan, sűrű pelyhekkel hullott és már a földön is egyre vastagabb takaró kezdett kialakulni.

Hű, ennek aztán a fele sem tréfa, igyekeztem, ahogy csak tudtam, hogy be tudjak mindent fejezni, amit muszáj volt, hogy a munkaidő végeztével ki tudjunk menni egy kicsit játszani és ne kelljen semmit „bepótolnom”, amikor a férjem hazaér és átveszi a gyerekeket.

Úgy örültem neki, hogy másnap – kedden – ünnepnap van és nem kell egyikünknek sem dolgoznia, így egész nap van lehetőségünk odakinn, a hóban játszani!

A délelőttöt a város egyik legnagyobb parkjában töltöttük, ahol már nem csak jó 10-15 cm, érintetlen hó gyűlt össze a fák között, de továbbra is olyan intenzíven esett, hogy pillanatok alatt vastag hótakaró nőtt a sapkáink tetejére.

A Nagy magán kívül volt a boldogságtól, hóangyalt csinált, hógolyózott, hempregett a hóban, de a Kicsit zavarta a sűrű hóesés, így ő csak egy – a kocsiban talált vészhelyzeti – esernyő alatt álldogált egy nagyobb fa tövében.

Csak ebédelni jöttünk haza és persze a Kicsit is le kellett tennünk aludni, délután viszont az volt a terv, hogy átugrunk Bakáékhoz egy kávéra, aztán majd ott, az utcájukban lévő dimbes-dombos parkban szánkózunk egészen estig.

Nem voltunk náluk sokáig, egy, maximum másfél óra után már szedelőzködtünk is, de mire leértünk a parkolóba, már annyi hó leesett, hogy teljesen beterítette az autónkat!

Kettőnknek is kb. 10-15 percig tartott, mire használható állapotba hoztuk a járművet – bár azt hozzá kell tennem, hogy a hóesésre totálisan felkészületlenül indultunk el, semmi nem volt nálunk, amivel leseperhettük volna, így a kabátba bújtatott karjainkkal bénáztunk, mire összehoztuk a dolgot.

A parkban már rajtunk kívül is sokan voltak, kisebb-nagyobb gyerekek (és felnőttek is!) szánkóztak, hóembert építettek vagy csak sétáltak a frissen hullott hóban és annyira csodálatos volt nézni, hogy mindenki jókedvű, izgatott és örül a ritkán látott igazi télnek!

Idővel a Kicsi is elkezdett felengedni, már nem zavarta, ha havas lesz a ruhája, a csizmája vagy a kesztyűs keze, de a hó számára még mindig a „kosz” kategória, ezért jobbnak látta, ha nem veti bele magát teljes testtel, mert az mégiscsak túlzás.

Próbáltam a szánkózásra is biztatni, ott elvégre nem kell a hóval direktben érintkeznie és az általunk kiválasztott domb sem túl magas vagy meredek, de azt semmiképp nem volt hajlandó bevállalni, hiába érveltem, hogy ez pont olyan, mintha egy nagy csúszda lenne.

Már régesrég besötétedett, amikor elindultunk hazafelé és nagyon nem esett jól arra gondolnom, hogy másnap – ahelyett, hogy ismét kinn lennénk egész nap – már megint dolgoznom kell majd.

A szerda végül a várakozásoknak megfelelően alakult, de reggel már hét körül bejelentkeztem a melóba, ezzel pedig nyertünk egy plusz órát, amit lenn az utcán tudtunk tölteni.

Amúgy is el kellett valakinek takarítania a rengeteg havat a járdáról és a kocsinkat is ki kellett ásni, így jól bebugyoláltam a lányokat, hármasban lementünk a társasház elé és amíg ők játszottak, addig én lapátoltam, sepregettem, homokot szórtam.

Tíz perc sem kellett hozzá, hogy annyira kimelegedjek, hogy kabát nélkül folytassam a munkát tovább, de olyan jól esett a hidegben, a friss levegőn havat lapátolni, hogy ha lett volna több időm, akkor nem csak a mi környékünket, hanem a többi ház járdáját és parkolóját is megcsináltam volna.

Délután, abban a pillanatban, ahogy a férjem is hazaért, megint kimentünk szánkózni – elvégre most kell kihasználni, hogy még tart a havas idő, ki tudja mikor lesz rá lehetőségünk legközelebb!

Azonban csütörtökre és péntekre már sajnos annyira összegyűltek a céges tennivalóim, hogy napközben nem nagyon tudtam a lányokkal a lakáson kívül lenni, az összes idő, amit a szabadban töltöttünk, annyi volt, amíg az ebédszünetemben hármasban átsétáltunk a boltba.

Annyira sajnáltam, hogy ez a rengeteg hó nem egy héttel korábban esett le! Milyen szuper lett volna, ha akkor ilyen az idő, amikor mind itthon voltunk szabadságon!

Mindenesetre csütörtökön este még ki tudtunk menni egy kicsit a hóba bohóckodni, de másnapra hozzánk is megérkezett a brutális ónos eső, ami egész álló nap olyan intenzitással esett, hogy gyakorlatilag egy merő jégpálya lett mindenből, amivel érinkezett.

Az autónkon olyan vastag jégpáncél maradt utána, hogy az ajtót is alig tudtam kinyitni és amikor végül sikerült beindítanom, ott is hagytam járó motorral, őrizetlenül majd egy órára, mert még ellopni is képtelenség lett volna, annyira nem lehetett egyik ablakon sem kilátni.

Csodák-csodájára, a heves esőzés nem „tette tönkre” a hótakarót, de ilyen időjárási körülmények között már nyilván nem volt lehetőségünk kimenni játszani.

Éppen ezért, a hétvégére a férjem elővette a nagyágyúkat, a saját, féltve őrizgetett legókészleteit a nyolcvanas évekből.

Leterített egy nagy fehér lepedőt a szőnyegre a nappaliban, kiborították az összes kockát és alkatrészt, majd a következő két napot a gyerekekkel együtt azzal töltötték, hogy próbálták megfejteni, melyik darab mihez való és kikeresni online a hozzájuk tartozó összeszerelési útmutatókat, mert a papírjai sajnos már nem mindegyik készletnek voltak meg.

Én – őszintén szólva – nem gondoltam, hogy ez majd annyira le fogja kötni a két, energiabomba lányunkat, de mégis meglepően izgatottan vetették bele magukat a feladatba és még versenyeztek is, hogy ki fogja az apjuk által keresett kockát hamarabb megtalálni a kupacban.

Vasárnap délutánra azért már alább hagyott a lendület (és eddigre a készletek javát is sikerült már összerakniuk), így a férjem kitalálta, hogy elviszi őket az egyik nagyobb játszóházba, hogy egy kicsit lejárják és kiviháncolják magukat.

Amíg ők hárman házon kívül voltak, én nekiálltam takarítani.

Karácsony előtt nem jutott időnk rendes nagytakarítást csinálni, csak a szokásos szintentartásra futotta, de most – három hét 24/7 itthonlét után – úgy éreztem, hogy már nagyon megérdemelné a lakás, ha úgy igazán puccba vágnám.

Mindent letörölgettem, a csillárokat is leporoltam, a fürdőszobát és a konyhát is teljesen kisuvickoltam és még a gyerekszobában is a helyére tettem mindent, de mivel a családom többi tagja még mindig nem ért haza, arra is jutott időm, hogy jó melegen beöltözzek, majd megpucoljam az ablakokat és az erkélyajtót is a nappaliban.

Odakinn már repkedtek a mínuszok, így eléggé igyekeztem és emiatt talán nem lettek olyan szépek, mint amilyenek lehetnének, de hogy tisztábbak, az biztos és még ki is szellőztettem!

A férjem végül csak fél órával a szokásos takarodó előtt ért haza a lányokkal, amíg fürödtek, addig én melegítettem nekik vacsorát, majd villámgyorsan ágyba dugtuk őket.

Mivel hétfőre -15 fokot jeleztek elő, egy kicsit tartottam attól, hogy másnap reggel majd ebben a dermesztő hidegben kell kikászálódnunk a lakásból és az is megfordult a fejemben, hogy vajon hogy fogják a lányok viselni az oviba való visszatérést három teljes hét téli szünet után, de a félelmeim (részben) alaptalannak bizonyultak.

Jövő héten erről is beszámolok részletesen!

Salty