Emlékszem, amikor én voltam négy-ötéves, heteken keresztül szánkóval jártunk óvodába. Eleinte csak én üldögéltem a keretben, később már az öcsémet húztuk anyukámmal együtt.

Emlékszem, amikor alsóban elindultunk délután az iskolából, belemásztunk a sóval, hamuval megszórt járda melletti árokba, mert ott derékig ért a hó és abban sokkal murisabb volt hazafelé trappolni.

Emlékszem, amikor annyi hó leesett, hogy tanítási szünetet rendeltek el és majd kiugrottunk a bőrünkből, mert ez azt jelentette, hogy egész nap kinn lehetünk.

Emlékszem, milyen varázslatosnak találtam azt, amikor a szűz hóba én léptem bele először és hallhattam, ahogy ropog a talpam alatt.

Emlékszem, amikor az osztálytársaimmal a töltésen szánkóztunk és a már jócskán lelapított, fényes havon olyan gyorsan csúszott a szánkó alattunk, hogy csak az ártérben terpeszkedő bokrok kopasz ágai állítottak meg minket.

Emlékszem, amikor már gimnazistaként, a hóesésben gyalogoltam hazafelé, a sárga utcai lámpákkal megvilágított koraesti sötétségben felnéztem az égre, hosszan figyeltem, ahogy pörögnek-forognak a hópelyhek felettem és arra gondoltam, hogy kevés ennél gyönyörűbb dolog létezik.

Emlékszem, amikor először esett hó, miután anya lettem. Nem volt sok és hamar el is olvadt, de olyan örömmel mutogattam az akkor fél éves lányomnak, mintha a világ legnagyobb csodája lenne.

Emlékszem, amikor ezeregy téli mesét elolvastunk, közben minden egyes alkalommal, vágyakozó szemekkel nézett rám és azt kérdezte, hogy nálunk mikor fog hó esni?

Emlékszem, amikor a lakásban, a szőnyegre fekve gyakorolta a hóangyal-készítést, hogy majd tökéletesen menjen, amikor lehetősége lesz élőben is kipróbálni.

Emlékszem a kishúga első telére is, akkor már évek óta nem láttunk havat és bevállaltuk, hogy átautózunk Ausztriába, hogy megnézzük milyen az igazi tél.

Emlékszem, hogy ott sem jártunk szerencsével, fel kellett mennünk a 2500 méter magasan lévő síközpont mellé, hogy legalább arra a néhány órára megpillanthassuk a tél csodáját.

Emlékszem, amikor tegnapelőtt arra ébredtünk, hogy odakinn mindent belep a puha, fehér hó.

Emlékszem a lányaim arcára, ahogy olyan izgatottan ugráltak az ablak előtt, mintha megint karácsony vagy minimum a születésnapjuk lenne.

…és emlékezni fogok arra is, amikor a pici, gyakorlatlan kis kezeikkel hógolyókat próbáltak formázni és a hidegtől kipirult arccal, gondtalanul hemperegtek a frissen lehullott hóban.

Remélem, hogy nekik is szép emlék lesz!

Salty