Mire észbekaptam, hogy karácsony van, már el is telt az ünnep és csak néhány nap maradt hátra az évből.

Karácsony és szilveszter között egyébként is valami fura vákuumban létezik az ember, amikor se a pontos időt, se a napot nem tudja teljes bizonyossággal megnevezni, de nálunk, a héten ez még hatványozottabban igaznak bizonyult.

Gyakorlatilag semmit nem csináltunk – már ami a hasznos munkavégzést illeti – csak arra koncentráltunk, hogy maximálisan kihasználjuk, hogy hónapok óta először mind a négyen itthon vagyunk és végre a világon semmi nem szólít el egyikőnket sem a család mellől.

A lányok már olyan szépen játszanak együtt! Most a szünetben egyértelműen a szerepjátékozás volt a menő, csúcsra járatták a különböző kitalált szcenáriókat – volt amikor boltosat, szépségszalonosat vagy éppen fürdés közben betlehemeset játszottak és még a kisbaba Jézuskát is teljesen önállóan improvizálták, miután eljátszották Mária komplett terhességét. Mutatom hogyan:

Az itthoni lustálkodáson túl, minden egyes nap elmentünk a közeli bevásárlóközpont parkolójában felállított jégpályára és amíg én a Naggyal köröztem, addig a Kicsi az apjával vadult az épületen belüli, szivacsos játszótéren.

Ahhoz képest, hogy tavaly ilyenkor a Nagy még a korizáshoz segítségként bérelhető macis ülésbe kapaszkodva SEM tudott megállni, úgy csúszott ki alóla mindkét lába, mintha egy újszülött zsiráf életének az első perceit figyelnéd, idén már nem csak a medvés tologatóval, hanem anélkül is tudott haladni!

Az kicsit nehezen ment át neki, hogy ne sétálni próbáljon – nem gyaloglunk, hanem siklunk – de miután ráérzett a dologra, csak három alkalom kellett ahhoz, hogy már a „járókeretet” elengedve is képes legyen megtenni néhány métert.

Annak külön örültem, hogy nem unt rá a korizásra, minden nap ugyanúgy várta, hogy menjünk, mert most már biztos vagyok benne, hogy tényleg szereti ezt a mozgásformát és így hajlandó vagyok neki saját korcsolyát is venni.

Eddig többnyire pénzkidobásnak éreztem, mert ebben a korban még olyan gyorsan nő a lábuk, hogy jó, ha két-három évig fogja tudni ugyanazt a korit használni, de mivel a bérlés ára is felment (már 5 eurót kérnek egy pár koriért alkalmanként!) és mi elég gyakran megyünk, igazából megéri, ha veszünk neki sajátot.

A nagy semmittevésben arra azért szakítottam időt, hogy az anyósom munkatársától megörökölt gyerekruhákat átmossam és elpakoljam a lányok szekrényébe, valamint a korábban ott lévő dobozokat is átnéztem és elővettem a Kicsi következő méretét.

Nagyjából egy évvel ezelőtt döbbentünk rá, hogy nem túlságosan hatékony, ha a nővéréhez viszonyítunk, amikor a nagytesó által kinőtt ruhák méreteit nézzük, mert ő jóval testesebb és a Naggyal ellentétben a korának MEGFELELŐ számozású dolgokat hord.

Amikor szinte egy egész doboznyi, 86-os holmit olyan „későn” vettem elő, hogy csak pár hónapig tudta hordani őket, akkor szembesültünk vele, hogy ő nem az a ropi típus, mint a Nagy, aki négy évesen még 98-as cuccokban nyomult – azóta jobban odafigyelek rá, hogy ha már évekig őrizgettem a kinőtt ruhákat, akkor időben is szedjem őket elő.

Fogalmam sincs, hogy ahol 4-5 gyerek is van, ott hogy intézik az ilyesmit, mert nálunk – annak ellenére, hogy próbálunk mértéket tartani és egyszerre sosincs túl sok ruhájuk – annyi cucc összegyűlt, hogy esküszöm, 2-3 gyereket még simán fel tudnánk öltöztetni.

Azt hiszem, hogy én megfelelően rendszerezett vagyok, szezononként és méretenként vannak bedobozolva a nagytesó által kinőtt, Kicsire váró és a Nagynak még túl nagy holmik, de így is tök nehéz követni, hogy mindig naprakész legyek.

Mondjuk amilyen tempóban a Kicsi eszik, már csak pár év és úgyis utoléri a nővérét, aztán ha egy méretet hordanak, akkor már könnyebb lesz a szekrényüket rendben tartani. 😁

Így, lassan és lustán jutottunk el az év utolsó napjához.

A férjem felajánlotta anyósoméknak, hogy csinál nekik egy tepsivel a híres-neves lasagne-jából, de itthon mindenképp pulled pork-ot szeretett volna enni, így végül mind a ketten, együtt főzőcskéztünk.

Jó, a pulled pork nem igényel túl nagy energiabefektetést, de ha már ilyen tip-top kajával készültünk Szilveszterre, akkor az volt a minimum, hogy csinálunk hozzá házi tortillát is.

Először, még a koraesti órákban, átugrottam Bakáékhoz a vacsorájukkal, aztán amíg én odavoltam, a lányok az apjukkal begyúrták a tortilla tésztáját és miután hazaértem, neki is kezdtünk kinyújtani és kisütni őket.

A Nagy és Kicsi is annyira elmélyülten, olyan végtelenül koncentrálva segítettek mindenben, hogy miközben a tésztalapokat forgattam a serpenyőben, arra gondoltam, hogy ilyen jeleneteket szoktak a karácsonyi reklámokhoz kitalálni.

Egészen meglepő volt, hogy senki nem veszekedett senkivel, a gyerekek elsőre szót fogadtak, semmiért nem kellett kétszer szólni és az este további része is ugyanígy folytatódott.

Azt már az előző nap beharangoztuk nekik, hogy szilveszterkor nincs takarodó, fenn maradhatnak addig, ameddig csak szeretnének (leginkább ameddig bírnak), így a közös vacsoránkat is a szokásosnál valamivel későbbre időzítettük, hogy utána már csak a nagy családi mesenézés és pattogatott kukorica-zabálás maradjon hátra.

Persze mielőtt nekikezdhettünk volna, kitalálták, hogy ők mindenképp szeretnének egy óriási mesenézős bunkert építeni, így mi ketten az apjukkal csak ültünk és vártuk, hogy elkészüljenek az építészeti mesterművel, mert egyre inkább az látszott körvonalazódni, hogy az építmény soha a büdös életben nem lesz kész.

A Kicsi még hagyján, ő valamikor – nagyjából féltávnál – eljutott odáig, hogy neki ez így már megfelel, köszöni szépen, nincs kedve több cuccot kihordani a szobákból és befeküdt a bunker számára kijelölt sarkába, de a Nagynak persze annyira tele volt kukacokkal a feneke, hogy nem tudott még húsz másodpercig sem egy helyben ülni, mindig „eszébe jutott” valami nélkülözhetetlen, amire még szükség van a bunker tökéletesítéséhez.

Mire az épület megkapta a használatbavételi engedélyt, én is elkészültem a pattogatott kukoricával és végre nekikezdhettünk a közös filmezésnek is.

Jó, nem kell valami egész esti mulatságra gondolni, az volt a terv, hogy megnézünk 3-4 részt a Mazsola és Tádéból, de ezek ketten annyi időt elcsesztek a bunker építésére, hogy már a második rész után halálosan fáradtak voltak.

Azt persze mondanom sem kell, hogy a bunkerben kevesebb, mint öt percet töltöttek el, először a Kicsi bújt be a lábaim közé a kanapén, aztán a Nagy kezdett el tolatni, egészen addig, amíg a fenekét le nem tudta az apja ölébe tenni.

Amikor észrevettük, hogy már tényleg csak a dac tartja őket ébren, akkor a férjem elvitte őket lefektetni, mi ketten pedig befejeztük a pár nappal korábban elkezdett filmünk utolsó harmadát is (egyszer biztos lesz idő, amikor egyben is végig tudunk majd nézni valamit! 😁), aztán a gyerekeinket ismerve arra jutottunk, hogy inkább mi is lefekszünk aludni, mert valószínű, hogy nálunk január elsején sem lesz később ébresztő.

Ahogy arra számítani lehetett – de ettől függetlenül ugyanúgy csalódás volt – a lányok másnap 6:15-kor keltek és onnantól kezdve lelőni sem nagyon tudtuk őket.

Az év első napján már-már hagyomány, hogy anyósomék átjönnek hozzánk reggelire és kávézni, de erre – mivel ők normális emberek és normális időpontban ébredtek fel – csak délelőtt kilenc körül került sor.

Persze a lányok, a késői takarodó és a korai ébredés miatt már fél tizenegykor is csak vonszolták magukat és mivel még a Nagy is meglepően kába volt, hosszú idő után ismét, őt is lefektettük délelni.

Másnap, pénteken, a férjem, apósom és én még nem dolgoztunk, anyósomnak viszont muszáj volt bemennie, de ettől függetlenül szerették volna a gyerekeket elvinni magukhoz, így délután négyre beszéltük meg, hogy leadom a csemetéket náluk és ott is alszanak mind a ketten.

Ha jól emlékszem, valamikor december elején vállalták be utoljára mindkét unokát, szóval nagyon jól esett – különösen az utolsó szabadnapunkon – hogy egy kicsit kettesben lehettünk a férjemmel.

Olyan érzésem van, hogy az első napokban borzasztóan hosszúnak tűnt, de végül iszonyatosan hamar eltelt ez a 10 nap szabadság, de ilyen ez, rohan az idő, ha az ember jól érzi magát.

A Vízkereszt (vagy ahogy itt ismerebb: a Háromkirályok napja) itt piros betűs ünnep, ezért a lányok jövő héten még nem mennek oviba – de mivel mi már dolgozni fogunk, ez sajnos közel sem jelent majd akkora szabadságot, mint amihez december utolsó napjaiban hozzászoktunk.

Jó volt egy kicsit együtt lenni és családilag feltöltődni, de azért vágyom arra is, hogy visszatérjünk a dolgos hétköznapokhoz, mert tele vagyok tervekkel és alig várom, hogy nekikezdjek megvalósítani őket.

A lányok is többször említették már, hogy hiányoznak nekik az ovis barátaik, így remélhetőleg nem jelent majd gondot visszaszokniuk a csoportba és három teljes hét után simán fogják venni, hogy újra óvodába járnak.

Én nem vagyok az a január elején fogadkozós, „tiszta lapot nyitó” ember, elvégre a napok ugyanúgy mennek tovább, mint korábban, de most mégis van bennem valami bizsergő izgatottság és úgy érzem, hogy 2026 nagyon szuper év lesz.

Remélem, hogy igazam lesz.

Nagyon boldog új évet kívánok nektek is! Legyen pont olyan, mint amilyet szeretnétek!

Salty