Mára egy ajánlóval készültem nektek egy vadonatúj filmhez, amire tegnap találtam rá Netflixen és nagyjából a 40 százalékát végigbőgtem.

Igyekszem abszolút spoiler-mentesen beszámolni róla, bár a cím és a streaming platformon található két soros ismertető alapján a „Búcsú June-tól” (eredeti címén: Goodbye June) nem árul zsákbamacskát.

June (Helen Mirren) egy négygyermekes idős nő, aki már évek óta küzd a rákkal, de december elején az orvosai sajnos kénytelenek azt közölni a családjával, hogy már semmilyen kezelés nem maradt, amit kipróbálhatnának, innentől kezdve a fájdalmak enyhítése az egyetlen cél.

A történet leginkább June – már középkorú – gyerekei szemén keresztül mutatja be a diagnózist követő néhány hetet és a középpontban az anyjuk közelgő halála miatt kiéleződő testvéri kapcsolataik állnak.

Bevallom őszintén, hogy az első néhány jelenet alapján nekem az volt az érzésem, hogy mindegyik gyerek karaktere egy-egy filmes klisé – hollisztikus természetgyógyász, főállású anya, aki nem mellesleg organikus élelmiszerbolond, nadrágkosztümös munkamániás és felnőni képtelen legkisebb testvér – de idővel rádöbbentem, hogy valószínűleg szándékosan indítottak velük már-már karikatúraszerűen, mert ahogy halad előre a film, úgy ismerjük meg őket egyre jobban és bontakozik ki egyre inkább a személyiségük.

Mindegyiküknek megvan a maga keresztje a saját életében; valami, ami stresszeli és folyamatosan nyomasztja őket és mivel az anyjuk utolsó heteiben a testvérek is több időt töltenek együtt a szokásosnál, végre a felszínre kerülnek azok a gondok, amiket még egymással sem igazán osztottak meg.

June viselkedése is érdekes, az már a film első perceitől kezdve egyértelmű, hogy merre halad a történet, de mégis több, mint a fél játékidő eltelik, mire először elhagyja a száját, először hangosan is kimondja azt, hogy már nem sok van az életéből hátra.

Szerintem ez nagyon valósághű és emberi, mert amíg nem köröznek ezek a szavak a levegőben, addig lehet tettetni, lehet bohóckodni és viccelődni, nem csak sajnálattal és együttérzéssel teli tekintetek veszik a haldoklót körbe, de ugyanakkor ez az „önbecsapós” állapot borzasztóan magányos is, mert így a gondolatait és a félelmeit sem tudja a családjával megosztani.

A jelenetek remekül komponáltak, tökéletes sorrendiség alapján követik egymást, mert ahogy telnek a percek, June utolsó napjai szinte a néző perifériájára kerülnek, keretet adnak a sztorinak, közben pedig észrevétlenül a testvérek élete kerül a fókuszba.

A 40+ éves Helen, aki az első gyerekét várja és igyekszik feldolgozni, hogy az ő lányának – az unokatestvéreivel ellentétben – nem lesz nagymamája.

A sikeres és jómódú Julia, aki olyan régóta, annyira erősen parentifikált, hogy még mindig ő gondoskodik a rég felnőtt testvéreiről és bár neki is vannak bőven problémái, a többiek miatt nem engedheti meg magának, hogy ne maradjon erős.

Molly, a főállású, frusztációkkal teli anya, aki az anyaság tökéletesítésében próbál kiteljesedni és ki nem állhatja Juliát; valamint a legfiatalabb testvér, Connor, aki meg sem kezdte az önálló életet, még mindig a szülei házában lakik, hogy segítsen a mozgássérült apjának és a nagybeteg anyjának könnyebben boldogulni.

Miközben June egyre gyengül és a nézők gyakorlatilag „visszaszámolnak”, a négy testvér személyisége folyamatosan bontakozik ki és végignézhetjük, ahogy nehézkesen ugyan, de a helyükre kerülnek az életük darabjai.

Kate Winslet első önálló rendezése az időzítés miatt egyértelműen karácsonyi film, de senki ne számítson szirupos ünnepi mesére, ez annál sokkal mélyebb és sokkal több rétegű valódi dráma, amin képtelenség nem sírni.

Aki Bernie – June férje – búcsúja közben nem bőgi el magát, az nem is ember!

Ha szeretitek az ilyesmit és így december végén a könnyed, karácsonyi műsorok után szívesen megnéznétek valami „nehezebbet”, akkor jó szívvel ajánlom nektek a Goodbye June-t – nem fogjátok megbánni!


Salty