Tegnap este, miután lefektettük a lányokat, rávettem magam, hogy becsomagoljam az ajándékaikat.
Mivel nálunk a Jézuska-narratíva nincs kőbe vésve, a szajrét nem kell dugdosni, de a sajátjukat mégse lássák alapon, gondoltam, hogy azt a párat sunyiban megcsinálom.

A nappali közepén rendeztem be a műhelyt, elmondtam két imát, hogy “légyszi ne ma ébredjenek meg és mászkáljanak ki négy és fél percenként”, majd nekikezdtem ennek a – laikus csomagolók számára egyszerűnek látszó, de valójában – masszívan szopatós műveletnek.
A Nagy ajándékával indítottam.

Megvettük neki az oly’ nagyon vágyott Barbie-autót, de annak a négykerekű szarnak nincsen rendes doboza, hanem csak két oldala van körülvéve kartonnal, a többin meg nyilván egy négyzetcentiméter sík felület sincs.

A gyárban biztos gondolták, hogy egy szülő sem lesz akkora kretén, hogy majd papírba akarja csomagolni, de én nem vagyok az a megfutamodós fajta, felspanoltam magam, hogy “én? egy oktaédert is simán becsomagolok”, majd csak körbehajtogatom ezt is valahogy!

Igen, tudom, hogy van vagy nyolcszázezer különböző videó arról, hogy hogyan kell szabálytalan alakú motyókat becsomagolni, én is elmentettem magamnak vagy húszat májusban, de csak nem fogom MOST, AMIKOR SZÜKSÉG LENNE RÁ, kikeresni!?

Meg amúgy is, az puskázásnak minősül, nem?

A lényeg az, hogy a harmadik próbálkozásra összejött a dolog, bár a papírt két helyen is meg kellett celluxszal foltoznom és a végeredmény olyan nyomorultul néz ki, hogy szinte könyörög, hogy tépje már le valaki ezt a gyászos rénszarvasos papírt róla és vessen véget a szenvedéseinek, mert ennél még a pőreség is csak jobb lehet.

A geometriai küzdelmek ellenére rendkívül büszke voltam magamra, mert menet közben csak kétszer gondoltam arra, hogy rohadjon rá egy-egy rózsaszín, neoprén búvárruha a Mattel komplett igazgatói tanácsára.

Felcímkéztem a becsomagolt “dobozt” és már éppen a szalag bödörítésénél jártam, amikor megjelent a férjem katasztrófaturistáskodni (de ha őt kérdezitek, akkor úgyis azt mondja majd, hogy csak mentális támaszt akart nyújtani és azért merészkedett ki a nappaliba).

• “Látom, végül sikerült becsomagolnod az autót. Jó sokáig tartott.”

Ezen a ponton átfutott az agyamon az a kósza gondolat, hogy ha azt is megjegyzi, hogy csúnyább a csomagolás, mint amilyeneket máskor szoktam csinálni, akkor esélyes, hogy lendületből lefejelem, de csak annyit mondtam, hogy:

• “Ja. Figyu, ha jövőre véletlenül eszembe jutna valami hülye formájú cuccot ajándékba venni, akkor szóljál már légyszi, hogy “kussoljak, kirakót vagy társast kapnak szép, szabályos téglatest alakú dobozban!”
• “Okés.” – röhög. “Amúgy a Kicsinek idén nem egy buszt vettünk?”

Salty