Akik olvassák a családi blogunkat, már valószínűleg találkoztak ezzel az információval, de a többiek kedvéért elmesélem újra: az a helyzet, hogy van két tarantulánk.

Kettő darab nyolclábú házikedvenc.

Tarantulákat nagyon egyszerű tartani, minimális gondozást igényelnek és akár hónapokig is megvannak kaja nélkül, de az étel terén “válogatósak”, nem esznek semmilyen mesterségesen előállított pépet és “döghúst” sem, kizárólag élő állatokkal lehet őket etetni.

Na, de akkor mit is eszik egy tarantula?

Bogarakat, rovarokat, kukacokat és ezeken a kategóriákon belül bármit, amit le tud vadászni, de a kajabeszerzés nem úgy működik, hogy kimész egy lepkefogóval a mezőre, mert a szabadban található “élő eleség” mindenféle vegyszerrel szennyezett lehet, ezért nem jó ötlet megetetni őket a házikedvenccel.

Akkor mégis mit lehet tenni?

Sokaknak lehet, hogy új információ lesz, de kisállatboltokban lehet kifejezetten kajának nevelt állatokat – pl. tücsköket és csótányokat venni, amiket aztán otthon elraktározol egy jól záródó (de légáramlást biztosító) dobozban és etetéskor előveszed, hogy feltálalhass egyet-kettőt a nyolclábúaknak.

A nagyobb tarantuláknak egy-egy tücsök már a fél fogukra sem elég, ezért a legtöbb pók-gazda hamar átáll a nagy, Dél-Amerikában őshonos csótányokra.

Ez valószínűleg rendkívül gusztustalanul hangzik a többség számára – főleg mivel a csótányokat leginkább a kosszal azonosítjuk –, ezért fontos tisztázni, hogy ezek az állatok egy tiszta műanyagdobozba születtek, egész életükben ott éltek, soha semmilyen dzsuvás dologgal nem találkoztak és valójában kimondottan érdekesek!

Még én is érdeklődve figyeltem, hogy milyen sajátos rendszerük van például arra, hogy a bedobott salátaleveleket milyen procedúra szerint fogyasztják el vagy hogy hogyan “sziszegnek”, amikor megijednek, de az óvodás lányaim azok, akik kimondottan odáig vannak tőlük!

Képesek hosszan nézni azt, ahogy a dobozban jönnek-mennek, analizálják a kolóniát és rendszeresen kérik, hogy a kezükbe is vehessék őket!

Na, most már tuti kiakadt az undor-mérő szinte mindenkinél – és én azt gondolom, hogy ez éppen arra vezethető vissza, hogy mi felnőttek mit gondolunk az ilyen állatokról.

Félünk a pókoktól, undorodunk a kígyóktól és gusztustalannak találjuk a csótányokat, mert erre vagyunk szocializálva, az évek alatt belénk ivódtak ezek a gondolatok, mert egyébként mi sem előítéletekkel és félelmekkel együtt születtünk.

A pszichológia mai állása szerint mindössze kettő eredendő, velünk született félelem létezik: a félelem a magasságtól és a hangos zajoktól, minden más tanult magatartás.

A csecsemők már a kezdetektől fogva úgy fedezik fel a körülöttük lévő világot, hogy amikor egy számukra ismeretlen dologgal találkoznak vagy ismeretlen helyzetbe kerülnek, akkor mindig a gondozóik arcát keresik először és az ott látott arckifejezés függvényében alakítják ki a saját reakcióikat.

Tehát ha azt látják rajtunk, hogy undorodunk vagy félünk valamitől, akkor ők is azt fogják a helyes reakciónak tartani az adott szituációban.

Ennek a bizonyítására csináltak is egy remek kísérletet – párhónapos babák mellé letettek több (természetesen ártalmatlan) kígyót a játszószőnyegre úgy, hogy a szüleik nem voltak közvetlenül mellettük és képzeljétek, mivel semmilyen külső befolyás nem érte őlet, hogy nekik most félniük kellene, a kicsik oda se bagóztak a hüllőkre! (Kommentbe beteszem a videó linkjét.)

Én azt gondolom, hogy a mi lányaink esete is hasonló a tarantuláinkkal és a rágcsaként tartott csótánykolóniával kapcsolatban.

Nem tanító jelleggel szereztük be a pókokat (a mostaniak sem az első nyolclábújaink, már a gyerekek születése előtt is voltak tarantuláink), hanem csak “úgy alakult”, hogy ők is itt vannak a lakásban a lányaink mellett.

Aztán mivel mi lenyűgözőnek találjuk ezeket az állatokat és szerintünk még a laboratóriumi vagy a természetben vadon élő csótányok is kimondottan érdekesek, ezért valószínűleg a mi arcunkon sosem láttak undort vagy félelmet ezzel kapcsolatban és ők is inkább izgalmasnak – nem pedig ijesztőnek – élik meg, hogy ilyen háziállataink vannak.

A dzsuvás, városi csatornacsótányoktól nyilván mi is – mint minden normális ember – undorodunk, de hálistennek azokhoz eddig csak fejenként egyszer volt “szerencsénk” és annyi egy életre elegendő is volt.

Kissé félve kérdezem, de ti mit gondoltok a fentiekről? Kíváncsiak lennétek más érdekességekre is a tarantulákkal kapcsolatban vagy inkább hanyagoljam ezt a témát?

Salty