Fogalmazhatunk úgy, hogy a múlt hét volt a karácsonyi előtti utolsó nagy hajrá. Ugyan a napokban még van egy-két programunk és itthon még leginkább sehogy sem állunk az ünnepi készülődéssel kapcsolatban (legalábbis a gyerekek által kiválasztott dekorációkon kívül), de az már nem lesz akkora falat, mint az eddigiek.

Ahogy legutóbb írtam, a Kicsi elég rendesen betaknyosodott vasárnapra, így hétfőn jobbnak láttam, ha még mindketten itthon maradnak (és ugye az autó is a szerelőnél volt még), szóval a hét eleje igazi túlélőshow-ként indult.

Korábban valamennyivel egyszerűbb volt megoldanom a home office-t úgy, hogy egy vagy két gyerek is a lakásban tartózkodott, mert a munkám oroszlánrészét mindig a napközbeni alvásuk idejére vagy estére időzítettem, de december elején volt egy nagyobb lélegzetvételű céges meeting-ünk, ami pont arról szólt, hogy milyen sokan visszaélnek a távmunkával, ezért új szabályozást vezettek be, ami mindenkire kötelezően érvényes.

Amikor elkezdtem a mostani munkahelyemen dolgozni, azt már rögtön az elején leszögeztem, hogy a home office lehetősége nekem elsőszámú prioritás és azzal kapcsolatban sem hazudtam, hogy kicsi gyerekeim vannak, akiket hoznom-vinnem kell az oviba, szóval nem feltétlenül leszek képes minden nap kereken nyolc órát ledolgozni, de a főnökeim már az első napomtól kezdve nagyon jófejek és megértőek voltak.

Annyit kértek, hogy a feladataim legyenek elvégezve, ha ehhez nekem elég napi négy vagy hat óra, az is teljesen rendben van, nem várják el a be- és kicsekkolást, én pedig mindig is ehhez tartottam magam.

Amikor beteg gyerek volt velem home office-ban, azt mindig jeleztem reggel, megkérdeztem, hogy irassam-e ki magam táppénzre vagy vegyek-e ki szabadnapot, de rendszeresen annyit válaszoltak, hogy „dehogy, ne vicceljek, semmi gond, telefon legyen nálam és amikor tudom, intézzem a dolgaimat”, de alapvetően szabad kezet kaptam mindenben.

Aztán, most ezen a megbeszélésen kiderült, hogy – bár tényleg rohadtul normális és rendes vezetőink vannak – több olyan eset is volt, ami jogosan csapta ki náluk a biztosítékot. Például gyakran előfordul, hogy emberek órákba is eltűnnek vagy akár egész nap elérhetetlenek és arra is volt példa, hogy valaki beteget jelentett, aztán elment nyaralni(!), ezért elég rendesen bekeményítettek és mostantól elvárják a becsekkolást és az online „időmérőzést” is.

Én pedig értelemszerűen tartani akarom magam az új rendszerhez és próbálok mindent megfelelően naplózni, de lássuk be, beteg gyerek mellett ez nem olyan egyszerű.

Mindenesetre az nekem már korábban is nagy segítség volt, ha mind a kettejüket itthon tartottam, mert olyankor legalább részben lefoglalják egymást és ha nem is gőzerővel, de azért tudok dolgozni mellettük – legalábbis hatékonyabban, mintha én lennék az egyetlen fellelhető játszótárs a lakásban.

Így most is azt a megoldást választottam, hogy egyikük sem megy oviba és szerencsére keddre nem csak a Kicsi takonykórja múlt el szinte nyomtalanul, de az autószerelő műhelyből is felhívtak, hogy elkészült a kocsi, mehetek érte bármikor, amikor tudok.

A fentiek miatt úgy nézett ki a dolog, hogy szerdára nagyjából helyreállt a világ rendje, a lányokat elvittem az oviba, én pedig még az irodába is bejutottam dolgozni.

Nagyon igyekeztem, hogy mindent, amire hétfőn és kedden nem feltétlenül jutott időm be tudjak fejezni és valamennyit előre is dolgozzak, mert a pénteket már korábban kivettem szabadnapnak, hiszen anyukámmal úgy egyeztünk meg, hogy ezen a hétvégén találkozunk.

Az ajándékokat idén is úgy intéztük, mint ahogy tavaly és egy évvel korábban is, megbeszéltük, hogy mennyit szán egy-egy meglepetésre, én kiválasztottam és megrendeltem azokat a holmikat, amiket a lányok szerettek volna karácsonyra, majd amikor megérkezett a csomag, be is csomagoltam mindent, hogy neki már csak át kelljen őket adni.

Ezt a kört nagyjából november közepén letudtuk, de azzal kapcsolatban, hogy decemberben mikor, melyik héten tervezi, hogy kijön hozzánk, nagyon nagy volt a csend.

Furcsálltam is a hallgatást, mert anyukám az a típus, aki már októberben kétnaponta megkérdezte, hogy mikor rendeljük meg a gyerekek karácsonyi ajándékát és korábban a vonat- és buszjegyekkel kapcsolatban is hetekkel előre kellett intézkednem, most viszont nem szólt semmit, ezért december elején rákérdeztem, hogy akkor mégis mire gondolt, mikor szeretne látogatóba jönni.

Ekkor vallotta be, hogy neki már hetek óta nagyon fáj a csípője (jobban, mint amennyire egyébként is szokott) és nem biztos benne, hogy ilyen állapotban képes lesz végigcsinálni a közel 800 kilométeres utat, hogy eljöjjön hozzánk.

De még a szabadsága is kérdéses, mert a munkahelyéről nem engedik el őket még a két ünnep között sem és azt sem akarja, hogy a gyerekek lemaradjanak az ovis ünnepi programokról, így végül abban maradtunk, hogy megoldjuk a találkát valahol félúton, akkor, amikor mindannyian szabadok vagyunk.

Addig kutakodtam, amíg végül Kecskemét környékén találtam egy kibérelhető családi házat, nekünk 4,5 órát kellett odáig utaznunk, nekik pedig hármat, ez pedig mindkét partinak megfelelt és ez a hétvége tűnt a legalkalmasabbnak, hogy megejtsük az alföldi adventi összejövetelt.

Mi már csütörtökön, munka után elindultunk, anyukám és a párja pedig pénteken hajnalban ültek autóba, így mire a lányok pénteken megreggeliztek, már Nagyi is megérkezett.

Nagyon klassz kis helyszínt sikerült találni, benn az erdőben egy kúria (és működő gazdaság) szomszédságában, de a gyerekeket egyértelműen az öt(!!) elképesztően barátságos macska varázsolta el a leginkább.

Az ajándékainkat is átadtuk egymásnak és túlzás nélkül állíthatom, hogy a Nagy majd kiugrott a bőréből, amikor meglátta, hogy „Nagyi Jézuskája” elhozta neki azt a Barbie-szekrényt, ami miatt már hónapok óta rágta a fülünket.

Innentől kezdve nem volt megállás, három teljes napon keresztül barbiztak Nagyival hármasban, mindenféle történeteket kitalálva, hogy a Kicsi fából készült tanyasi szettjét is be tudják vonni a játékba.

A hideg és a köd ellenére nagyon jól éreztük magunkat és bár sajnos most csak egy ilyen rövid találkát tudtunk összehozni, anyukám február végétől már végre nyugdíjas lesz és onnantól kezdve remélhetőleg évente több alkalommal is össze tudunk majd jönni.

Azt mondjuk nagyon sajnálom, hogy pont így, a munkaideje utolsó hónapjaiban rokkant le ennyire, mert nem tudom, hogy mire számíthatunk ezzel kapcsolatban, fog-e rajta segíteni, ha már nem kell dolgoznia, mert sajnos azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a továbbiakban már fizikailag nem lesz elég ereje eljönni hozzánk és ezentúl csak úgy fogunk tudni találkozni, ha mi megyünk hozzájuk.

Akkor viszont nem tudom, hogy hogy fogjuk tudni a gyakoribb összejöveteleket kivitelezni, mert ugye nekünk is dolgoznunk kell és adott, hogy mennyi szabadnapot (és mikor) tudunk egy évben kivenni.

Na mindegy, ezen a hídon majd átmegyünk akkor, amikor már ott állunk a folyó mellett.

Legalább most, ezt a kis időt együtt tudtuk tölteni és megvolt az igazán intenzív, unokázós-nagymamázós élmény is, hátha ez is segít abban, hogy a hátralévő két hónapot kihúzza és utána majd jól rászállok, hogy próbálja magát rendbetenni amennyire a lehetőségek (na meg a magyar egészségügy) engedik.

Szerencsére a lányokkal egyre könnyebb és könnyebb utazni, most is sikerült az oda- és a visszautat is különösebb probléma, hiszti (és képernyő!) nélkül lehozni, ez pedig mindenképpen bizakodásra ad okot a jövőt nézve, mert könnyen lehet, hogy idővel egyre többet és többet kell majd utaznunk, hogy személyesen is tartani tudjuk a kapcsolatot.

Visszafelé jövet még természetesen megálltunk egy kis „hazait” is vásárolni, mert idén karácsonykor a férjem is magyar kolbászt akart a legközelebbi munkatársainak ajándékozni, de persze feltankoltunk Pilóta kekszből, Kapucíner csokiból és Túró Rudiból is.

Ez utóbbiból annyit vettünk, hogy hétfőn majd az oviba is be tudjunk vinni néhány csomaggal, mert ebben az évben már szinte hagyománnyá vált, hogy aki Magyarországra látogat, az Túró Rudival együt tér vissza a csoportba és mi sem akartunk kimaradni a tradícióból.

Az már más kérdés, hogy hétfőn a lányaim végül nem jutottak el odáig, hogy egyenek is belőle odabenn, mert idő előtt haza kellett hoznom őket, de ez már a következő történet.

Salty