Az utóbbi pár hétben kissé átszerveztük a gyerekek körüli, szokásos esti rutinunkat a férjemmel, mert szeptember második felére már egészen elharapózott a lányok viselkedése.

A tanév kezdetével esett egybe, hogy hirtelen mindketten nagyon anyások lettek, esténként kérték, hogy a fektetésüknél ne váltogassuk egymást az apjukkal, hanem minden nap én altassak és mivel egyébként is rettenetesen stresszesen indult a szeptemberünk, beadtam a derekam.

Azt gondoltam, hogy átmenetileg lehet, hogy erre van szükségük, de 2-3 hét elteltével már kezdett kialakulni egy „a kisujjamat nyújtom, de az egész karom kell” helyzet.

Egyre hisztisebbek lettek, egyre több jelentéktelen kívánságuk volt és már kezdett állandósulni a lefekvés körüli nyűglődés, amikor a férjem felajánlotta, hogy innentől kezdve szívesen altatja a lányokat ő minden este, amíg le nem szoknak erről a kényszeres „anya-mániáról”.

Így néhány hete minden egyes estém szabad és hirtelen annyi szabadidőm lett, hogy nem is tudom mihez kezdjek magammal.

Vannak esték, amikor arra használom ez a felszabadult órácskát, hogy elmegyek edzeni, máskor csak a kanapén összekuporodva írok, olvasok vagy filmezek – és megmondom őszintén, rendkívül élvezem a dolgot.

Az már csak a hab a tortán, hogy a taktikánk is beválni látszik, a gyerekek egyre hamarabb, egyre kevesebb kínlódással mennek aludni és már az apjuknak is ugyanúgy örülnek, mint néhány hónappal korábban, amikor felváltva altattunk és ez mindenkinek tökéletesen megfelelt.

A héten különösen jól jött, hogy esténként is volt egy kis extra szabadidőm, mert a semmiből úgy beintett az állami egészségügy, hogy köpni-nyelni nem tudtunk és több órányi munkám van benne, hogy végül mégis sikerült megoldást találnunk.

Úgy kezdődött a dolog, hogy kedden délután a Kicsinek oltásra volt időpontja.

Ez egy korábbi szuri ismétlője volt, amit még tavasszal meg kellett volna kapnia, én akkor meg is kértem rá az időpontot, amit aztán egyszer betegségre hivatkozva lemondtak, majd a nyári szabadságolás miatt eltoltak, utána pedig mi utaztunk el és azért nem volt jó, így végül ebben az október eleji időpontban állapodtunk meg.

A Kicsit alvás után rögtön elhoztam az oviból, hogy időben odaérjünk az SZTK-ba, ahol a váróterem – egyetlen, gyerek nélkül üldögélő apukát kivéve – nagyon gyanúsan üres volt.

Pár perc elteltével a fickó meg is szólított, hogy mi nem XY doktornőhöz tartozunk véletlenül? Mondtam, hogy de igen, erre felhívta a figyelmemet az ajtó mellé kiragasztott papírlapra, amit korábban nem vettem észre.

A kis cetlire szépen fel volt vésve, hogy a gyerekorvosunk szeptember 30-án azonnali hatállyal felmondott, a meghirdetett pozícióra senki nem jelentkezett, így nem tudnak mit tenni, bezárják az egész praxist.

Kalap, kabát.

Ott álltam teljesen leforrázva, hogy most mi a toszt fogunk csinálni, emlékeztek, hogy ez a nő is tavaly nyáron kezdett itt dolgozni, miután fél évig nem volt gyerekorvosunk, de a velünk várakozó, csóri apukát is sajnáltam, aki tőlem kérdezgette, hogy most mi a teendője, mert két hónapos a kislánya, éppenhogy csak bejelentkeztek ebbe a praxisba, most akkor máris kereshet neki új dokit?

Én sem voltam sokkal okosabb, fogalmam sem volt, hogy ilyen esetben kinél és hol kell jelentkezni, mert mi eddig körzetileg ide tartoztunk, új praxist pedig nem jelöltek központilag ki.

Mindenesetre igyekeztem azokkal a tennivalóimmal foglalkozni, amik közvetlenül előttem voltak. Először is be kellett mennünk a rendelőbe, hogy a Kicsi felvegye az oltását.

Kisebb nyűglődések árán, de sikerült lemérni hosszra és súlyra is, majd egy gyors, általános vizsgálat után a valahonnan ideküldött, helyettesítő doktornő rákérdezett, hogy „maguk most oltatni jöttek, ugye?”

Mondtam, hogy igen, erre szó szerint kihallgatásba csapott át a dolog, amikor összehúzott szemekkel, gyanakodva faggatni kezdett, hogy ezt x hónapja meg kellett volna a gyereknek kapnia, miért nem jöttünk korábban stb. stb.

Elmondtam, hogy hányszor kaptunk új időpontot, de mivel még így is láttam rajta, hogy nem feltétlenül hiszi el, amit mondok, akkor esett le, hogy lehet, hogy valami oltásellenes hippinek tart, aki eddig próbálta elkerülni a dolgot és csak mostanra adta be a derekát.

Megmondom őszintén, kicsit sértette is az önérzetemet, hogy ezt gondolja rólam/rólunk, de csak annyit mondtam, hogy ha nekem nem hisz, nézze meg nyugodtan a gyerek oltási könyvét, egy halom olyan cuccot is beadattunk neki, ami nem is kötelező, szóval nyugodtan elfogadhatja az igazságot, hogy nem rajtam múlott, hogy nem vette fel korábban.

A Kicsi megkapta az oltást, én pedig a teljes orvosi kartonját.

Mehetünk amerre látunk, keressünk önállóan új gyerekorvost, mert ennek a helyettesítő dokinak a praxisa is több, mint tele van, ráadásul ő már legalább 80 éves, ki tudja meddig fog még rendelni, szóval itt semmiképp nem maradhatunk.

Ha már ilyen szépen összegyűltünk, akkor rákérdeztem a Nagy helyzetére is, vigyem-e el az ő kartonját is, vagy előbb őt is be kell hoznom egy státuszra, mielőtt valaki más átveszi – így derült ki, hogy neki pedig az ötéves korban esedékes oltást kell mihamarabb megkapnia, szóval arra még nagy kegyesen kaptunk jövő hétre egy időpontot, így azt még itt fogják beadni neki, aztán neki is fel is út, le is út.

Nem is tudom mit gondoljak, de tényleg.

Ősszel, a legnagyobb betegségszezonban itt állunk gyerekorvos nélkül és ráadásul úgy tudtam meg, hogy már nem létezik az a praxis ahová eddig jártunk, hogy megjelentem egy hónapokkal korábban lebeszélt időponton.

Ha ez nincs, akkor sosem informálnak róla? Vagy majd akkor veszem észre magam, amikor legközelebb lázas, beteg gyereket vinnék orvoshoz?

Alighogy hazaértünk, rögtön belekezdtem az internetes kutatómunkába, mert itt most szélnek fognak ereszteni nagyjából 1000-1200 pácienst, gyorsan kell dokit kerítenünk, mielőtt betelnek a más praxisokban még elérhető helyek.

Szerencsére van egy online adatbázis, amin keresztül a „digitális állampolgárok” egy évben egyszer válthatnak háziorvost vagy az ő fiókjukhoz tartozó kiskorúak esetében gyerekorvost, így itt kezdtem el feltérképezni, hogy egyáltalán milyen lehetőségeink vannak.

Zágrábban összesen 52 gyerekorvosi praxis működik, ebből 33(!!) magánellátás és csak a maradék az állami egészségügy része.

A férőhelyek tekintetében is lesújtó a helyzet, gyakorlatilag egyetlen praxis volt zölddel megjelölve (ez azt jelenti, hogy van több szabad hely), ez a város tőlünk legtávolabb eső pontján, a hegyvidéken van, így ez nem jöhetett szóba.

A környékünkön még a magánpraxisok többsége is piros (nincs szabad hely) vagy sárga (kevés új pácienst tudnak fogadni, személyes egyeztetés szükséges), így online nem tudtam egyetlen gyerekorvoshoz sem átjelentkezni.

A fentiekből kikövetkeztethetitek mi történt ezután, nekikezdtem házalni a a „sárga rendelőkben”, hogy hol tudnak plusz két gyereket fogadni.

Négy helyről küldtek el, amikor találtam egy ötödik praxist abban az SZTK-ban, ahol a nőgyógyászom is rendel, de a rendszerben semmiféle jelzés nem volt mellette az elérhető helyek számát tekintve, így utolsó lehetőségként, már semmiben nem reménykedve, pénteken odamentem kuncsorogni, hogy vegyék át a lányokat.

…és bejött.

Egy iszonyúan jófej, rendes nővér fogadott, nem nézett hülyének és nem hajtott el, próbált azonnal valamilyen megoldást kínálni és valahogy besuvasztotta a gyerekeimet létszámon felül a praxisukba.

El nem tudjátok képzelni, mekkora kő gördült le a mellkasomról.

Nem tudom, mit csináltam volna egy 5 és egy 2 éves gyerekkel egész télen orvosi ellátás nélkül, mert hiába engedhetjük meg magunknak a magánklinikát, oda sem lehet csak úgy beállítani egy beteg gyerekkel.

Jó, legvégső esetben valószínűleg átjelentkeztünk volna a hegyvidékre, hogy valami mégis legyen, de gondolom nem kell magyarázni, hogy az is borzasztó megoldás lett volna.

Mindenesetre rohadtul örültem, hogy úgy mentünk neki a hétvégének, hogy sikerült megoldani a dolgot, ráadásul elérhető közelségben maradt a gyerekorvosunk.

Péntek délután a lányokat anyósom vette fel az oviból és ott is aludtak mindketten a nagyszüleiknél.

Nagyon érdekes, hogy itthon ennyire megy (ment) a matrica-viselkedés az én irányomba, azt viszont kimondottan izgatottan várják, hogy mikor mehetnek Bakáékhoz ottalvósra.

Reggelente, az autóban is gyakran téma, amikor a Kicsi kérdezi a nővérétől, hogy „mikor jön megint Baka értünk az oviba?”, aztán a Nagy válaszol, hogy ma szerda van, még kettőt kell aludni, az utolsó ovis napon mennek majd a nagyszüleikhez.

Pénteken aztán a lányok szuper délutánt töltöttek együtt Bakával és Dedával, sőt, éjszaka is gond nélkül, békésen aludtak egészen reggelig.

Itthon az apjukkal mi is kidőltünk a szokásosnál jóval hamarabb és úgy aludtunk másnap reggel nyolcig, mint akiket elkábítottak.

Nagyjából 6-8 hetente fordul elő, hogy anyósomék mindkét gyereket bevállalják (amikor apósomnak nem kell szombaton dolgoznia), de ezt mi mindig nagyon megbecsüljük és minden óvintézkedést megteszünk, hogy még véletlenül se keljünk fel idő előtt, amikor végre addig aludhatunk, amíg akarunk.

Szombaton délelőtt haza is hoztuk őket és a nap hátralévő részét a lakás kitakarításával, játszóterezéssel és csokis kiflik sütésével töltöttük.

A kifliknek fontos szerepet szántunk, gondosan elcsomagoltuk őket, mert vasárnap – a szép időt kihasználva – túrázni mentünk négyesben.

Mivel a Kicsi – mióta járni tud – nem tűri a hordozást, ezért eddig többnyire a Naggyal kettesben mentünk túrázni, amíg a tesójára az apja felügyelt, de most már elég agilisnak ítéltük a hugit ahhoz, hogy egy emelkedők nélküli, könnyebb túraútvonalra őt is magunkkal vigyük.

Szinte pontosan egy óra autózás után érkeztünk meg a Kamačnik-kanyonhoz, ahol csodálatosan szép, napsütéses őszi időben tudtunk az erdőben bandukolni.

Olyan jól esett mindannyiunknak egész nap a természetben lenni, hogy akármennyire is elfáradtak a gyaloglásban a lányok, még így is alig akartak hazafelé indulni.

A parkolóhoz visszaérve, a túraútvonal kezdeténél lévő étteremben megebédeltünk, majd beültünk a kocsiba és már gurultunk is vissza Zágrábba.

A Nagyot egy ilyen könnyebb túra már nem meríti le annyira, így nem is vártuk, hogy majd elpilled az autóban, de a Kicsi szinte azonnal kidőlt és majdnem hazáig szunyókált.

Itthon már abszolút a pihenésé volt a főszerep, négyesben legóztunk és barbiztunk amíg besötétedett, majd egy illatos fürdő után a férjem ágyba dugta a lányokat.

Az aznapi kirándulás olyan mély nyomot hagyott bennük, hogy még az elalvás előtti, utolsó pillanatokban is arról suttyorogtak, hogy már alig várják, hogy legközelebb is menjünk az erdőbe.

Mivel ezt mi is nagyon imádjuk és ősszel egyébként is különlegesen klassz a természetben kalandozni, így rajtunk biztosan nem múlik majd a dolog.

Salty