Múlt héten már említettem, hogy éppen nagyon rajta vagyok, hogy megreformáljam az étkezésemet és a napokban a plöttyedtség elleni harcba is belekezdtem egy kis lájtos itthoni tornával.

Arra sajnos most semennyi időt nem tudok elkülöníteni, hogy eljárjak edzeni, a csoportos órák is végtelenül hülye időpontokban vannak, így egyelőre csak a nappaliban, a szőnyegen tornázok saját testsúllyal és kettlebell-lel, már amikor éppen megszáll az ihlet és van 20-30 szabad percem.

Nagyon igyekszem, hogy minél gyakrabban szálljon meg az ihlet, mert bár elhízva nem vagyok, de azért látom, hogy itt-ott nem úgy néznek ki a dolgok, ahogy azt megszoktam és az erőnlétem is egészen katasztrofális.

Az van, hogy nekem az a legnagyobb „red flag-em”, hogy SEMMIT nem tudok moderációval csinálni, ha valamibe belekezdek, akkor az első 10 percben el akarok oda jutni, amire normál emberek csak több hétnyi gyakorlás elteltével képesek, így nem ért váratlanul, hogy megint túltoltam az első két itthoni edzésemet és olyan remekbeszabott izomlázat generáltam magamnak, hogy többször is komolyan elgondolkodtam, hogy tényleg kell-e pisilnem és ha igen, akkor meddig tudom még tartogatni, mert a wc-re is fél óráig tartott leülnöm, annyira fájt minden testrészem.

De ha egyszer olyan jól esett tornázni!

Mindenesetre a továbbiakban próbálok majd odafigyelni, hogy ne ragadjon el ennyire a hév és a magnéziumot is szedjem rendesen, ha már megvettem, mert az izomláz és a kialvatlanság együtt nem igazán nyerő kombináció.

…mert a Kicsi persze továbbra is minden egyes nap öt-fél hat környékén ébred.

Mióta már ő is csak egyszer alszik napközben, arra álltunk be, hogy este hétkor kezdjük el a „fektetési ceremóniát”, körülbelül ebben az időpontban vonul be valamelyikünk a lányokkal a gyerekszobába, olvas nekik két-három mesét, majd betakargatja őket és megvárja, amíg elalszanak.

Ez nagyjából nyolc környékén szokott bekövetkezni, szóval a korai ébredést nem igazán lehet a korai fektetés számlájára írni, de biztos, ami biztos, a héten két egymást követő napon is rápróbáltunk, hogy mi történik, ha egy órával később indítjuk a műsort: ahogy azt előre sejtettük, a világon semmi haszna nem volt.

A Kicsi ugyanúgy felébredt hajnalban és mellé még rohadtul nyűgös is volt, mert nem aludt eleget, de visszafektetni már semmilyen módszerrel nem tudtuk.

Élénken emlékszem, hogy a Nagynak ilyen idős korában pont ugyanígy működött a biológiai órája: örök emlék marad, hogy 2 éves kora környékén a balatoni, sátras nyaralásunkon is hat előtt ébredt és úgy, ahogy volt, a Snoopy-s pizsamájában, rohamtempóban vittük át a kemping túloldalán lévő játszótérre, hogy legalább másokat ne ébresszen fel a folyamatos locsogásával.

Most a Kicsi hordja a Snoopy-s pizsamát és ő ébreszt minket hajnalok-hajnalán, de legalább már tudjuk, hogy egyszer ez is elmúlik.

Az alváshiány most kimondottan rossz időszakban talált meg minket, mert a kedden esedékes utazásunk előtt a férjemmel mindketten ezen a héten dolgoztunk teljes munkaidőben utoljára és ahogy az ilyenkor lenni szokott, hegyekben álltak a feladatok, amiket mindenképp el akartunk végezni, mielőtt szabira megyünk.

Őt teljesen elborította a céges tűzoltás és a millió megoldanivaló, minden nap legalább 10 órát dolgozott, így az utazásunk megszervezése és a családi ezmegaz is mind rám maradt.

Gyakorlatilag csak a repülőjegyeink voltak meg, szóval minden egyebet: bérautót, szállást, programokra időpontfoglalást, jegyek beszerzését, pakoláshoz listát, a szükséges plusz holmik vásárlását én intéztem, de ezeken felül persze most volt aktuális az ovis anyák napja (kell ilyen jelmez, olyan kiegészítő, sütit, jó lenne ha tudnának a szülők hozni stb.) és a nagyobbik lányom szülinapi zsúrját is le kellett foglalnom, mert már ígyis alig volt szabad hely a játszóházban.

Azt már meg sem említem, hogy amíg távol leszünk, csak minimálisan fogok a bloggal foglalkozni, így az összes tervezett bejegyzést előre be kell ütemeznem, hogy azért mégse anyátlanodjon el teljesen az oldal.

Nem csoda, hogy a fentiek és munkahelyi dolgaim kereszttüzében már kedden úgy éreztem, hogy szét fog pukkanni a fejem, így a régi, jól bevált rendszerhez folyamodtam – elővettem a kockás vonalas füzetet és szépen, sorban lekörmöltem minden feladatot – a legapróbbakat is – majd sorba rendeztem az összeset olyan formában, ahogy a legoptimálisabban, felesleges körök nélkül el tudom végezni őket.

Az az igazság, hogy én – szerintem – nagyon jól tudok fejben rendszerezni, maximum dátumok és időpontok miatt használok emlékeztetőket, az elvégzendő teendőket remekül tudom úgy szervezni, hogy a lehető legkevesebb időpocsékolással járjon a kivitelezésük.

Arra gondolok, hogy például adott napon: kell mosni, főzni, be kell vásárolnom, van egy adag vasalnivaló és hajat is akarok mosni – lefuttatom fejben a listát és kijön, hogy az optimális megoldás az lesz, ha először bevásárolok, mert kell néhány cucc a boltból a kajához, amit főzni fogok, de ha megmostam a hajam, akkor utána közvetlenül nem tudok átmenni a boltba.

Ezért legelőször bevásárolok, majd amikor hazaérek, rögtön berakom a mosást, mert az tart a legtöbb ideig. Amíg megy a mosógép, megmosom a hajam, aztán odarakom a kaját főni, mert olyan ételt csinálok, ami mellett nem kell ott állnom, így nyugodtan tudok vasalni, amíg a fazékban rotyog a cucc, majd amikorra a ruhákkal végzek, már le is jár a gép és a ruhákat is ki tudom teregetni.

Mire mindent kiakasztgatok, addigra az étel is megfő, sőt a hajam is majdnem száraz és így nulla üresjárattal, a lehet legoptimálisabb módon, a legrövidebb idő alatt végeztem el mindent.

Gondolom mindenki szokott ilyen agyi folyamatábrákat futtatni (ugye?), de van amikor annyi feladat pörög egyszerre, hogy hirtelen túlterhelődik az ember fejben és muszáj a buksin kívül, mondjuk egy papíron rendszerezni a gondolatait.

Én meg egyébként is régimódi vagyok és szeretek kézzel jegyzetelni, így valószínűleg azon kevesek közé tartozom, akik még önszántukból – sőt, örömmel! – fizetnek pl. egy határidőnaplóért.

A feladatok közé a bodzaszörpfőzés is (megint) be volt tervezve a hétre, beszereztem a több kiló cukrot és átöblítettem az üvegeket is, de pechemre továbbra sem jött szembe sehol egy alkalmasnak tűnő bodzabokor és még az eső is szünet nélkül esett napokon keresztül.

Már kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy idén nem fogok szörpöt főzni, mert mire visszajövünk Dániából, már tuti elvirágzik minden és kicsúszunk az időből, de aztán az univerzum megkönyörült rajtam és teljesen váratlanul mégis sikerült beszereznem a bodzát.

Szerdán munkaügyben el kellett kocsikáznom abba – a város külterületén üzemelő – nyomdába, ahol a céges marketing motyóinkat csinálják és mivel csak néhány hónapja dolgoztatunk velük, így eddig nem vettem észre, hogy az üzem melletti óriási mező közepén pont egy terebélyes bodzabokor van.

Az eső sem esett és a bodza is kellően távol volt a forgalomtól, így a munkahelyi intéznivalóim végeztével azonnal előtúrtam a textilszatyraimat az autóból és villámgyorsan összeguberáltam annyi virágfejet, amennyi elegendő az idénre kigondolt szörpmennyiséghez.

El sem akartam hinni, hogy ilyen szerencsém volt, hazaérve gyorsan beáztattam az egészet és a másnapi ebédszünetemben meg is főztem mindet.

Biztos voltam benne, hogy a hét hátralévő része már nem tartogat semmilyen meglepetést, de csütörtök délután még kaptam egy olyan emailt, ami már tényleg a hihetetlen kategóriát súrolta.

Képzeljétek, meghívtak egy olyan beszélgetős rendezvényre, ahol kimondottan a szülői létről fognak értekezni az összegyűltek – eddig ez nem is lenne annyira rendkívüli, a meglepő rész ott kezdődik, hogy több sztáranyuka és -apuka is résztvevőként volt listázva volt az online meghívóban.

Az a helyzet, hogy mivel én nem vagyok valami hűdeismert celeb-blogger, így két verziót tartottam elképzelhetőnek:
a) mindenkit meghívtak, aki bármilyen formában, publikusan nyilatkozik anya-apa-gyerek témában, vagy
b) összekevertek valakivel.

Egyébként nagyon szívesen elmentem volna, de sajnos pont akkor lesz az esemény, amikor mi még jobban külfödön leszünk, így nem tudnám sehogy megoldani, hogy részt vegyek, pedig fúrja rendesen az oldalamat a kíváncsiság, hogy tényleg engem akartak-e ide meghívni! 😀

Pénteken úgy alakult, hogy a férjemmel mindketten itthonról dolgoztunk, de egészen egyszerűen annyira el voltunk havazva, hogy hiába voltunk majdnem egy légtérben, a délutáni órákig nem is láttuk egymást.

Én egyébként is szinte minden nap főzök, a mostani reform-étkezéseinket pedig pláne szeretem a saját kezemben tartani, de aznap egyszerűen nem tudtam fél órát sem felszabadítani, hogy összeüssek valamit, így kénytelenek voltunk házhoz rendelni.

Találtam is egy szimpatikus ’Fitfood’ éttermet – van menüajánlat is, spenótos csirke, ez jó lesz, jár hozzá sportital, remek és desszert is. Desszert? SOLD!

Engem nem kell győzködni! Szokás mondani, hogy nem cukorból vagyunk, de én annyira édesszájú vagyok és szerintem annyi szénhidrátot felzabáltam az életem során, hogy ha nem is vagyok teljesen cukorból, de a “nyomokbanos” szintet már tuti elértem. Nyomokban cukrot is tartalmazhatok.

Megrendeltem a fitkaját, de mivel nem volt részletezve a dolog, a kiszállítási idő 70%-ban azon gondolkoztam, hogy vajon milyen desszertet fogok kapni.

Valami fincsi étcsokis-gyümölcsös cuccot? Proteinporos palacsintát? Vagy van az a no-guilt csoki is! Tuti az lesz! Hű, alig várom!

Csengetnek, itt a futár, megjött az ebéd.

…abban a pillanatban, ahogy kicsomagoltam, az univerzum kegyetlenül szembesített a csúf igaszsággal és ismét rá kellett ébrednem, hogy még mindig rohadt messze vagyok a fitmami lifestyle-tól.

Mert Fitfood-éknál tudjátok mi a desszert? Egy alma baszki, egy alma!

Legalább a spenótos csirke finom volt!

Az egész heti hajtás után már csak egyetlen programpont maradt hétvégére: a szombatra szervezett ovis anyák napi mulatság.

A Nagy egész héten be volt zsongva a műsor miatt, hihetetlenül aranyos volt, ahogy számolta hányat kell még aludni a fellépésig és a lakásban suttogva-bújdokolva avatta be az apját a „titkos” koreográfiába és a csoport idei ajándékötletébe.

Most kivételesen nem a közösségi házban vagy a kulturális központban gyűltünk össze ünnepelni, hanem abban az óriási, rengeteg más rendezvénynek is rendszeresen helyt adó parkban, ahol egyébként a magyar kisebbség családi napjait is szokták tartani.

Nem tudom ezt ki találta ki, de borzasztó ötlet volt. Rettenetes.

Már az is épp elég ellenérv lehetett volna, hogy fellépésre egyáltalán nem alkalmas ez a terület, a hangosítást is csak nagyon bénán lehet megoldani; a gyerekeknek ott, két bokor között, az összecsukható sörpadoknál szerencsétlenkedve kell átvenniük a jelmezeiket a szokásos művház-beli öltöző helyett, de a legnagyobb problémát nem is ez, hanem az éppen ezen a hétvégén, éppen ebben a parkban tartott FloraArt Expo jelentette.

Akkora embertömeg hömpölygött a kertészeti kiállítók standjai és az árusok pultjai között, hogy szó szerint ezreken kellett magunkat átverekedni, mire odaértünk a korábban megbeszélt, játszótér melletti füves területre – mindezt nyilván azután, hogy kb. 25-30 percen keresztül vadásztunk parkolóhelyet a környéken.

A gyerekek egyébként iszonyatosan cukik voltak a tavaszi falevél jelmezükben, a lányom pedig különösen imádnivaló volt, ahogy teljes átéléssel, maximálisan koncentrálva mutatta be a megtanult koreográfiát.

Képzeljétek, egy – minden gyerek által saját kezűleg, az óvónénik felügyelete alatt készített – kaspót kaptunk ajándékba, de természetesen nem üresen! Ugyan csak egy maréknyi, frissen kikelt hajtást láttam a cserépben, de nagyon ismerősnek tűnt a titokzatos növény levele és amikor rákérdeztem az egyik tetától, hogy pontosan mi ez, akkor derült ki, hogy büdöskét ültettek magról a gyerekek – mert az nem finnyás virág és biztosan kikel! 😀

Tényleg nagyon szép és igényesen elkészített ajándék volt, de a körülmények ismeretében valószínűleg nem a legjobb ötlet volt a gigantikus, országos kertészeti expón négy tálca cserepes virággal megjelenni.

Három nénike is odajött megkérdezni, hogy eladóak-e a papírmasé kaspós, frissen kikelt, ovis büdöskék, de ezen már csak röhögni tudtam, annyira komikus volt az egész helyzet.

A délelőtti program után hazafelé vettük az irányt és még nagyjából időben – mindössze 40 perc csúszással – le tudtuk a lányokat fektetni délelni.

Az volt a terv, hogy miután felébredtek, a Nagyot leadjuk anyósoméknál, hogy szombatról vasárnapra ott tudjon aludni náluk és Bakáék is kiunokázhassák magukat, mielőtt elutazunk.

A lányom is nagyon vágyott hozzájuk, imádja, hogy ő ott olyankor „egyedüli gyerek”, azt játszanak, amit ő szeretne és senki nem rondít bele semmibe. Éppen ezért mi is szívesen engedjük, mert valahol jó az, hogy ő is és a húga is kapnak egy kis levegőt (meg teret) alkalomadtán a másiktól.

A vasárnap így a lehető legnagyobb nyugalomban telt itthon, délután a férjem elvitte a lányokat játszóterezni, így be tudtam fejezni ezt a bejegyzést és a többi posztot is előkészítettem az előttünk álló hétre.

Most már csak a tényleges pakolás van hátra és bár nem tervezünk sok holmit magunkkal vinni, de én az ilyen kinyilatkoztatásoknak réges-régen nem hiszek.

Mi vagyunk azok, akik MINDIG minimalista csomagolásra készülnek, de ennek ellenére meglehetősen ritkán lesz a valóságban is az belőle, mert a pakolás utolsó pillanatában a fél lakás elengedhetetlenül fontosnak ítéltetik és végül egy halom olyan holmit is magunkkal viszünk, amit itthon is csak szökőévente használunk.

Na, de most majd jól bekeményítek!

Amikor ezt az írást olvassátok, mi vagy a reptéren vagy már sokezer méter magasan leszünk, de annyit megígérhetek, hogy a jövő heti naplóban mindenképpen beszámolok majd a kis kiruccanásunk összes említésre érdemes pillanatáról!

Salty