Figyelem, megosztó kijelentés következik: A gyereknevelés elég nagy része szimplán szerencse.
Tudom, tudom, sokszor van olyan, hogy valami tök jól megy és olyankor büszkén veregetjük meg a saját vállunkat, majd jutunk arra a következtetésre, hogy akkora istencsászár szülők vagyunk, hogy már lassan könyvet kellene írnunk, hogy legalább annyival segítsünk a többi szerencsétlenen, akiknek nem megy ennyire jól ez a gyerekezős-biznisz.
Nem akarom innen a monitor másik oldaláról megmondani a tutit, én is beleestem ám ebbe a hibába, (pláne, hogy kimondottan nehezen tűröm, ha nem tudok mindent tökéletesen kontrollálni, így meggyőzöm magam, hogy de igen) és a második gyerekem születése kellett ahhoz, hogy rájöjjek, egy csomó dologban igenis színtisztán a (bal)szerencsén, nem pedig az én szülői képességeimen múlt, hogy az elsőszülöttemmel úgy alakult egy-egy dolog, ahogy.
Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak meggyőződve például arról, hogy a babájuk azért aludta át az éjszakát három hónaposan, mert az első pillanattól külön szobája volt vagy babaöbölben/kiságyban/a szülők között aludt vagy mert sárga, kiscsibés hálózsákban fektették le vagy bármilyen más tetszőlegesen behelyettesíthető tevékenység miatt, ami mellett letették a voksukat.
Én a hozzátáplálásnál éreztem abszolút nyeregben magamat. A nagyobbik lányom soha, semmilyen félkész, bolti ételt nem kapott, mindent én főztem neki, a glutén bevezetésénél is én sütöttem az első, grammra pontosan kimért kifliket, még az utolsó babakeksze is házi volt, éppenhogy csak vajat nem köpültem saját kezűleg.
Nagyon szépen evett. Mindent lS. Marékszámra tolta be a párolt brokkolit, a karfiolt, a céklát, kiszedegette a rizi-biziből a borsót, hogy azt egye meg elsőként, semmilyen zöldséget, gyümölcsöt nem utasított el, sőt!
Nyilvánvalóan a saját sikeremnek éreztem, hogy ennyire klasszul, egészségesen eszik a lányom, hiszen én aztán tényleg nem a megúszásra játszottam a hozzátáplálásnál!
Akinek meg válogatós a gyereke, az magára vessen, mert biztos nem tette bele a munkát, biztos nem kóstoltatott eleget, biztos nem falatkázott, biztos ízetlen, üveges kajával etette és a többi, és a többi…
Itt megállnék egy szóra, hogy elmondjam: néhány hónappal később, minden erőfeszítésem ellenére halálosan válogatós lett a lányom és most ugyan már valamivel jobb a helyzet, de még mindig olyan keveset eszik, hogy nem is nagyon értjük, mitől nő.
Aztán ott van a húga, aki többnyire ugyanúgy házi koszttal kezdte a hozzátáplálást, de mellette kapott készen vett kajákat is bőven, most mégis felfal mindent, ami lassabb nála, marhapörköltet reggelizik nokedlivel, sőt, másfél évesen még a tepertőt is kivette a kezemből, hogy megkóstolja, pedig elhihetitek, hogy azt nem én kínálgattam.
Ennyit arról, hogy ki mennyi munkát tesz bele az első, szilárd menükbe és mennyire múlik a házi kiflin, hogy válogatós lesz-e végül a gyerek vagy sem.
Ahogy az online térben és a való életben is meg lehet figyelni, a dackorszak különösen gyakran szolgáltat alapot a melldöngetésre. Ezrek élik az életüket abban a hitben, hogy a gyerekük azért nem hisztizett soha, mert ők másfél éves korában szépen elmagyarázták neki, hogy ezzel a viselkedéssel nem megy semmire, a totyogó pedig elfogadta az érveket, válaszolt, hogy “természetesen igazad van, mint mindig, édesanyám” és a többi szülő csak szimplán lusta ezt a csevejt megejteni, azért vágják magukat nyilvánosan földhöz a szemtelen kölkeik!
Majd jól a fejükre nőnek és akkor majd megnézhetik magukat! Lennének inkább következetesek, ahogy azt kell!
(Attól persze nagyvonalúan tekintsünk el, hogy a gyerek éppen azért hisztizik, mert az anyjától kapott NEM a nyilvános őrjöngés ellenére is NEM maradt, ami ugye kimerítené a következetesség fogalmát, ha ez érdekelne bárkit is azok közül, akik ítélkezően figyelik a jelenetet.)
Az én gyerekeim mindketten átmentek a dackorszakon, volt közönség előtt is balhé, vágták magukat földhöz, csapkodtak, visítottak, de a nagylányom esetében egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt IGAZÁN nagy műsor, míg a húgánál az összes ujjam is kevés lenne, hogy az EHETI darabszámot listázzam.
Pedig higgyétek el, hogy nem nevelem őket másképp és hülyébb sem lettem az elmúlt három év alatt, egyszerűen csak minden gyerek más.
Hajlamosak vagyunk róla elfeledkezni, hogy a felnőttek között is vannak introvertált, extrovertált, csöndes, nagypofájú, konfliktuskerülő, harcias, visszahúzódó és exhibicionista típusú emberek – a gyerekeknek pont ugyanúgy különböző személyiségük van, akár egy családon belül, testvérekként is.
Márpedig a veleszületett személyiség egy olyan dolog, amin maximum csak finomítani tudunk, de kinevelni nem lehet belőlük, akármennyire is igyekszünk.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy szarjuk le az egészet, majd felnőnek valahogy, úgyis mindegy mit csinálunk, mert ez nem igaz.
Pótolhatalan szereplői vagyunk az életüknek, éppen ezért nem akarom senki érdemeit elvitatni, hiszen milliónyi dolgot tudunk befolyásolni azzal, hogy milyen szülei vagyunk a gyerekeinknek, hogyan neveljük, mi mindenre tanítjuk meg őket és milyen értékeket adunk át nekik, de ettől függetlenül nem vagyunk mindenhatóak.
Ha valami nem megy úgy, mint a karikacsapás, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy mi csináljuk szarul, lehet, hogy csak egy akaratos, nehezebb természetű gyerekünk van, akivel nem működik az, amit a szomszéd Borcsa csinált a sajátjaival.
Ha pedig minden tökéletes és nagyszerű, akkor könnyedén a magabiztos és tévedhetetlen anyaszerepben tetszeleghetünk, de néha érdemes, legalább saját magunknak bevallani, hogy egy – kisebb vagy nagyobb – része a sikereinknek bizony nem rajtunk, hanem a szerencsén és a gyerekünk személyiségén múlott.
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Régen olvastam egy friss apuka blogját miszerint a csecsemője rendkívül nyugodt baba aki szinte soha nem sír és a baba öthetes korában arra a következtetésre jutott emberünk hogy csakis a rendkívül nyugodt terhesség és harmonikus családi élet az oka ennek. De mivel tudományos igényű, és elkiabálni se akarta, várt még kettő egész hetet és csak akkor írta meg a blogján, önnön vállát veregetve. Sajnos nem néztem vissza később a fogzás, mászásbeindulás vagy dackorszak idején, pedig biztos tanulságos lett volna 😆
KedvelésKedvelik 2 ember
Jajj, sweet summer child. 😂
Az első három hónapban én sem értettem, hogy mit problémáznak emberek az újszülöttekkel, hát ez tök könnyű. 😅
Mondjuk odáig nem jutottam el, hogy ez biztosan az itthoni harmonikus légkör miatt van. 🤦🏼♀️
KedvelésKedvelés
Én töredelmesen bevallom nem tudtam miért kell egy kisbabát altatni, hát lefekteted ő meg alszik.
A lányom azért ehhez képest is brutális bosszúja volt a természetnek 😭
KedvelésKedvelik 1 személy
Nálunk az első volt olyan baba, hogy a legtöbb családban ilyenkor kötteti el magát apuka önként, sos. 🙂
KedvelésKedvelés
Hú, erről a “pedig ugyanúgy csináltam”-ról eszembe jutott Vekerdy válasza: “Éppen ez a baj!” 😉
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, ez nekem is eszembe jutott közben, de a pontosítás végett: arra gondolok, hogy a határok ugyanott vannak, csak sokkal nehezebb eljutni oda, hogy be is tudjuk tartatni vele és kb. megint kísérletezünk, mert semmi nem működik, ami a tesójával jól ment. 🤷🏼♀️
KedvelésKedvelés
Nem rátok értettem, hanem erre a mondatra reagáltam.
Én azért szeretnék hinni benne, hogy nem pusztán szerencse kérdése. Sokkal inkább az, hogy megtalálod-e az adott gyerekhez a kulcsot. Ebben is van szerencse faktor, de a kereséssel, próbálkozással azért lehet növelni az esélyeket.
Ahogy Einstein mondta: Az az igazán ostoba, aki mindig ugyanazt csinálja, és azt várja, hogy az eredmény egyszer csak más legyen. (Nem emlékszem szó szerint az idézetre, de ez volt a lényege.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Jó kis írás 🙂
Hozzátáplálás: az én fiam is evett mindent kb. 1-1,5 éves koráig. Én is házilag kotyvasztottam neki mindent, egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kapott üveges bolti kaját, mert mondjuk éppen egész nap utaztunk. Aztán jött a válogatós korszak, és igen, inkább nézhetett mesét evés közben, mert így legalább ment bele némi kaja. Ma sem eszik sokat (bár van, amiből igen, egy 4 személyes KFC-s kosarat benyom egyedül), a 180 centijéhez nincs még 60 kiló.
Hiszti: olyan igazán nagy hisztikre egyre emlékszem, igaz azt a sétány kellős közepén produkálta, a járókelők legnagyobb örömére 🙂 Kisebb hisztik jellemzően akkor fordultak elő, mikor a játszóházból haza kellett indulni. Erre találtam ki azt, hogy már jóval azelőtt, hogy készülni kellett volna, figyelmeztettem: ha a nagymutató a 12-esre ér, akkor indulunk. Kicsit később megint megmutattam neki az órát, hogy látod, most ott áll a mutató, ha odaér, akkor indulunk. Ez működött, többnyire szó nélkül elfogadta, hogy ha látta, hogy odaért a mutató, ahova először mondtam.
KedvelésKedvelik 1 személy
Érdekes, hogy a Kicsi nálunk tényleg nagyon nehéz természetű gyerek, de egyébként nem a tipikus okok miatt borul nála a bili.
Az, hogy indulunk haza a játszótérről, teljesen rendben van, akkor is, ha nem szóltam előre, csak annyit, hogy ha lecsúszott a csúszdán, utána megyünk. Még integet is, hogy “pápá játszótér” és minden oké.
Neki azzal szokott gondja lenni, ha beavatkozunk az “autonómiájába”, ami ugye elkerülhetetlen, mert 21 hónapos és a dolgok 90%-át nem tudja egyedül megcsinálni. 😀
KedvelésKedvelés
Érdekes, a játszótérrel az enyémnek se volt gondja, csak a játszóháztól esett nehezére megválni:) Írtam már korábban róla, hogy ez nem egy tipikus ugrálós-vadulós játszóház volt, hanem inkább mint egy nagy óvoda: rengeteg játszószobával, játékkal.
Az autonómiájába való beavatkozást ő nem élte meg tragédiának:) Bezzeg most kamaszként 😛
KedvelésKedvelik 1 személy
Volt egy kispajtás, hintázni szeretett volna egyedül a nagyhintán, de még kicsi volt ahhoz, hogy sikerüljön felszállnia. 1 órán át ment a hisztis huzavona. Ha anyuka segíteni akart, akkor azért hisztizett, hogy neki ne segítsen senki. Ha anyuka békén hagyta, hogy oké, akkor csináld, akkor azon hisztizett, hogy nem sikerül. Igazi patt helyzet. A szívünk szakadt meg a kislányért, de az anyját sem irigyeltem.
KedvelésKedvelik 1 személy
Ez az én kicsimmel is gyakorlatilag pont így néz ki. Tényleg jó mély levegőket kell vennem, hogy 20 perc után ne vessem magam az első busz elé.
…és ezt BÁRMIVEL el tudja játszani. Ma a bölcsiből kifelé egyedül akarta felhúzni a dzsekije cipzárját – nyilván nem tudja. Gyorsabban haladunk, ha kivárok, mint ha még a hisztit is meg kéne oldani, így vártam. Nem megy, oké, üljünk most már be az autóba.
Az ülésben még megkíséreltem becipzározni neki, nem engedte. Két perccel később (miközben már nyilván úton voltunk) azért ordított, mert nincs felhúzva. 🤦🏼♀️
KedvelésKedvelés
Akárcsak nálunk! 😀 😀 Azért estére kicsit tikkel a szemem, mert rendszerint az egész délutánunk rámegy az ő önállósodási törekvéses hiszijeire. És nem zavarja az utcán sem a tömeg, vagy hogy kóbor nénik magyaráznak neki amíg dúlva-fúlva leül a placc közepén, de egyébként nagyon dicséretesnek is tartom, hogy egyedül akar csinálni mindent. A Naggyal még mindig küzdünk, mert ő meg az “á, inkább meg sem próbálom egyedül” kategória, és épp ez a hisztik oka. Sosem szerettem a hullámvasutat, de felültem egy 20 évig tartó menetre azt hiszem 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
mondjuk pont ezt a szitut vlsz megfelelően facilitálta volna, ha egy kívülálló ajánlja fel a gyereknek, hogy megmutatja, hogy tud felpattanni gyorsan a hintára (gondosan kerülve a segít kifejezést). a gyerekek jellemzően a szüleiktől nem szeretik elfogadni a segítséget.
KedvelésKedvelés
Nem a technikával volt a gond, egyszerűen kicsi volt még hozzá, kb a vállánál volt a hintalap…. Igazi mission impossible.
Azt sem engedte, hogy a lányhoz érjen valaki, hogy kevésbé mozogjon.
Salty, a jó hír, hogy már nagylány, és kinőtte. 😉
KedvelésKedvelik 1 személy