Még február végén kérdezte meg a nagylányom egyik óvónénije, hogy hozzájárulok-e ahhoz, hogy a gyerek szerepeljen a helyi Magyar Nagykövetség által szervezett március 15-i műsorban, mert felkérték őket, hogy készüljenek valamivel.

Akkor annyit mondtam, hogy természetesen, de csak akkor, ha ez mindenféle politikától mentes rendezvény lesz, mert az ellen a lehető leghatározottabban tiltakozom, hogy a lányom mosolygó arcával kampányoljon bármelyik párt is.

Erre azt a választ kaptam, hogy persze, ez abszolút így lesz, kizárólag a horvátországi magyar kisebbség ünnepi megemlékezéséről van szó, az elkészült képeket sehol nem fogják felhasználni.

Végül aztán ebben maradtuk és az oviban megkezdték a felkészülést a műsorra.

Már a tavaly is előkerült a csoportban a Nemzeti dal, akkor csak az első versszakkal ismerkedtek és végül az óvónők összevágtak egy olyan videót nekünk szülőknek, amin minden gyerek mond egy-egy sort, emiatt először semmi különösre nem gondoltam, amikor meghallottam, hogy hétfő délután, az oviból hazafelé elkezdi szavalni a verset a hátsó ülésen.

Akkor döbbentem meg igazán, amikor a második, majd a harmadik versszakkal is folytatta és végül az egészet(!) végigmondta gyakorlatilag hibátlanul.

Hát mit ne mondjak, leesett az állam!

Tisztában vagyok a lányom képességeivel, de azért mégiscsak hat hosszú versszakról van szó (még úgy is, hogy egy részük ugye ismétlődik), a nyelvezete sem igazán egyszerű – pláne egy óvodás számára – így talán nem meglepő, hogy végtelenül büszke voltam rá, hogy ilyen szépen el tudta mondani.

Amikor hazaértünk, meg is kértem, hogy mondja el még egyszer, hogy felvegyem videóra és Nagyinak is meg tudjuk mutatni. Olyan beleéléssel szavalt végig, hogy öröm volt nézni és még a szöveghez illő koreográfiát is rittyentett hozzá – ekkor esett le, hogy nem csak a vers sorait tudja, hanem nagyjából érti is, hogy mit mond.

Elképesztő, tényleg. Mégiscsak jó ötlet volt a világvégi magyar oviba járatni, mert ha ez sem erősít meg abban, hogy megéri a rengeteg autózás oda-vissza, akkor semmi.

Kedden a szokásos módon indítottuk a napunkat, először – ahogy mindig – a Nagyot vittük el az oviba. Szépen leadtam a csoportban, majd a Kicsivel megindultunk kifelé az autóhoz. Becuccoltam a gyereket az ülésébe, majd beültem én is, beledugtam a kulcsot és ekkor jött a hidegzuhany: nem tudtam elfordítani.

Először arra gondoltam, hogy biztosan a kormányzár miatt nem fordul, egy kicsit megmozgattam a volánt jobbra-balra, de hiába.

Nem volt mit tenni, felhívtam a férjemet, hogy megkérdezzem vele fordult-e már elő hasonló, de ő is csak annyit tudott mondani, hogy a kormánnyal próbáljak ide-oda mókolni, hátha az megoldja a dolgot.

Így esett, hogy az ovi előtti parkolóban – a meglepően türelmes Kicsi társaságában – rángattam a volánt, jobbra-balra, fel-le és nagyjából a harmincadik próbálkozásnál sikerült beindítani az autót.

Gyanús volt, hogy ez nem végleges megoldás, nekem úgy tűnt, mintha lötyögne egy kicsit a gyújtáskapcsoló, de ezt átmenetileg száműztem a fejemből, örültem, hogy be tudtam indítani és el tudom vinni a lányomat a bölcsibe.

Szerencsésen megérkeztünk a város másik végébe, de ott, a belső parkolóban inkább nem is állítottam le az autót, hadd járjon, amíg a Kicsivel beszaladok, biztos, ami biztos, ki tudja, hogy sikerül-e megint elfordítanom a kulcsot, ha most kihúzom belőle.

Mielőtt azonban hazaértem volna, kénytelen voltam beszaladni a velünk szemben lévő áruházba, mert több dologból is kifogytunk itthon és az aznapi ebéd hozzávalóit is meg akartam venni. A bolt parkolójában már nyilván nem hagyhattam járó motorral ott az autót, de úgy voltam vele, hogy semmi gond, leállítom, ha nem tudom újra beindítani, akkor innen már simán hazasétálok és a kocsi is normális parkolóhelyen van, nem akadályoz senkit, amíg lesz vele valami.

Talán mondanom sem kell, hogy a bevásárlás után ismét nem tudtam elfordítani a kulcsot. Pár percig próbálkoztam a kormánymozgatásos trükkel, de a végtelenségig nem értem rá, igyekeznem kellett haza dolgozni, így végül ott hagytam a kocsit a parkolóban.

Írtam egy üzenetet a férjemnek, hogy mi a helyzet, aztán jobb híján elkezdtem az előttem álló napra koncentrálni és megszervezni, hogy a gyerekek hazajussanak a bölcsiből és az oviból, majd felhívtam az utcánkban lévő autószerelő műhelyet is, hogy esetleg meg tudnák-e nézni a kocsit.

Mint kiderült, ők sajnos elektronikai problémákkal nem foglalkoznak, így – a férjem javaslatára – végül az lett a megoldás, hogy ki kellett hívnom egy trélert, hogy be tudják vontatni a márkaszervízbe.

Mivel itt évente le kell műszakiztatni minden autót (az újakat is) és ez a mi esetünkben április elején esedékes, az tűnt a legjobb megoldásnak, ha egyből a rendes szervízbe vitetjük a kocsit, hogy egyúttal megcsinálják a szűrőcseréket és a többi finomságot is, hogy megkaphassuk azt a plecsnit, amivel tudunk jelentkezni a műszaki vizsgára.

Szerencsére a műhely elég közel van, így nem estem ki sok időre a munkából, amíg „elkísértem” a kocsit és megvártam, hogy megnézzék, hogy mi a gondja a gyújtáskapcsolónak.

Képzeljétek, egy olyan aprócska fémdarab pattant le belőle, ami egy egyben kiöntött alkatrész része és annyira belül található, hogy fizikailag lehetetlen kívülről megsérteni. A szervízes fickók mondták is, hogy náluk évente több ezer autó megfordul és legalább 15-20 éve vannak a szakmában, de ilyenről ők még csak nem is hallottak, nemhogy láttak volna hasonlót!

Ennyit arról, hogy mennyire vagyunk borzasztóan pechesek! Mondjuk az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy ez önmagában elképesztő balszerencse, de a hiba ismeretében az mégiscsak iszonyatos mák volt, hogy legalább az ovi parkolójából haza tudtunk jönni!

Mivel ezt a hibát nem lehet csak úgy megjavítani, nyilván az egész gyújtást ki kell cserélni egy vagyonért, de már hozzá vagyunk szokva, hogy minden évben van valami teljesen váratlan és abnormális költenivaló az autóra, hiába működik tökéletesen és tartjuk maximálisan karban.

Elöljáróban másnapra ígérték, hogy végeznek vele, az éves nagyszervízre pedig kéttel későbbre kaptunk időpontot.

Szuper, így csak egy napot kell megoldanunk kocsi nélkül. Anyósomék rögtön fel is ajánlották, hogy a nagylányunk ott aludhat náluk és elviszik másnap az oviba, de ezt a múlt heti események után semmiképpen nem akartam, így is bűntudatom volt amiatt, hogy akkor négy napra „lepasszoltuk” szegényt.

Végül abban egyeztünk meg, hogy elmennek érte és haza is hozzák, hogy ne kelljen két átszállással és a Kicsi társaságában elzötyögnöm érte tömegközlekedéssel, de másnap majd én elviszem az oviba.

Azt találtam ki, hogy szerda reggel valamivel később indulunk, először elsétálunk a bölcsibe, majd ott felszállunk a buszra és bemegyünk a belvárosba, hogy a Nagyot is le tudjam adni.

Így nyilván csak jóval később tudtam elkezdeni dolgozni, de legalább a férjem át tudta úgy szervezni a napját, hogy el tudjon menni a megjavított autóért és délután már nem kellett majd’ két órát tömegközlekedni, hogy mindannyian hazaérjünk.

Azt hittem, hogy ezzel a megpróbáltatásaink már véget is értek a hétre, de csütörtökön még az oviból is megtaláltak minket egy plusz feladattal.

Mivel pénteken napközben került megrendezésre a március 15-i műsor, írtak egy üzenetet, hogy aznap reggel ne felejtsünk el fehér inget, fekete nadrágot és egyszínű fekete cipőt bevinni a gyerekeknek.

Én egészen eddig teljesen abban a hitben voltam, hogy a teljes csoport fog szerepelni, de kiderült, hogy mindössze négy gyerek vesz majd részt, három fiú és az én kislányom.

Gondolom emiatt felejtődhetett el, hogy korábban szóljanak a szükséges ruhaneműkről, mert a fiúk esetében egyébként is az a szokás, hogy a rendezvényekre a szülők viszik be az ünnepi holmikat, de a lányok eddig mindig a kincstári néptáncos ruhákban léptek fel, amihez még cipőt és harisnyát is adtak, így soha, semmivel nem kellett készülnünk.

A fentiekből következik, hogy az én gyerekemnek se fehér ingje, se elegáns fekete nadrágja, sem makkos cipője nem volt.

Nagyszerű.

Délután fél háromkor jött az üzenet, szinte azonnal bepattantam az autóba és elindultam a Nagyért az oviba, hogy villámsebességgel be tudjunk mindent szerezni, mielőtt a Kicsit is fel kellene vennem a bölcsiből.

Az egyik legnagyobb plázába mentünk, hogy biztosan találjunk megfelelő cuccokat és szerencsére rögtön az első üzletben kaptunk is fehér blúzt és fekete kiscipőt, csak a fekete nadrág után kellett egy kicsit hosszasabban kajtatnunk.

Felpróbáltattam a gyerekkel mindent, de sajnos a gatya egy kicsit hosszabb volt, mint ami ideális lenne, de már nem maradt időnk, hogy másikat keressünk, így végül megbékéltem vele.

Amúgy sem volt túl nagy választék és a hosszú szár talán nem akkora baj, viszonylag könnyen orvosolható – bár ez nyilván azt jelentette, hogy csütörtök éjszaka, a lányok fektetése után még elő kellett szednem a varrógépet és fel kellett aljaznom, hogy ne lógjon a földre.

Igaz, hogy elég későm fejeztem be, de sikerült mindent előkészítenem és bejuttatnom az oviba péntek reggel.

Aznap mutatta meg az óvónénink, hogy milyen takaros kis pelerint varrt saját kezűleg(!) a műsor résztvevőinek, így már alig vártam, hogy elüsse az óra a delet és végre küldjenek néhány képet a gyerekekről a teljes menetfelszerelésben.

Nem kellett sokáig várni az első fotókra és teljesen elaléltam! Ugye, hogy milyen rettenetesen aranyosak az ünnepi gunyájukban?

Nagyjából kettő körül már vissza is értek az oviba, így valamivel hamarabb elindultam érte, még mielőtt a húgát is el kellett hoznom a bölcsiből. Nagyon megható volt, ahogy a kokárdáját gondosan feltűzte a dzsekijére, mielőtt felöltözött és elindultunk hazafelé.

Mivel aznap – a műsor miatt – a déli alvást a szereplők kihagyták, így a lányom délután háromkor már békésen szuszogott az autóban a bölcsi felé tartva. Gondolom, hogy a sok izgalom és a különleges nap egyébként is több energiáját használta fel, na meg neki még amúgy is szüksége van a napközbeni pihenésre, hiába lesz pár hónap múlva már öt éves.

A sok-sok pozitív élmény mellett sajnos egy negatív következménye is lett a március 15-i szereplésnek. Valószínűleg a kinti, rendkívül szeles időjárás miatt a lányom jobb szeme szombat reggelre egy picit begyulladt, de szerencsére kamillateával és gyerekeknek való, gyulladásgátló szemcseppel néhány óra alatt le tudtuk húzni.

Az biztos, hogy mindenkiben nagyon mély nyomott hagyott az előadás, a Nagy még vasárnap is egyfolytában arról beszélt, hogy „képzeljétek el, hogy a huszároknak igazi kardja van és még mi is megnézhettük”, anyukám meg valószínűleg már a fél megyének körbemutogatta, hogy az icipici, négy és fél éves unokája milyen ügyesen szaval.

Én pedig csak végtelenül büszke vagyok. Ki gondolta volna, hogy a kétnyelvű, közepső csoportos gyerekem, a nagykövetség kérésére majd több száz ember előtt, mikrofonba fogja elmondani az egész Nemzeti dalt?

Én biztos nem.

Salty