Ezen a héten megint sikerült rendesen belecsapnunk a lecsóba és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit csináltunk volna, ha anyósomék nem tudtak volna nekünk segíteni, annyira rettenetes napokat tudhatunk magunk mögött.

Hétfőn még minden a legnagyobb rendben volt. Reggel elvittem a lányokat az oviba és a bölcsibe, majd hazajöttem dolgozni és végtelenül produktív voltam egész nap.

Befejeztem minden projektemet a munkahelyemen, elmentem a fogorvoshoz a fogszabályzó miatti kontrollra és még arra is jutott időm, hogy megfőzzek két napra előre és nagyjából összetakarítsak a lakásban.

Az esti órákban még vendégeink is voltak, éppen az első gyereküket váró barátaink jöttek hozzánk látogatóba, nálunk is vacsoráztak, rengeteget beszélgettünk és összességében nagyon kellemes pár órát töltöttünk együtt.

Még kedden reggel sem sejtettem, hogy pár óra múlva milyen tortúra kezdődik majd.

Az oviban aznap tartották az intézmény farsangját és ebben az évben minden csoport közös jelmezzel készült. A szülőknek mindössze annyi feladata volt a rendezvénnyel kapcsolatban, hogy farmernadrágban kellett beküldenünk a gyerekeinket, minden egyebet az óvónők készítettek el. A lányomék bányásztörpének öltöztek, a komplett jelmez mellé teljes arcfestés és szivacsból készült szerszámok is jártak.

A farsangot megelőző napokban már láttam a csoportszobában egy-egy félkész kelléket, de alig vártam, hogy napközben kapjunk néhány képet az elkészült jelmezről és amikor végre megérkeztek a fotók, leesett az állam!

Nézzétek milyen klassz lett! El sem akarom hinni, hogy az óvónénik saját kézzel legyártottak húsz darab teljes felszerelést és még arra is gondoltak, hogy a gyerekek arcát is a kosztümhöz igazítsák!

Az ovis farsangi mulatság hamar kiröppent a fejemből, mert nagyjából délután 1 óra magasságában már csörgött a telefonom – a bölcsiből hívtak, hogy a Kicsinek 38 fokos láza van, el tudnék-e menni érte.

Azonnal bepattantam az autóba és hazahoztam, miközben vadul próbáltam elérni a férjemet, hogy meg tudná-e oldani, hogy 15-20 perccel hamarabb eljön a munkahelyéről, hogy el tudjon menni a Nagyért az oviba és ne kelljen a nyűgös, sírós babát végigrángatnom a városon.

Keddenként a sport miatt a gyerek valamivel később végez, így nem kellett volna az egész napját átszervezni, csak a végéből lecsípni egy kicsit, de amikor a bölcsiből hazaérve beléptünk az ajtón, a legnagyobb meglepetésemre már itthon volt, mert időközben ő is belázasodott.

A nem várt fejlemény miatt abban maradtunk, hogy majd ő vigyáz a Kicsire, amíg én elszaladok a nővéréért az oviba, de alighogy ezt megbeszéltük – mintha érezte volna, hogy baj van – felhívott anyósom, csak úgy, hogy megkérdezze hogy vagyunk.

Beszámoltam neki a helyzetről és azonnal fel is ajánlotta, hogy mivel a héten délelőttös, így majd ő hazahozza a Nagyot az oviból, ne kelljen nekünk bebumlizni a belvárosba, ő amúgy is helyben van.

Pironkodtam rendesen, hogy neki generálunk plusz munkát, de mivel a Kicsi teljesen rám volt cuppanva, a férjem lázas volt és rázta a hideg – végül beadtam a derekam.

Nem telt két teljes óra el, amikor beigazolódott, hogy nem is dönthettem volna jobban.

Olyan három óra környékén már én is elkezdtem furcsán érezni magam, borzasztóan fáztam és erőtlen voltam, de eleinte ezt az aznap kezdődő mentruációm hatásának tudtam be, csak később esett le, hogy basszus, én is lázas vagyok.

Nagyon hamar, nagyon drasztikusan romlott az állapotom, egy óra múlva már nyakig polárcuccokba bugyolálva vacogtam, még a plüss köntösömet is felvettem és a fűtést is bekapcsoltam, de az istenért sem tudtam átmelegedni.

Egészen furcsa érzés volt, hogy egyetlen tünetem sincsen, nem folyik az orrom, nem fáj a torkom, nem köhögök, de közben el akarok pusztulni egy 38 fokos láztól. A szó legszorosabb értelmében csak húztam-vontam magam, az is komolyan megerőltető volt, hogy egyáltalán lábra álljak.

Fél öt után megint telefonált Baka, hogy felvette a nagylányunkat, nem probléma-e ha kicsit később hozza haza, valamint ismét megkérdezte, hogy hogy vagyunk.

A férjem beszámolt róla, hogy gyakorlatilag dögrováson, erre anyósom azonnal rávágta, hogy érezte, hogy valami baj lesz és Dedával mindketten igazítottak egy kicsit a hetükön, így nagyon szívesen vállalják, hogy az unoka ott aludjon náluk, elviszik másnap az oviba is és mi pedig majd meglátjuk, hogy később hogy érezzük magunkat.

Nagyon hálásak voltunk a felajánlásért és – arra gondolva, hogy a Nagy egyelőre teljesen egészséges, talán jobb is, ha nem jön haza ebbe a fertőbe -, elfogadtuk.

A Kicsi közben elérte a betegség csúcspontját, egyáltalán nem evett, az ölemből letenni nem nagyon tudtam, így jobb híján a hátamat a radiátornak döntve fogtam a kezemben és vártuk, hogy beesteledjen.

Éjszaka – a lázcsillapító ellenére – is nyakig felöltözve aludtam, de persze még így is egyfolytában annyira rázott a hideg, hogy kocogtak a fogaim. Aludni mondjuk egyébként sem tudtam volna túl sokat, mert a beteg gyerek is ott feküdt mellettem az ágyban és neki is be kellett adnom éjjel egy újabb adag szirupot, amikor megint felszökött a láza.

Másnap mindhárman itthon voltunk, reggel a férjem már klasszisokkal jobban érezte magát, de segíteni sajnos nem sokat tudott, mert csütörtökön és pénteken tartották a munkahelyén az éves konferenciájukat, aminek a nagy részén neki kellett előadnia, így szerdán kénytelen volt pár órát a felkészülésre szánni.

Mivel kedden egyáltalán nem jutottunk ki a szabad levegőre, elhatároztam, hogy aznap mindenképp elmegyünk egy rövid sétára, a babának és nekem is jót fog tenni egy kis friss levegő, szép, napos idő van, hátha elősegíti a gyógyulásunkat.

Ekkor mindkettőnknek csak minimális hőemelkedése volt, így nem éreztem túl nagy kihívásnak, hogy tegyünk egy 30-40 perces, babakocsis sétát, de meglehetősen elszámítottam magam.

Ennyi gyaloglás bőven elég volt, hogy teljesen lemerítsen, hazaérve már ahhoz sem volt erőm, hogy a babakocsit a benne ülő gyerekkel együtt leemeljem a járdaszintről a társasházunkhoz vezető három lépcsőfokon és muszáj volt a Kicsit kivennem, hogy be tudjunk menni.

De a java még csak ezután jött!

Szerdán délután a nyűgös, lázas, beteg baba, a menstruáció, a saját hőemelkedésem és erőtlenségem mellé még hányni is elkezdtem.

Hamarosan pedig a hányás elválaszthatatlan pajtija, a hasmenés is megérkezett és pillanatok alatt olyan görcseim lettek, hogy csillagokat láttam és gyakorlatilag a sima víz sem maradt meg bennem.

Az volt az eredeti terv, hogy aznap a férjem megy a Nagyért az oviba, de a helyzetjelentést hallva Baka és Deda azt mondta, hogy így már pláne rossz ötlet, hogy a tünetmentes óvodás is itthon legyen velünk, az hiányozna még, hogy ő is lebetegedjen és bejelentették, hogy gond nélkül tudnak rá vigyázni egész héten, hogy rendesen fel tudjunk gyógyulni.

Van bőven elég ruhája náluk is, elviszik reggelente az oviba, délután pedig felveszik, ne aggódjunk, azzal foglalkozzunk, hogy felépüljünk.

Így végül a Nagy szombat reggelig maradt a nagyszüleinél.

Fogalmam sincs, hogy ebben a helyzetben mit tudtunk volna csinálni, ha ők nem ajánlják fel a segítségünket, mert én – a fentebb vázolt állapotban – biztosan nem tudtam volna az oviba eljuttatni, az apja most tényleg semmilyen módon nem tudott a munkahelyéről elszabadulni, szóval más megoldás híjján a Nagy is maradt volna itthon és valószínűleg ő is elkapta volna a nyavalyánkat.

Csütörtökön a férjemnek már el kellett mennie itthonról, de szerencsére lázam legalább már egyáltalán nem volt és a Kicsinél is csak 37 fokokat mértem, de annyira szarul voltam, hogy volt olyan pillanat, amikor négykézláb mentem be utána a gyerekszobába, mert egyszerűen nem volt annyi erőm, hogy lábra álljak és felegyenesedjek.

Naponta többször is lefeküdtünk aludni a babával együtt, ő is gyakrabban elfáradt, én pedig a plusz pihenők nélkül nem tudom hogy húztam volna fizikailag addig, amíg a férjem hazaér a munkából.

Nem akarom túlságosan részletezni a dolgot, de péntek délután én készen álltam volna egy azonnali kolonoszkópiára, mert ekkora már harmadik napja nem ettem semmilyen szilárd ételt és az is küzdelem volt, hogy az üres kamillateát és a vizet magamban tartsam.

Aznap felhívtam a háziorvost és a gyerekorvost is, egyöntetűen azt mondták, hogy jobb, ha nem megyünk be a rendelőbe. Mivel a lázon és gyomorbajokon kívül semmilyen tünetünk nem volt, valószínűleg a rotavírust kaptuk el családilag.

A Kicsi azért úszta meg viszonylag olcsón (ő csak kétszer hányt), mert oltva van ellene, a férjem felnőtt és rá kevésbé veszélyes, én pedig csak szimplán szerencsétlen vagyok.

Hozzászoktam már egyébként, a szalmonellával 16 évesen még kórházba is kerültem, hiába mondta tucatnyi doki, hogy nem is értik, mert ez csak a kicsi gyerekekre igazán veszélyes – úgy tűnik, hogy az én gyomrom túl gyenge az ilyen vírusokhoz.

Péntek estére aztán elértük azt a pontot, amikor már 6 órája nem voltam vécén és hánynom sem kellett, így szombat reggel már elég bátornak éreztem magam ahhoz, hogy megegyek másfél szelet vajas pirítóst.

Ez volt az első étel, amit ettem a szerdai tízórai óta, így nem csoda, hogy a héten sikerült majdnem három teljes kilót fogynom.

Aznapra a Kicsi már szinte száz százalékosan egészséges volt és újra a szokott módon viselkedett és evett, sőt végre a nagylányom is hazajött!

Hiába tudtam, hogy jó helyen van és a betegségről óvjuk a távolléttel, de így is annyira elképesztően hiányzott! Nem voltam rá felkészülve, amikor kedden leadtam az oviba, hogy a következő négy napban nem is fogunk találkozni.

Szombaton a férjem gyakorlatilag egész nap kinn volt a lányokkal, így bőven volt lehetőségem pihenni, bár már nagyon be voltam sózva, hogy egy kicsit rendbetegyem a lakást a több napos kőkemény túlélőshow után.

Lecseréltem az ágyneműinket, kimostam az összes szennyest és még a száraz ruhák egy részét is kivasaltam, igaz, hogy ezt csak úgy tudtam kivitelezni, hogy egy széken ültem az alacsonyra állított vasalódeszka mellett, mert olyan sokáig még nem volt erőm állni.

Aznap egész nap csak a jól bevált pirítóst mertem bevállalni, de vasárnapra már szinte teljesen egészségesnek éreztem magam, szépen lassan elkezdtem visszatérni a normál étkezéshez és még a játszótérre is kimentem a csipet csapattal együtt.

Jól esett a lelkemnek a húsz fokos meleg, a simogató napfény, bár a hülye rota miatt az egész hetünk pocsékba ment, mégis úgy éreztem magam, mintha valami nagy csatából kerültem ki volna győztesen – mert ez annyira rettenetes volt, hogy a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom és én magam sem szeretném többet átélni a hátralévő életemben.

Bár két ilyen kicsi gyerek mellett nem tudom, hogy ennek mennyi realitása van. Felnőttek kaphatnak vajon rota elleni vakcinát?

Salty