Azt hittem, hogy az elmúlt két hét össznépi betegeskedése után most már vissza tudunk térni a normál hétköznapokhoz és végre mindenki tökéletesen egészséges lesz, de rögtön hétfőn kiderült, hogy elhamarkodottan voltam ennyire optimista.

A hét első napja nyugodtan és a szokásos módon telt el, már éppen az ovi felé autóztunk a Kicsivel, hogy felvegyük a nővérét, amikor megcsörrent a telefonom: az óvodából hívtak.

Hirtelen nem is tudtam, hogy mire gondoljak, mi történhetett, amit fél négykor feltétlenül közölniük kell és nem várhat 15-20 percet, amíg odaérek.

Szerencsére nem balesetről vagy más rettenetes dologról számoltak be, de a lányomnak délutánra hőemelkedése lett. Úgy, hogy a pénteki fiaskó után hétvégén már semmi baja nem volt.

Nagy-sze-rű! Eszembe jutott a ló legnemesebbik testrésze meg hogy azért annak is van ám vége, de úgy tűnik, hogy a téli betegségzezonnak nincs, így február végén még jól próbára tesz minket azzal, hogy immár a harmadik(!) hetet kezdjük úgy, hogy valaki a családból beteg.

A gyerek nekem nem tűnt úgy, mint aki leesett a lábáról, talán egy kicsit kókadtabb volt a szokásosnál, de nem akartam semmit a véletlenre bízni, úgyis délutános volt az orvosunk, akkor hajrá, menjünk az oviból egyenesen a rendelőbe, nézzék meg, ha őt is valami komolyabb nyavalya kezdi leteríteni, akkor írjanak neki gyógyszert, hogy minél hamarabb felépüljön.

Az SZTK-ba belépve meglepődtem, hogy csak ketten várakoznak előttünk, meg is örültem, hogy legalább hamar végezni fogunk, mert azt gondolom felesleges is mondanom, hogy két ilyen kicsi gyerekkel egyedül orvoshoz menni nem éppen egy fáklyásmenet.

Viszont amikor már 15 perc is eltelt anélkül, hogy bárki ki- vagy bement volna, akkor vettem észre, hogy basszus, éppen a fél órás szünet elején érkeztünk! Öröm az ürömben, hogy így legalább megelőztük a sorban azt a rengeteg szülőt és gyereket, akik a szünet végéhez közeledve jelentek meg, mert túlzás nélkül írhatom, hogy legalább harmincan gyűltek össze és már egészen brutális baktériumokkal átitatott heringbuli kezdett kialakulni a talpalatnyi váróban.

Mivel nem voltam felkészülve arra, hogy a gyerekorvosnál fogjuk tölteni a délutánt, ezért semmiféle játékot nem pakoltam a lányoknak, így jobb híján a váróban kihelyezett szórólapokból hajtogattam nekik csákót, hajót, repülőt, madarat és minden egyebet, ami eszembe jutott.

Én magam is meglepődtem, hogy milyen jó ötlet volt az origamizás, mert ahogy teltek a percek, nem csak a sajátjaimat szórakoztatták a szórólapok, hanem egyre több idegen gyerek is körénk gyűlt és a végén – a Nagy kérésére – minden kis páciensnek hajtogattam valami figurát.

Hála a magasságosnak, a rendelés újraindulása után már tényleg hamar sorra kerültünk és a doktornő volt rajta a legjobban meglepődve, hogy mit keresek itt egy teljesen egészséges gyerekkel. Alaposan megvizsgálta, de tisztának találta a tüdejét, a torkát és a füleit is, ezért nem is írt ki neki semmiféle gyógyszert, de abban maradtunk, hogy a rejtélyes hőemelkedés miatt maradjon itthon 1-2 napot, hogy biztosan helyrejöjjön.

Hozzá kell tennem, hogy mivel babakocsival nem lehet bemenni az orvoshoz, így kénytelen voltam ölben fogni a Kicsit, aki persze keservesen sírt, mert megint azt hitte, hogy vele fognak valami borzasztó dolgot csinálni, nem számít hányszor mondtam el neki, hogy nem miatta, hanem a testvére miatt jöttünk, őt senki nem fogja piszkálni. Így a Nagy jobb híján egyedül ült fel az asztalra és vetette bátran alá magát a vizsgálatnak, amíg én a Kicsit csitítgattam a (nyitott) ajtó túloldalán, hogy a doktornő rendesen meg tudja hallgatni a mellkasát.

Nagyon büszke voltam rá, hogy ilyen ügyesen, félelem nélkül ült benn az orvosnál és eleget tett minden kérésnek, nem volt berosálva attól, hogy nem fogom az ölemben vagy nem állok közvetlenül mellette.

Már majdnem hat óra volt, mire végre hazakászálódtunk, de legalább megnyugodtam, hogy nincs a gyereknek semmi baja, pihen pár napot itthon és utána már TÉNYLEG mindannyian egészségesek leszünk.

Így alakult, hogy kedden és szerdán kettesben voltunk itthon, de ez korántsem okozott annyi fennakadást, mint amikor a húga marad ki a bölcsődéből.

Szó, mi szó, több mesét nézett a kelleténél és a szabad levegőn is kevesebbet voltunk kinn napközben, mint amennyit elegendőnek tartok, de szinte végig tudtam nyugodtan dolgozni és nem maradtam le annyira a munkámmal, mint az elmúlt hetekben.

Igaszság szerint szerdán már bevihettem volna az oviba, de mivel csütörtökön mindenképpen be kellett mennem az irodába egy egész napos workshop miatt, így jobbnak láttam, ha aznap még itthon marad, nehogy végül pont másnapra betegedjen le, mert akkor sokkal több gondot okozott volna átszervezni minden programomat a melóval kapcsolatban.

Nagyon jól jött ki, hogy csütörtökre szervezték az irodai programot, mert aznap a gyereknek tornaórája is volt, így olyankor a szokásosnál egyébként is valamivel később kell érte mennem, így hiába tartott a workshop négyig, simán oda tudtam érni az oviba, nem kellett alternatív megoldásokat keresnünk.

A Kicsiért most kivételesen a férjem ment el a szokott időben, már jó előre megbeszéltük, hogy aznapra home office-t kér és elsétál az utcánkban lévő bölcsibe a gyerekért, így egészen egyszerűen és súrlódásmentesen sikerült kiviteleznünk a normálistól eltérő munkanapot.

Péntekre már minden visszatért a szokásos kerékvágásba, mindenki a megfelelő helyen tartózkodott és még egy kis meglepetést is sikerült kitalálnom a nagylányom számára.

Mivel ő minden második pénteken a nagyszüleinél alszik, így a húgának bőven jut arra lehetősége, hogy velem és apjával hármasban lehessen, de a nővére esetében ez elég ritkán fordul elő, mert a Kicsi eddig nagyon minimálisan tartózkodott „házon kívül” nélkülünk.

Pár hete már észrevettem, hogy az egyik hozzánk közeli bevásárlóközpont mellé érkezett egy cirkusz – az az igazi, sátras, lakókocsis vándorbuli, amivel már egyre ritkábban lehet találkozni.

Utánanéztem a neten, hogy pontosan mi a neve, mikor lehet megtekinteni a műsorukat és sikerült is találnom egy szimpatikus időpontot szombat délutánra.

Szívesen elvittem volna a Kicsit is magunkkal, de mivel 90 perces előadásról volt szó, szinte biztos voltam benne, hogy őt olyan hosszan nem kötné a dolog, így azt találtuk ki, hogy a férjemmel ketten elvisszük a Nagyot, a húgára pedig addig vigyáznak a nagyszülei.

Egy ideje már egyébként is tervezgettük, hogy elkezdjük aktívabban szoktatni Baka és Deda társaságához, ők is nagyon nyitottak rá és már a gyereket is elég érettnek látom hozzá, ez a mostani hétvége pedig remek lehetőségnek ígérkezett, hogy kipróbáljuk, milyen az, ha ők felügyelik ismerős terepen, a mi lakásunkban, amíg mi hárman elmegyünk itthonról.

A Nagy persze majd kiugrott a bőréből, alig várta, hogy odaérjünk és végre megkezdődjön a műsor, egyfolytában zsizsegett és alig tudott nyugton maradni a fenekén.

A műsor kezdete előtt vettünk egy kis zacskó pattogatott kukoricát is neki a bejárat melletti bódénál, már akkor feltűnt, hogy mintha kihallottam volna egy-egy magyar szót a zsibogásból, de aztán meggyőztem magam, hogy biztos csak képzelődtem.

Egészen addig, amíg az egyik bohócos jelenetnél fel nem csendült egy ismerős aláfestő zene. Abban a pillanatban, ahogy meghallottam „…a nézését meg a járását” refrénjét, már csak röhögni tudtam. Most őszintén, mennyi az esélye annak, hogy elmegyünk Zágrábban egy random vándorcirkusz előadására és egy magyar társulattal találkozunk?

Nagyon jól éreztük magunkat mind a hárman, egészen ijesztő, a gravitációt meghazudtoló artista mutatványokat is láttunk (mindenféle védőháló nélkül!), a hagyományos késdobáló és tűzköpő számok mellett.

A lányunk arca egy tanulmány volt a műsor egésze alatt, tátott szájjal figyelte a látottakat és amikor egy-egy jelenet a tetőfokához ért, mindkettőnk kezét egyszerre szorította izgalmában.

Az első felvonás idején még közöttünk üldögélt, de a második résznél már felváltva ült hol az én, hol az apja ölébe és látszott rajta, hogy teljes transzban figyel, el sem akarja hinni, hogy emberek olyan dolgokra képesek lehetnek, mint amiket itt láttunk.

Ugyan nem ez volt az első cirkuszi előadás, amit látott, de a Cirque du Soleil egy sokkal nagyobb kaliberű, technikával teletűzdelt műsor volt, míg ez egy igazi, hagyományos sátoros cirkusz a megszokott elemekkel, a „színpadhoz” közeli fapadokkal és közvetlenebb jelenetekkel.

Utólag mondta is, hogy ez jobban tetszett neki, de lehet, hogy csak azért, mert közel egy év eltelt a legutóbbi cirkuszi élménye óta és azzal kapcsolatban már nem annyira frissek az emlékei.

A műsor után rögtön hazaindultunk, de nem idegeskedtünk különösebben a Kicsi miatt. Nem voltunk teljesen vakon, anyósomék több üzenetet is küldtek időközben, hogy tudjuk: nem sír, nem problémázik a gyerek, rendesen evett, együtt játszanak, minden a legnagyobb rendben. 

Amikor beléptünk a lakás ajtaján, akkor is éppen a nagyapja ölében üldögélt és éppen valami formabedobóval játszottak.

Annyira szívet melengető volt, amikor megpillantott minket és fülig érő vigyorral felkiáltott, hogy „mama!”, majd a kis hurkás karjait kitárva pattant fel és rohant hozzám egy ölelésre!

Látszott rajta, hogy nem viselte meg, hogy nem voltunk itthon vele, jól érezte magát, de ettől függetlenül kicsattanóan boldog volt, amikor visszatértünk. Kell ennél több megerősítés, hogy mindig visszajövünk és akkor is biztonságban és jól érezheti magát, ha éppen nem az anyja vagy apja vigyáz rá?

A vasárnapot már négyesben töltöttük itthon, igazi lusta, békés nap kerekedett belőle.

A lányok meglepően jól aludtak éjszaka, csak valamivel hét előtt ébredtek fel reggel és mire kikászálódtam volna az ágyból, a férjem már be is hozta a kávémat és a pár nappal hamarabb megkezdett könyvemet, így végül csak jóval kilenc után bújtam ki a takaró alól.

A gyerekek addig megreggeliztek és éppen az apjukkal legóztak a gyerekszobában – még mindig pizsamában. 😊

Annyira szeretem az olyan napokat, amikor nincs semmilyen kötelező program, fel sem kell öltöznünk, ha nem akarunk, nem kell sietni, nem kell kapkodni, csak úgy, békésen együtt lehetünk!

Már alig várom a következőt!

Salty