Képzeljétek el, egész pofás kis hetet tudhatunk magunk mögött, senki nem betegedett le és becsszó, hogy hányásról sem fogok írni ebben a naplórészben. (Gondolom, hogy abból már amúgyis bőven elege van mindenkinek. 😀 )

A hét eleje a szokásos mókuskerékkel indult, mindannyian tettük a dolgunkat, a lányokat elvittem az oviba és a bölcsibe, az apjuk és én dolgozni mentünk.

A férjem cégétől még múlt héten megérkeztek a minden évben szokásos karácsonyi kuponok, amit a náluk dolgozó szülők gyerekei kapnak és a lányok után idén már másodjára két kódot is kaptunk, darabonként 50 euró értékben.

Ezeket a kuponokat az egyik partnerük webáruházában lehet levásárolni, ahol gyakorlatilag bármi kapható, mert nem egy adott termékkörre specializált üzlet (nagyjából az Emaghoz tudnám hasonlítani), így tényleg hasznos és értékes ajándék.

Megmondom őszintén, hogy az én elképzeléseimhez képest idén eléggé le vagyunk maradva a karácsonyi ajándéklistával, korábban december elejére már legalább a felét be is szereztük, ötletszinten pedig már hónapokkal korábban elkezdtünk tervezgetni.

Viszont az elmúlt hetekben annyira el vagyunk havazva a férjemmel mindketten, hogy valamiért a legnagyobb egyetértésben (és kimondatlanul) arra jutottunk, hogy „ej, ráérünk arra még!” és a céges kuponok érkezése kellett ahhoz, hogy beizzítson minket az ajándékok beszerzésére.

Még a hétvégén összeraktuk a szokásos excel táblázatunkat a szeretteink listájával és a legtöbb név mellé valamilyen ötlet is bekerült. Sőt, mivel a „black Friday” akciók még hétfőn is tartottak a céges partner webáruházában, így a kuponokból aznap gyorsan meg is rendeltem a lányok karácsonyi ajándékait, a szokásos mosóporunk nagyker kiszerelését szinte mesébe illő áron és még a jövő héten esedékes szülinapi zsúr ünnepeltjének is kiválasztottam valamit, amit a Nagy majd át tud adni a kis pajtásának.

A férjem is aktivizálta magát, kedden ő túrta az online boltokat, hogy a közös barátainknak megfelelő meglepetéseket találjon, így aznap estére már egészen jól álltunk a listánkkal, ahhoz képest, hogy három nappal ezelőtt még ötleteink sem voltak.

Így érkeztünk meg a szerdához, amikor végre-valahára eljutottam a magánklinikára, hogy megcsináltassam a munkahelyem által megrendelt szűrővizsgálatokat.

Mivel a klinika a világ végén van a lakásunkhoz és az ovihoz képest is, már napokkal korábban azon pörögtem, hogy pontosan mikor kell majd felkelnünk és mikor kell elindulnunk, hogy biztosan ne késsek el az időpontomról, még a lányoknak is mondtam kedden, hogy másnap nagyon korán fel kell kelnünk, mert anyának oda kell érnie időben a doktornénihez.

Mint utólag kiderült, teljesen felesleges volt az előzetes figyelmeztetés, a gyerekeknek sikerült úgy túlteljesíteniük a célkitűzést, hogy már hajnali öt előtt ébren voltak mindketten.

Sebaj, legalább egészen biztosan nem fogok elkésni.

Mivel a vizsgálat úgy volt beharangozva, hogy nagyjából 3-4 órát is igénybe vehet, mire az összes szűréssel elkészülnek, ezért az ovi és a bölcsi után még beugrottam a pékségbe, hogy legyen nálam valami harapnivaló a vérvétel utánra, mert az egészen biztos, hogy délig nem bírom ki éhen.

Nem részletezném túlzottan, volt a laboron kívül volt EKG, türőröngten, hasi-, mell- és nyaki ultrahang, nőgyógyászati ultrahang és méhnyakrákteszt, sőt még műszeres szemvizsgálat is.

Ez utóbbitól kicsit tartottam, mert pár hónapja észrevettem, hogy egyre jobban zavar a fény, nem kell ezer ágra sütnie a napnak ahhoz, hogy jobban érezzem magam úgy, ha felteszem a napszemüvegemet – ezért meg voltam róla győződve, hogy ez biztosan valaminek a jele, de felesleges volt aggódnom.

A szemeim tökéletesen funkcionálnak és a vizsgálatot végző doktornő szerint a fokozottabb fényérzékenység normális világos szemű embereknél, ez önmagában nem jelent semmit.

Mire a szűrőcsomag összes tételét kipipáltuk, a reggeli laboreredmények is megérkeztek és itt is beigazolódott a háziorvosom gyanúja, hogy minimális vashiányom van. A leleteket értékelő doki szerint ha nem mondom, akkor is egyértelmű lett volna neki, hogy kisbabám van és még szoptatok, mert ezek az értékek ilyen kombinációban a szülés után szoktak jelentkezni az anyáknál.

A vashiányon kívül találtak még egy 2 mm-es polipot a bélrendszeremben, amivel most igazából semmiféle teendőm nincsen, de érdemes figyelni rá és fél év múlva elmenni ultrahangos kontrollra, hogy megnézzék, hogy nőtt-e és szükség lehet-e az eltávolítására.

Szóval összességében egészséges vagyok, de azért szerettem volna az eredményeket megmutatni a háziorvosomnak is, mivel ő is várt egy újabb vérvételre azután, hogy a múltkori köhögős betegségből felgyógyultam.

Csütörtökön pont délutános volt, így a Kicsivel kettesben beugrottunk hozzá az oviba vezető úton és rögtön fel is írta a receptet a vas pótlására. Elsőkörben 3 hónapig kell szednem a tablettákat, utána megismételjük a vérvételt, ha közben esetleg a babát el tudom választani és nem fogja tovább a véremet szívni, akkor valószínűleg nem szükséges folytatnom a gyógyszert.

Örültem neki, hogy ennyire hatékony vagyok már rögtön a hét elején és sikerült mindent a terv szerint elintéznem, mert innentől kezdve beindul az igazi decemberi zsüzsgés és nem lett volna lehetőségem később ezzel foglalkozni.

Ebben a hónapban a családi naptárunk úgy néz ki, hogy valószínűleg a pápának nincsen ilyen sűrű időbeosztása, szinte minden napra jut valami, amire fel kell készülni, ahol meg kell jelenni, amire be kell vásárolni.

Csütörtök este nyitottuk meg a szezont az én munkahelyem által szervezett év végi vacsorával, de szerencsére most egy olyan étteremre esett a vezetőség választása, ami tőlünk pár perces autóútra van, így nem kellett még az oda- és a visszaúttal is vesztegetnem az időmet.

Nyolctól kezdődött a rendezvény, így még pont volt időm arra, hogy a lányoknak jóéjt puszit adjak, emlékeztessem őket, hogy viselkedjenek nagyon jól, mert az éjjel jön a Mikulás, aztán kisurrantam az ajtón, amíg az apjuk elvitte őket lefektetni.

A vacsora nem tartott sokáig, két óra elteltével már a desszerten is túl voltunk, így időben haza tudtam érni, aminek a férjem különösen örült, mert egészen egyszerűen nem bírt a Kicsivel. A takarodó idején szépen elaludt ugyan, de rá fél órára fel is ébredt és onnantól kezdve kész szenvedés volt mindkettejüknek az együtt töltött idő, mert a gyerek mindenáron cicit akart, fúrta a kezét az apja felsője alá, sírt a fáradtságtól, a férjem meg nem tudott vele mit csinálni, azon kívül, hogy fel-le hurcolászta az ölében a lakásban, miközben majd elpusztult a fájdalomtól a hátában.

Korábban már említettem, hogy az a póz, ahogy a fekvő gyereket fogja a kezében fáj neki a legjobban a hát- és csipőproblémái miatt, így nem igazán esett neki jól, hogy másfél órán keresztül csillagokat látott, amíg próbálkozott, hogy visszaaltassa, de szerencsére viszonylag hamar hazaértem, megszoptattam a Kicsit és onnantól kezdve helyeközel nyugalom volt.

Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem pizsamába, majd kikészítettük a meglepetéseket az ablakban hagyott csizmákba és mindketten nyugovóra tértünk.

Másnap reggel az izgalomtól nyilvánvalóan a tyúkokkal keltek a lányok, még sötét volt odakinn, amikor pizsamában a mikuláscsomagokat bontogattuk a gyerekszobában a szőnyegen ülve.

Mi az apjukkal álmosan pislogtunk, miközben elérzékenyülve figyeltük az örömüket, de persze egymásnak is hagytunk egy-egy pici meglepetést a bakancsainkban.

Összességében nem bánom, hogy ennyire korán keltek, mert így bőven volt időnk mindent tüzetesen megnézni, ámuldozni-bámuldozni és a gyerekek láthatóan nagyon boldogok voltak, hogy milyen sok meglepetést kaptak, pedig tényleg minimális mennyiségű édességet vettem.

A zacskóik főleg rágcsálnivalókkal, gyümölcskásával, asztalt és friss gyümölcsökkel voltak feltöltve, a Nagy kapott egy unikornisos töltőceruzát és néhány új hajcsatot is, a Kicsi pedig egy néhány darabos mágneses kirakót, amivel a radiátoron is tud játszani.

Nem akarok álszentnek tűnni, én nem vagyok az az anyuka, aki célkalét és bulátagolyókat szolgál fel még a szülinapi zsúron is, de azért nagyon örültem, hogy az oviba beérve a nagylányom nem az édességeket említette először, hanem csillogó szemekkel mesélte az óvónéniknek, hogy képzeljék el, még ÁFONYÁT is kapott a Mikulástól.

Aznap reggel az oviban persze az előző nap délutánján az ablakpárkányra gondosan kikészített benti cipőkbe is került egy kis hazai meglepetés, így a lányom idén is beleharaphat a Sport- és Balaton szeletekbe, mint a legtöbb magyar óvodás. 😊

A munkahét péntek délután ugyan végetért, de szombatra is volt programunk, aznap 10 órára voltunk hivatalosak a helyi magyar intézetbe, ahová a csemeték legnagyobb örömére idén is ellátogatott a Mikulás.

A szervezők egy kedves, gyerekdalokat játszó zenekart is meghívtak, akik interaktív, táncos műsort adtak a kicsiknek, majd megérkezett a Télapó is és minden gyerkőc megkapta az idei ajándékát tőle.

A nagyobbik lányom szokás szerint bátran állt meg a piros ruhással szemben, de a húga egy picit megilletődött a jelmeztől, csak az óriási kindertojással tudták közelebb csalogatni, mielőtt elszaladt a helyszínről.

A délutánt négyesben töltöttük otthon és ezúttal vasárnapra sem volt semmiféle családi összejövetel megbeszélve, mert apósom sajnos lebetegedett.

Most nem készült háromfogásos menü a hétvégére, csak egy egyszerű húsos tésztát csinált a férjem, délután pedig elmentünk az egyik közeli bevásárlóközpontba, ahol a Kicsi és apja a benti, szivacsos játszótéren vadultak, mi ketten a Naggyal pedig a parkolóban felállított jégpályán korcsolyáztunk.

Most vittük el először korizni, a férjem aggódott is amiatt, hogy hogy fogok tudni a gyereknek is segíteni egyensúlyozni, úgy, hogy én se essek el, de végül minden szuperül alakult. Nem vagyok egy nagy korcsolya-zseni, semmiféle trükköt nem tudok, de nagyon biztosan állok a lábamon, így a Nagyot is egész jól tudtam instruálni, hogy mit, hogyan kellene csinálnia.

A lányom eleinte nem igazán érzett rá a dologra, nagyjából egy újszülött zsiráfhoz tudnám hasonlítani a próbálkozásait, hiába mondtam neki, hogy ne zárja össze a lábait, terpeszben álljon és rogyassza be a térdeit, de egy óra elteltével azért odáig eljutottunk, hogy már sikerült önállóan megállnia, anélkül, hogy fenékre ült volna.

A tényleges korcsolyázást még jó sokat kell gyakorolnom vele, mert egyfeszt gyalogolni próbál, ahelyett, hogy siklana, de nem vártam csodát az első alkalomtól.

Amilyen szép hétvégét töltöttünk együtt családilag, vasárnap estére pont olyan sikeresen kaptunk össze a férjemmel.

Elöljáróban fontos elmondanom, hogy a hét közepén megérkeztek a hétfőn online megrendelt karácsonyi ajándékok, amiket az irodában, a szekrényekben rejtettünk el. Ugyanezekben a szekrényekben tároljuk a szerszámokat is, így nyilván előfordul olyan eset, hogy a lányok előtt kell kinyitni az ajtajukat.

Olyan csütörtök magasságában esett meg, hogy a férjem kivett egy csavarhúzót a szekrényből és nyitva hagyta az ajtaját – gondolván, hogy pár perc és úgyis visszateszi. Én vettem észre, hogy nem zárta be, szóltam is neki, hogy legközelebb ne hagyja úgy, mert ha a lányok bemennek a szobába, akkor megláthatják az ajándékaikat.

Az volt a válasz, hogy ne aggódjak, ő már azokat elrendezte, átpakolta; nem látszanak akkor sem, ha nyitva marad az ajtó.

Visszakanyarodva a vasárnap estéhez: amíg én a Kicsit etettem, a Nagy és az apja nekiálltak, hogy megszorítsák a csavarokat a billegő cipőspolcon az előszobában, az iroda és a szekrények ajtaja persze nyitva maradt.

Pár perc elteltével jön a lányom, hogy képzeljük el, hogy mit látott a szekrényben a polcon! A férjem meg ahelyett, hogy valamit kitalált volna, hogy a gyerek ne fogjon gyanút, bejelentette, hogy igen, ott vannak a karácsonyi ajándékok, de mindenki csak akkor fogja megkapni őket, amikor karácsony napja lesz.

Mivel mi nem vagyunk vallásosak, nem jézuskázunk, az a narratívánk, hogy ez a szeretet ünnepe, ezért megajándékozzuk azokat, akiket szeretünk, de még így is baromira felbosszantott, hogy a férjem ennyire félvállról vette azt, hogy oda a meglepetés.

Próbáltam menteni a menthetőt és azt mondtam a gyereknek, hogy a kis barátja születésnapi ajándékát láthatta, oda tettük be, amikor megvettük és szerencsére ez elég is volt neki, hogy ejtse a témát, de én teljesen kiakadtam a férjemre.

Hát nem azt mondta, hogy ő már átrendezte a szekrényben a dolgokat és így már nincsenek szem előtt az ajándékok?

Miért nem lehet erre jobban figyelni? Neki nem fontos, hogy a lányok őszintén meglepődjenek, amikor kibontjuk az ajándékokat és ne az legyen az egész karácsony lényege, hogy végre megkapja azt a játékot, amiről tudta, hogy már hetek óta ott van a szekrényben?

Szerinte túlreagálom a dolgot, a Nagy másnapra már nem is fog semmire emlékezni, meg különben is, ő bezárta szekrény ajtaját, biztos a gyerek nyitotta ki és úgy látta meg az ajándékokat.

Nem tudom, hogy tényleg elfelejtette-e a lányunk vagy sem, mindenesetre többet nem hozta fel a dolgot; de annyi szent, hogy jövőre rögtön be fogok mindent csomagolni, abban a pillanatban, ahogy megérkezik.

Salty